Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 1. szám · / · Figyelő · / · Amerikai irodalom

Reményi József: Új regények

Aki mostanában az amerikai folyóiratok kritikai rovatát figyelemmel kíséri, rendszerint két névre bukkan: Ernest Hemingway és William Faulkner nevére. A kritikusok, még azok is, akik ennek a két írónak ízlésével szembehelyezkednek, az elismerő jelzők színes csokrával kedveskednek: a látszat az, mintha a gazdasági és lelki munkanélküliség idejében, az Ortegától hangoztatott átlagember garázdálkodásának korában, szükség volna annak az igazolására, hogy mégis vannak nagy írók Amerikában is.

Ernest Hemingway-nek nemrégiben «Death in the afternoon» címmel munkája jelent meg, amely ugyan nem regény, de mégis a regényíró képzeletének vetülete. Erről a munkáról igen nehéz volna megállapítani, hogy tulajdonképpen micsoda műfajhoz tartozik. Vannak a regény surrealista módszerére emlékeztető részei, azután önvallomások, majd száraz megállapítások, úgyszólván adatszerűek, majd meg esztétikai, sőt filozófiai reflexiók, amelyek felszínesek ugyan, de a Rabelaistől elcsalt nyers kifejezésekben gazdagok. Hemingway tíz éven át élénk érdeklődést tanúsított a bikaviadalok iránt. Ez a munkája tíz évi tapasztalatainak, megfigyeléseinek leszűrődése. az író szerint műve megírásának pszichológiai oka az volt, hogy a halált közvetlen közelről akarta látni, s a bikaviadal erre inkább adott neki módot, mint a világháború. A könyv egy kimerült író ízléstelenség-fölöslegének gyüjteménye, annak ellenére, hogy bizonyos véleményeit és megfigyeléseit eredeti vérmérséklettel fejezi ki, s a bikaviadal «művészi» jelentőségének érzékeltetésén kívül epizódokat tartalmaz, amelyekből megtudjuk, hogy az Amerikából Spanyolországba vetődött írónak mi a véleménye Cocteau élettani deformációjáról. Huxley túltengő intellektualitásáról és Maier-Graefe esztétikai baklövéseiről.

William Faulkner, akiről egyébként, mint a nyilvános házak irodalmi szakértőjéről elismeréssel emlékszik meg munkájában Hemingway, «Light in August» címmel írt regényt, amely előtt ugyancsak hétrétgörnyednek az amerikai kritikusok. Tavaly a «Nyugat»-ban részletesebben emlékeztem meg Faulkner «Sanctuary» című regényéről. Faulkner az amerikai dél anyagias neuraszténiájának írója. Ebben a regényének hangfogót használ, de még így is műve a lelkileg halott s idegileg bomlott író megnyilatkozása. Hősnője egy alabamai nő, aki felteszi magában, hogy minden körülmények közepette előteremti azt a férfit, aki teherbe ejtette. Szinte fanatikus daccal indul útjára, hogy a férfit, akinek Lucas Burch a neve, apai kötelességeire figyelmeztesse. Útközben nem sok történik vele; pont ez az eseménytelenség, amelyet azonban az író tagadhatatlan érdeklődéskeltéssel tud érzékeltetni, ad módot az olvasónak arra, hogy belelásson az alabamai nőnek, Lena Grove-nak lelkébe. Jefferson községben Lena Grove megismerkedik Byron Burchhal, akinek neve emlékezteti csábítójára, de jelleme és természete eltér Lucas Burchtől. Byron Burch felcsap lovagnak; céljai őszinték és becsületesek. Minden körülmények közepette meg akarja szerezni Lena Grove részére csábítóját, ami sikerül is neki Joe Brown italcsempész személyében, akiről kiderül, hogy azonos a nyoma veszett Lucas Burchhal. A gyermek megszületik, Lena nem akar tudni többé Lucasról, ellenben folytatja útját a sors rejtélyes lebirintusában, s most már ezen az úton Byron Burch is követi.

Egy regény cselekménye igazán nem fontos, ebben az esetben azonban a regény cselekményvázatára mégis utaltam, mert a maga primitívségében megérezteti a művet nem ismerő magyar olvasóval, hogy Faulkner alkotóösztöne és megfigyelő készsége milyen színvonalú emberek felé irányul. El kell ismerni, hogy egy-egy mellékalaknak megrajzolása annyira kivételes és megrázó, hogy alig van párja a modern amerikai irodalomban. Talán a legkitűnőbben megrajzolt mellékalak Lee Christmas, Lucas Burch barátja, aki nem tudja, hogy néger vér kering-e ereiben, s ez a körülmény zilálttá, ellentmondóvá, ha különb ember lenne, tragikussá determinálja sorsát. Faulkner perverzül mély és meggyőző, amikor az alkohol hatását írja le a durva emberben, vagy egy gyilkosság részletes képét festi; általában mesteri módon ért ahhoz, hogy megmutassa, milyen szörny az ember, amikor kivetkőzik emberies természetéből. Szuggeráló ereje elvitathatlan. De csak piszkot lát, csak megátalkodottságot, csak állatiasságot, ami megalázó lenne magára az állatra nézve, ha tudomásul vehetné ennek a jelzőnek jelentőségét. Faulknert olvasva időtlen messziségben látszik az az amerikai együgyűség, amelyet bizonyos európai megfigyelők és kritikusok még ma is tapasztalati valóságnak tekintenek.

Floyd Dell, akinek tekintélye az elmult esztendőkben lényegesen csökkent, «Diana Stair» címmel olyan regényt írt, amely a komoly kritikusok figyelmét megint ráterelte. Ugyan nem hiszem, hogy ez a regény «az amerikai regény», azonban bizonyos, hogy formai szempontból realisztikus hűvösségével és lélektani szempontból hisztérikus érzékenységével olyan értéktöbbletet jelent a mai amerikai irodalomban, amelyet figyelembe kell venni. Floyd legnagyobb fogyatékossága bőbeszédűsége. Ebből a szempontból kortársai közül csak Dreiser művészietlenebb.

Diana Stair a negyvenes években él, abban a new englandi környezetben, amely hittel igyekezett megemésztetni a puritán ételt. A hősnő szembehelyezkedik kora előítéleteivel. Cigarettázik, politizál, a szabad szerelem elvét (vagy elvtelenségét?) vallja, férjhez megy, elválik, hol a reformer illuziójával hízeleg önmagának, hol a teljes kiábrándultság fintorával; szabadszájú mivolta miatt sok emberrel gyűlik meg a baja, sztrájkolók élére áll, verseket ír, sőt jó verseket, s végül feleségül veszi Ellsworth Crocker bostoni ügyvéd, aki annyira szereti feleségét (az ideális amerikai férj), hogy a nyugtalan és összeférhetetlen viselkedéséből eredő kellemetlenségeket sem veszi rossz néven tőle.

A regény eleven és lebilincselő bizonyos lélektani ellentmondások ellenére. Az ellentmondást ugyanis abban látom, hogy Diana Stair nem a negyvenes évek forradalmi idegzetű amerikai nője, hanem inkább a huszadik század newyorki Greenwich village-nak Norája, aki azonban nem a férjjel, hanem a társadalommal szemben hangoztatja és érvényesíti függetlenségét. Diana Stair típus: az európai környezetben, ahol a hagyományok mélyebben gyökeredzenek, bizarr volna, ám az amerikai környezetben bátor. Floyd Dellnek sikerült ezt a nőt úgy megrajzolnia - s egészen bizonyos, hogy sok szeretettel és megértéssel végezte a jellemzés munkáját -, hogy furcsaságait, logikátlanságait elnézzük, mert elvégre nemcsak feminista, hanem nő is, élő, dinamikusan élő ember, aki a valóság költői és anarchisztikus levegőjét helyezi szembe a dogmatikus elméletekkel megfertőzött s reménytelenül szürke létnek. Diana Stair az amerikai élet «korlátlan lehetőségeinek» női megszemélyesítője; igaz, hogy ezek a korlátlan lehetőségek szűnőfélben vannak, de az amerikai nő erre nemigen akar ráébredni. S amellett ne feledjük el, hogy a regény a negyvenes években játszódik le, amikor a korlátlan lehetőség inkább ígéret volt, mint mult. A kor és a központi alak ellentmondása ellenére a regény mégis értékes, ha nem is kivételes, mert az írónak sikerült a mult levegőjét úgy megrajzolni, hogy valósággal részei leszünk olvasásközben, s Diana Stair huszadik századbeli sajátosságai és modorosságai dacára, mégis hajlandóak vagyunk elhinni, hogy a negyvenes években élhetett.

(Cleveland, Ohio)