Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 2. szám · / · Figyelő

Babits Mihály: Könyvről könyvre

Ce vice impuni... - Egy francia író találta ezt a jelzőt az olvasás gyönyörűségére; s valóban, ennek a gyönyörűségnek tivornyái és orgiái nyitva még a beteg előtt is, akit egyébként minden mozgástól és élvezettől eltilt a gyengeség. Impuni? Régi kérdése a teológiának, van-e bűn büntetés nélkül s élvezet bűn nélkül? Bizonyos, hogy az olvasás gyönyöre is, így nagyban és önmagáért űzve, sokszor elrontja a lelkiismeret szájízét, akár az ópium, vagy más magányos szenvedélyek; de jutalmaz is, mint ők, titkon, s be nem vallott örömökkel. Az olvasó egyedül lebeg a világ fölött, cézári dőzsölésben; szultánná válik és istenné, mint az ópiumszívó. A lelkek titkai kitárulnak előtte, mint egy hárem. Ő a legfőbb bíró, s egymaga ítél eleveneket és holtakat.

Császársága addig tart, míg ítéleteit hangosan ki nem mondja; az első hangos szóra megszakad az ópium-részegség. Az olvasó megint ember lett, beállván a szociális véleménycserébe; gondolata nem ítélet többé, hanem vita. S mégis, ellenállhatatlan erő készteti, hogy isteni magányát föladja. A meddő és társtalan élvezet nem elégíti ki. Az olvasó beszélni akar olvasmányairól. Leszáll világ fölött lebegő trónjáról, melyen úri néző s egyetlen bíró volt. Leszáll a társakhoz, érvelni, hatni, élni... S talán ez a leszállás teszi magát az irodalmat is azzá ami: életté; - tétlen szellemek magányos gyönyöreinek kincstárából az emberi lélek harcterévé és tenyészparkjává. Az író műveket alkot, melyek mindenike egy külön világ. Ki fűz e művekből irodalmat? Az olvasó: nem a néma és magányos olvasó, hanem a vitázó, érvelő, egymásnak feleselő.

Az olvasó, aki ír.

Morál nélkül. - Kényszerű mozdulatlanságomban azt is csak olvasom, amit hallani szerettem volna: a Kosztolányi bátor s szép beszédét, melyet szerzői estjén mondott, «önmagáról». Önmagáról, de az én lelkemből is, s gondolom, egy egész nemzedék lelkéből, mely a művészet szabadságának nevében vívta meg (nem is oly régen még) «ifjonti harcait». Óh mindenen felülálló szabadság, függetlenség, minden emberi moráltól, a követelődző politikai céljaitól! ... Szép harc volt, és diadalmas is - «rövid időre», mint Kosztolányi mondja. Az éra változott, új nemzedék nőtt fel, melynek szemeiben élet és cselekvés tudók korát éljük; a Szellem új emberei maguk fordulnak a Szellem ellen; csupa homo moralis nyüzsög körülöttünk; a l'art pour l'art-nak «rossz sajtója van»; az esztéta «gúnyszó lett». Mi tájékozatlanul néztünk körül, (érthetetlennek tünt fel, hogy örökszent s hősiesen diadalra vitt elvünk újból kérdéses lehet,) s hosszas tanulmányokbhan kutattuk a válság okait s természetét. A «Korszellem» túlment rajtunk és ellenünk fordult.

Kosztolányi most kemény és tömött szavakkal, a lángoló paradoxonok fegyverzetében, hadat üzen neki. Van-e nagyobb bátorság, erősebb ellenfél? Az író, aki meg bír állni a kor sodra ellen, megérdemel egy őszinte tisztelgést.

*

Relativizmus. - De nem feltünő-e, hogy nemzedékek dolgáról van itt szó? Volt egy igazságunk, amit bizonyos győzelemre juttattunk az előttünkjáró nemzedék politikus beidegzettségű világnézetével szemben, s amit az utánunk jövő generáció most ismét tagadásba vesz egy más politika, egy ellenkező világnézet bástyáiról. Dehát minő igazság az, amely csak a mi nemzedékünknek igazság, s akik öregebbek vagy fiatalabbak, azoknak már alig igaz vagy alig fontos? S mily jogon tulajdonítunk a magunk nemzedékének különös csalhatatlanságot? Hol az a homo aestheticus, aki a «tiszta szemlélődés» szemeivel tudja nézni a nemzedékek igazságainak örök jégzajlását, s nem foglal harcállást a maga törhetetlennek hitt jégtábláján? Utáljuk vagy nem, schopenhaueri gyűlölettel: mindannyian hurcolunk magunkban egy homo moralist, már csak azáltal is, hogy élünk és cselekszünk, s életünk s minden tettünk kényszerűen is folyton harcol és állást foglal. Igaz, morál és cselekvés könnyen csúnya, gyakran véres és ártalmas valami: de ez a csúnya és ártalmas mi magunk vagyunk, az élet. Boldog, aki kiépíti érzékeny csigahátán a homo aestheticus elefántcsontházát: boldog és áldott is! De ez szintén morál és cselekedet, s az elefántcsontház is hadibástya. Az író is ember, s époly kevéssé lehet sokáig impuni egy magányos szenvedély cézári dőzse, mint az olvasó Lelkiismeretének szájíze elvásna. A l'art pour l'art nem ezt jelenti. A mi nemzedékünk fiatalkori harca emberi harc volt egy nagy emberi érdekért: mert emberi érdek, hogy legyen egy terület, hova a Cselekvés nem teheti be a lábát, mely vérben és sárban gázol. S Kosztolányi mostani beszédét nem oktalan neveztem első szavammal bátornak, noha a jelző ellen a homo aestheticus tiltakozik. Ez a beszéd époly mértékben szava és kiállása a homo moralisnak. S a kettő egy, mint csigával a háza.

*

Népköltészet és népies irány. - Kodály Zoltán szememre veti egy régi cikkemet, mely a népköltészetről látszólag kevés tisztelettel nyilatkozott. Ugyanakkor más oldalról ismét hallom a megújuló vádat, hogy mint kritikus és szerkesztő «kedvezek» a népies iránynak. Persze nekem eszem ágában sincs valami «iránynak» kedvezni: én egyszerűen a jó versnek kedvezek, s nem igen tehetek róla, ha a fiatal generáció legjobb versei ma oly gyakran mutatnak «népi» vonásokat. Valamikor harcoltam a népies ellen: egy túlélt és epigon népiesség volt az, a Szabolcskáké és Pósáké. Ma fiatal költők mintha friss forrásokat nyitottak volna, ugyanabból a régi, a népi talajból... Különös ritmusa a magyar lélek életének, hogy ez összeesik Kodályék gyönyörű fölfedezéseivel. Szó sincs róla, hogy én megvetném a népköltészetet mint egyszerűen «irodalmilag műveletlen emberek költészetét». Csak a népköltészet mitológiáját vetem meg. Nem tudom hinni a Népet, mint ezerfejű mesebeli Költő-Briareust, aki kollektíve írja verseit, melyek csalhatatlanul remekművek lesznek.

Véleményem szerint a népköltészet remekeit is egyes költők alkotják, akiknek többnyire csak nem tudjuk a nevét (de néha tudjuk is). Ilyenformán valóban mi más választja el a népköltészetet a mű-poézistől, mint hogy amaz: «irodalmilag műveletlen emberek költészete»? Gondolom, ma divatos irodalmi köz-szemléletünk szívesen el is fogadja ezt. Hisz a műveletlenség valóságos írói értékként számít e szemlélet előtt, s minden «irodalmi műveltség» már a priori gyanús tehertétel.

Én nem hiszem, hogy a műveletlenség s őserő mindegy volna, s nem hiszem, hogy az intelligencia ártana a poézisnek. Kosztolányival tartok, aki azt mondja, hogy «egyetlen hangot sem énekelhet az, aki ostoba». De hiszek egy kultúrában, mely mélyebb és régibb az irodalomnál, mely élni, nőni és halmozódni tud írás nélkül is, mely előbb volt az irodalomnál, s ma is él még, noha bujkálva s kiveszőben. Erről a kultúráról szóltam már 1917-ben, abban a cikkben, melyre Kodály céloz: ezt a kultúrát sejtem én mint művelt tenyésztalajt, a régi népköltészet remekei mögött; s ezt a kultúrát látom késői virágjában újra oly költőknél, mint Erdélyi József: akik bizonnyal távol vannak minden «irodalmi műveltségtől», s akiket mégsem lehetne «kultúrálatlannak» mondani.

Persze, ahogy a nép közt, bujkálva s kiveszőben, úgy az egyes lélekben is, az egyes költőkben, évről-évre fakul és halványul ez a kultúra, ha föltett szándék, s irodalmi táplálék nem erősíti. Mély hála a nagyszerű gyüjtőknek, akik - mint Kodályék - átmentik az irodalom többé-kevésbé biztos éléstárába egy elsüllyedő világ halhatatlan gyümölcseit.

*

Karácsonyi örömük. - Egy új magyar prózaírót is meg tudok nevezni, akiben a népének régi, íratlan kultúrája él még és újravirágzik: ez Tamási Áron, az Ábel szerzője. Ábel a rengetegben... Mennyit olvastam e hetekben; remeket; külföldit, újat és magyart, régit; s hiába, csak az új magyar könyv mégis az, amely legnagyobb örömre ragad el, hogyha jó, mint váratlan ajándék, mely egyenest idehullott a saját karácsonyfánk alá.

Ha nem volna oly különböző egymástól a két mű, azt mondanám, Tamási új könyve a Fekete Kolostor mellett a második remeke az új erdélyi epikának, kissé elsietett befejezése ellenére is. Tamási nem az eddigi regényírását folytatja; az új regénynek több köze van a Helytelen világ meseszerű novelláihoz, mint a Cimeresekhez. Az író itt is mitoszt csinál, és sikerül neki az ami magyar íróknak alig sikerült még: egy népi figurát formálni aki mitosz és zsáner egyszerre; letéteményese egy nép kedélyvilágának s mintegy ama «mély és íratlan» kultúrájának is, szembenállva evvel a másik, modern kultúrával, melyben a naív csihés és a salamoni, nevető bíró szerepét egyformán vállalhatja; ez a Tamási találós-eszű székely legénye. S ahogy a hős több és jobb egy egyéni figuránál, úgy a történet minden szimbolikus mellékíz nélkül is, több mint a zamatos epizódok véletlen sorozata; noha ezek az epizódok is - a nyúlkergetés, a saskoppasztás, a betegség, az anya halálhíre, a bankigazgató, a szerzetesek, s a csendőrből lett haramia epizódja - kifogyhatatlan gazdag ízeikkel s különös humorukkal magukban elegendők volnának a könyv értékéül. De háttérben nagyobb motivumok feszülnek, az ember és a magány, a szűz természet s a bürokratikus civilizáció, őserdő és kapitalizmus, természet és könyvek, természet és vallás, ember és állat és betegség és halál... és mindez mégis egy és végtelenül egyszerű, édes és könnyű és minden erőltetés nélküli. És amit először kellett volna említenem: egy különös világ ez, egy magyar-román világ, oly magasból és csodálatos szabadon ábrázolva, minden korruptságában és szinte gyermeki cinizmusában...

*

S ha már a karácsonyi örömöknél tartunk ... - Hadd említsek meg két könyvet itt, ami a magyar olvasó karácsonyfája alá hullott. Az egyik nem is könyv, csak egy könyvben egy novella; szerzője Nagy Lajos. Címe: 1919. május. Kényes téma: történeti elbeszélés a legégőbb magyar közelmultból; mi mindent éltünk át! Lehet-e hálásabb tárgy a regényírónak mint a forradalmak emberi összevisszasága, mindent föltáró gátszakadásai, s ahogy mondani szokták: «fölszabadult indulatai»? Van-e hálásabb, s egyben veszélyesebb? Külső és belső veszélyekkel fenyegetőbb? Nagy Lajos a művészet teljes fölényével és elfogulatlanságával nyul a kényes tárgyhoz, egyetlenegy pillanatra sem veszíti el objektivitását; miliőrajza és figurái egyformán meggyőzőek, tökéletes mérséklettel, reálitással és elevenséggel, gazdag megfigyelésekből «fölépítve». A novella kitünő a maga nemében, s oly képességeket árul el, melyek egy elsőrangú korrajzoló regényíróhoz volnának méltóak.

A másik idehullt könyvecske, egy kicsi, kedves és tarka könyv, amibe Lesznai Anna gyüjtött össze régi és újabb szerelmes-verseket, már szunnyadó költőkről, de a versek élnek és dalolnak. Úgy írta össze (a maga szavai szerint), ahogy biedermayer nagyanyáink szokták hajtan összeírni a poémákat melyek szívükhöz szólottak; s kidiszítette bájos, apró, színes rajzocskákkal ... Ilyen válogatást kritizálni, mintegy szívügyekbe beleszólni, nem is illenék; sok szép vers van itt együtt. Nincs is itt másról szó mint örömről és regisztrálásról: ilyen könyvek is hullnak még a magyar karácsonyfa alá, százados nagy verskultúránk nem fullad egészen az iskolák porába, s vagyunk még akik a régi szép verseket szeretik.