Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 3. szám · / · FIGYELŐ · / · Kosztolányi Dezső: KARINTHY TORZÍTÓ MŰVÉSZETE

Kosztolányi Dezső: KARINTHY TORZÍTÓ MŰVÉSZETE
Kemény Simon

Kemény Simon régebbi költészete két költeményben csúcsosodik ki: a «Gyümölcsök»-ben, mely a fölsorolás növekvő hatás-csigázásával, a színek pompájával rakja elénk a különféle gyümölcsöket s a «Kezeim»-ben, mely azzal a megrázó ráeszméléssel végződik, hogy a kezek egyébként szolgáink - egyszer föllázadhatnak s megfojthatnak bennünket. Újabb verseiben sajátos népiesség bontogatja cifra kendőjét. népiesség ez, hanem furfangos, agyafurt, túlfinomult. Az egyszerűség a költői tapasztalat fáradtságából és bölcseségéből származik. De érzik rajta az impresszionizmus, a szimbolizmus, a dekadencia illatpárlata is. Némelyik ilyen költeménye úgy hat ránk, mint az iparművészeti remekek, mint azok a csipkés, aranyruhába bujtatott matyó-babák, melyek sokkal magyarosabbak, kecsesebbek, kifejezőbbek, mint azok, akiket ábrázolnak. Az irodalmi torzkép címe: «Vásárfia». Így kezdődik:

Aggyisten, deresre
Pirosból veresre
Hóka lovam hosszát
Minden jónak rosszát

Minden rossznak jóját
Lelkem subájának
Cifra kamrájának
Nyekergő ajtóját

Asztagot keresztbe
Jégcsapot ereszre
Isten szérüjére
Nagy szemet meresztve

Voltam életgazda
Holtiglan adósa
Leszek halálispán
Kiscseléd dedósa

Mit veszünk itt észre? Mindenekelőtt a verselés kísérteties azonosságát. A rímek zengőek és teliek, hetykék és hányavetiek, de mégis gondosak. Akkor leggondosabbak, mikor balogok és együgyűek. Az utolsó rímnél - adósa és dedósa - már hahotázunk. A ritmus gépiessége kattog, mely hiába bűvös gépiesség, mégis csak gépiesség. Az érzéki muzsika alatt kibontakozik egy élet-szemlélet s egy költészettan. Érezzük a pipacsos plein air-t, az impresszionizmus festőiségét (pirosból veresbe), az újfajta népiességet, mely szinte kérkedik a goromba valószerűségekkel (lelkem nyikorgó ajtója), a szimbolizmust (Isten szérűje), a dekadenciát (halálispán), mindazokat az elemeket, melyek egy lelket jelképeznek. A stílus az izgatott fokozást mímeli, mely - mint Kemény Simon sok versében - egy tömör ötlet felé fut. Miután a költő fölsorolta, hogy mi minden - béles bendő, komáromi kendő, csillag, billog, kapufélfa, túrósrétes és mákosmácsik is - ezt énekli:

Voltam erdők hársa
Kemencéknek nyársa
Hej, csak egy nem voltam:
Budapesti lakos
Az Est munkatársa!

Az olvasó döbbenten kérdezi: személyeskedés ez, vagy közönséges szemtelenkedés? Elvégre mi köze van bárkinek ahhoz, hogy a költő milyen munkával keresi kenyerét? Karinthy erre azt felelheti, hogy ő is ezt állítja. A költészetnek semmi köze sincsen kézzelfogható valónkhoz. Nevethetünk tehát a költőn, akit kigúnyol, de akkor minden költőn nevetnünk kell. A költő nem azt az unalmas tényt írja, hogy micsoda, hanem hogy minek álmodja magát. Az a kép, melyet naponta lát a tükörben, az a hús- és csont-tömeg, melyet lemér a mérlegen, nem érdekelheti egy életen át. Lehetetlen volna folyton azzal foglalkoznia, hogy egyenlő önmagával. Nem arról beszél, amije van, hanem amije hiányzik. Kiegészítő színeit keresi. A költészet mindig és mindenütt egy tündérpalota, melyet a valóság föle vonnak. Az ellentmondás élet és költészet között szembeszökő, de nagyon is természetes. Rousseau a négy gyermekét, aki a házvezetőnőjétől születik, tüstént a lelencházba dugja, nincs ideje nevelni őket, mert könyvet ír a nevelésről. Goethe nővére elmebeteg, egyik fia iszákos, a másik mélakóros, a harmadik emberkerülő különc, őmaga fiatalon öngyilkosságot kísérel meg, vért köp, lelkialkatára nézve mániás s írásaiban ép ezért mindig az önfegyelmet, a derűt, az egészséget hirdeti. Maeterlinck, a halálnak és a holdfénynek ez a sápkórosa, a külsejében egy szélesvállú, ökölvívó bajnokhoz hasonlít. Gorkij pazar sorrentói kastélyban álmodozik a nyomorról, a fasiszta Itáliában a bolsevista Oroszországról. A valóság képei nem szükségszerüleg vágnak össze az álomvilág képeivel. Lehetnek olyan költők, akik szegények és a szegénységről írnak, olyanok is, akik betegek és a betegségről írnak, de a megálmodott szegénység és betegség semmiesetre sem azonos a valóságéval, az csak túlzása, megfinomítása, eszményítése ennek. Általán a költők nem úgy énekelnek, ahogy a kiadójuknak telefonoznak és ez a helyes. Ezt mondja ennek a torzképnek záróötlete is, mely egy olcsónak tetsző élccel a művészi teremtés legmélyére ér. A látszólagos tiszteletlenségben tisztelet van.