Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 3. szám
Élsz? én voltam csak. Ma figyelmezz jól az igémre,
testvéred vagyok én és a szobád a szobám
s már nem is élek, ezért most nézd el, hogyha zavarlak,
légy velem egy kicsikét... félek emígy, egyedül.
Nem türtél poharad szélén s elvetted előlem
cukrodat, ételedet jégsima búra alá,
kértem a véredből s fe felém-hadonászva megölni
kívántál. Tovatünt testem az arcod előtt,
hang-étekként hullt füleid táljára a röptöm
nem-nevető, se-siró szőtt zaja, unt muzsikám
s jaj, sosem ismertél, csak a szöszmötölésemet, árnyam
siklását a falon, sok-sokezer szememet.
Fényes szárnyamon - itt - ugye láttad a víz- meg az éj-színt?
Nem tudtam, mi vagyok... most se tudom, mi vagyok:
ablakod alvó tölgy-párkányán fekszem, s gombák
fátyla befont, hat kis lábam az ég-fele áll.