Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 23. szám · / · GOLLUB MÁRIA: BUDAPEST VII. SZÖVETSÉG U. 17B (5)

GOLLUB MÁRIA: BUDAPEST VII. SZÖVETSÉG U. 17B (5)
REGÉNY
12.

A háznak majdnem minden lakója a második udvar mélyén és az emeletek folyosóin tartózkodott. Legtöbben a harmadik emeleten ácsorogtak, közel Szarkáék lakásához. Ez a folyosó szinte zsufolásig megtelt, egymás mellett szorongtak, kérdezgettek, felelgettek, bírálatokat mondtak, sajnálták vagy megvetették Szarkáékat, vitatkoztak felettük s egyéniségük, felfogásuk kicsordult a kőre, a lompos, sötét estébe.

Zsongott, zsivajgott az egész ház...

Stollné a földszinten, Grünfeldék társaságában nagyhangon jelentette ki:

- A fene ette volna meg, mért ártotta magát ilyen marhaságba?! Hiszen dógozott, keresett, nem volt munka nélkül! Csak azt mondhatom rá, hogy marha!

Somogyi, akit a forradalmak elkaptak, magukkal ragadtak s a viharok után hónapokig sínylette a börtönt, felelt Stollnénak:

- Nem is olyan marhaság az! Persze, magának üzlete van, maga fél, hogy akkor elveszik és ezért beszél így!

Stollné hirtelen Somogyi felé fordult. Mintha régen kikészülő, de lekötözött szavak szabadultak volna föl benne, úgy borította Somogyira. A zsivajt túlharsogva mondta:

- Na, maga már megint más-színt vall? Emlékezzen csak, amikor odabent volt, hogy a feleségével milyen nyilatkozatot hordoztatott ajtóról ajtóra! Ugy-e, akkor abban az írásban esküdöztek, hogy így nem, úgy nem! És akkor jó volt, hogy minden lakó aláírta, hogy maga nem kumunista?! Aztán, amikor kijött, hogy beszélt maga? Azt mondta, ha nem lenne zsidó, maga is verné őket! Merthogy azok csinálták! Mi?

- Házbizalmi volt és mindennap libát evett! - súgta Grünfeldné Stollnénak.

- Igen! - folytatta új tűzzel Stollné. - Mindennap libát enni, az jó, mi? A többi meg ette a tököt, répát, paprikáskrumplit margarinnal! És maga ki akart keresztelkedni?! Azt mondta, megtagadja a hitét, merthogy a zsidók elfajultak!... Pedig csak maga fajult el!

Csend lett és a csendben Stollné mint győztes nézett szét.

- Na, maga műkumunista! - mondta végszónak.

Valaki hangosan fölnevetett.

Brucknerné a poroló mellett állott, egy kisebb csoport vette körül. Nem tetszett neki Stollné hangoskodása, de mivel nem akart egyenesen rátámadni, a nevető valakire szólt:

- Ez nem is nevetséges!

Brucknerné Szarkáékra értette, hogy azokat nem illik kinevetni, de az udvarban ácsorgók nem erre értették s most már többen nevettek... Somogyi megszégyenülten oldalgott el Stollné közeléből, sietve ment haza.

- Azért maga jól megmondta Somogyinak, Stollné nagysád! - símogatta a borbélynét Grünfeldné. - Lám, hogy elhallgatott! Már el is kotródott!

- Ne féljen, nem maradok én senkinek sem adósa! - felelte önérzetesen Stollné, s jó hangosan, hogy Brucknerné is hallja, tette hozzá: - Egy ilyen senki-embertől csak nem hagyom magamat letorkolni?!

Grünfeld és Stoll jöttek haza, bámulták a fölfordult házat. Grünfeldné az első pillanatban megállapította, hogy az ura kocsmában volt. Jelentősen mondta:

- A rendőrség van a házban! Valakit keresnek...

Grünfeld, mintha nem is hallotta volna feleségét, dugta közelebb fejét Stollnéhoz, aki már magyarázott az urának.

- Azt mondják, hogy a Szarka kumunista! - beszélte Stollné. - Aztán érte jöttek a detektivek!

- Én mondom maguknak, - húzódott közelebb fontoskodva Harsányi, az asztalos - ebben a házban több is van, nemcsak a Szarka!

- Ugyan ki lenne még? - kérdezte élénk kiváncsisággal Nándor és hitetlenül csóválta fejét.

- Hát a Somogyi! - mondta élesen Stollné. - Nem hallotta, hogy pártfogásába vette Szarkát?

- Csak ne járjon a szád! - szólt feleségére Stoll. - Hogy neked mindég köll beszélni?!

- Mért? - kérdezett Stollra Grünfeldné. - A maga feleségének tökéletesen igaza van, mink is hallottuk, hogy Somogyi Szarkát pártolta!

- Jó, jó! Ezt maga mondhatja, de az én feleségem nem! - tiltakozott Stoll.

- Aztán már mért? - vitatkozott Grünfeldné. - A maga felesége tán kiskorú? - Az utolsó szót jól megnyomta és Stollnéra nézett. - Idős asszony ő már!

Stollné gyanakodva méregette az urát és Grünfeldnét. Szótlanul pillantgatott reájuk. Gondolkodott, hogy melyikre támadjon... És a váratlanul támadt csendben tisztán, érthetően lehetett hallani Brucknernét, amint a maga csoportjának beszélt:

- Éppen a fijamat fektettem le, az uram ott babrált mellettem, amikor csak beállítottak a detektivek. Uram, Jézus, csaptam össze a kezemet, mit akarnak itt?... Hát, aszongya az egyik, hogy a Szarkáért gyöttek, a Szarkát keresik, mivelhogy az kumunista... Nem akartam elhinni és azt feleltem, hogy talán tévednek, másik Szarka lesz az!... Aztán fölolvasták nekem: «Szarka Géza, műszerész, született itt és itt, ekkor és ekkor, feleségét így és így hívják!» Amikor megnéztem a bejelentőlapot, hát azon is az volt... Nahát, mondok, «akkor csak mennyenek!» - küldtem őket az urammal... Igen, ennyi volt az egész... Tuggyák, olyan vagyok, mint a szélütött. Még most sem akarom elhinni!

- Pedig elhiheti! - mondta Miskei, a hivatalnok. - Mert máshol is előfordul ez, nemcsak ebben a házban. A szegényebbek között.

- De ez nem is állt olyan rosszul, mindég dolgozott, soha nem volt munka nélkül! - mondta Brucknerné.

- Úgy akartam mondani, hogy a munkásosztályban! - igazította helyre kijelentését Miskei.

- Na, nemcsak a munkásosztályban fordul ez elő, hanem a tisztviselők között is! - jegyezte meg Krizsán, a mészáros. - Épp a multkor olvastam az ujságban, hogy három hivatalnokot ítéltek el emiatt!

- Világjelenség! - mormogta Bodnár.

Szarkáék lakásának ajtaja felnyílt. Abban a pillanatban nagy-nagy csend támadt a házban s minden szem Szarkáékra és a detektívek felé fordult. A harmadik emeleten a lakók a detektíveket és Szarkáékat közrefogva kísérték, odatömörültek a kis menet útjába; az előlállókat majdnem rászorították a detektivekre. Mindenki látni akart, mindenki Szarkáékat nézte, hogy sírnak-e vagy közömbösek.

- Helyet! Utat! - kiáltották a detektívek.

Bruckner, aki ott ácsorgott, mint visszhang mondta a hátuk mögött:

- Helyet! Utat! Félre az útból!

Szarka és Szarkáné lehajtott fejjel mentek a detektívek között. Szarkáné sírt, síró hangja jajveszékelve töltötte be a házat. Szarka szótlanul, dacosan vitte összekötözött kezét. A rács felőli oldalon haladt, míg felesége a fal mellett sírta végig az utat.

Stollné, mert úgy látta, szánakozva mondta:

- De minek köll egy asszonyt megkötözni? Azt még megértem, hogy Szarkát megkötözik, de az asszonyt...?

Ahogy a kis menet haladt, úgy vonszolódott utána a kíváncsiak serege. Mint uszály. Le a lépcsőn, keresztül az udvarokon, kapu alatt, ki az uccára. A lakók a kapu előtt egy csoportba verődve bámultak utánuk; addig nézték, amíg Szarkáék és a detektívek el nem tüntek az uccakereszteződésnél. Akkor egyesével, kettesével visszaszállingóztak a házba.

Takács, amikor fiával a lépcsőn fölfelé ment, hangosan beszélt. Fiát oktatta, figyelmeztette:

- Látod, így jár az, aki rosszat tesz!

Közvetlenül utánuk Bodnár haladt s rászólt Takácsra:

- Azt is magyarázza meg a fiának, hogy Szarka mért tett rosszat!

Stollné fázósan vonta összébb magán nagykendőjét:

- Azért még sem köll kumunistának lenni! Hát akkor mit tegyen az a sok kódus, ha már az is, aki dógozik és keres, így gondolkozik?!

- Dolgozik és keres?! - mondta keserűen Friedné. - Meglátják, még majd belőlem is kumunista lesz! Hát lehet keresni? Máma egésznap három pengőt árultam, most aztán tessék, együnk, lakjunk belőle!

Grünfeld és felesége bólogattak, panaszkodtak és Stoll is elmondta a maga véleményét:

- Na és a mi üzletünk megy?... Á, épp hogy az a szombat van. De már az se olyan, mint azelőtt. Nincs pénz, az emberek maguk beretválkoznak, a hajukat meg jó, ha egy hónapban egyszer vágatják...

- Azért nem köll kumunistának lenni! - mondta Stollné. - Eccer minden jobbra fordul!

- Én már nem is tudom, hogy mit higyjek, kinek higyjek? - szólt Friedné. - Ott vannak a választások; mindegyik csak ígért, ígért, de egyik se váltotta be a szavát. És akkor úgy jöttek a lakásomra, mintha búcsújáróhely lett volna. Csak jöttek, jöttek, mindegyik azt mondta, hogy szeretik a zsidókat, az is ember; persze, merthogy én zsidó vagyok és csak szavazzak rájuk! Máshol aztán mást mondtak...

- Nahát, minálunk meg ahány jött, mind szidta a zsidókat! - mondta Stollné. - Abba volt minden ígéretük!

- Azért különös, hogy ezeket a kommunistákat annyira üldözik! - mondta elgondolkodva Friedné.

Hallgattak, majd össze-vissza beszéltek, vitatkoztak, hogy kinek higyjenek és fölidézték az emlékeket, ahogy érezték és ahogy látták, meg-megborzongtak, aztán nevettek és sopánkodtak. Grünfeldné azt mondta, hogy nem is tudja, mikor volt jobb.

- No, de azért köll a fenének az olyan rendszer, ahol az ember kis vacakját is elszedik! - mondta Stollné.

Nagy-Arany érkezett meg, Szarkáékat egy darabon elkísérte.

- Na, mit szólnak a Szarkáékhoz, - mondta, ahogy közeledett. - A Szarkáné velem jött vissza és panaszkodott, hogy nem is igaz, amivel az urát vádolják. Úgy sírt, mégjobban, mint mikor az urát vitték. Azt mondta; ha nem engedik el a férjét, öngyilkos lesz!

- Hát őtet nem vitték el? - álmélkodott Stollné. - Hiszen ő is meg volt kötözve!

- Á, frászokat! Csak az urát vitték el, egyedül Szarka volt megkötözve. Én láttam, végigkísértem őket. Szarkáné csak a férje után ment, az őrszobáig - magyarázta Nagy-Arany.

- Pedig úgy nézett ki, mintha őt is vitték volna! - mondta Grünfeldné.

- Na, de ez semmi! - helyezkedett el nővére mellett Nagy-Arany. - Hanem milyen érdekes eset volt, amikor a detektívek itt jártak! - mutatott Bakosék lakásának irányába. Minden szem ráirányult s akkor folytatta: - Hát tudják, Bakos és a felesége, az a debella, az ajtajuk előtt a rácsnak támaszkodva nézték, hogy mi történik Szarkáéknál. De Bakosné az ura kabátját fogta, mert az már menni akart a kocsmába. Úgy csöndesen veszekedtek, de én minden szót hallottam, a hátuk mögött, nem messzire tőlük álltam. Bakosné azt mondta: «Tudom, valami ringyóhoz akarsz menni!». Bakos azt felelte: «Köll is nekem! Nekem te épp ölég vagy! Még sok is!». Bakosné dühös lett és mindennek lehordta az urát. Bakos meg szép csöndesen azt felelte: «Ha nem engedsz el, akkor itt, a gangon kiabálni fogok!». Nahát, tudják, Bakosné akkor hátbavágta az urát és azt mondta: «Ereggy!». Bakos háta csak úgy döngött és sokan odanéztek, nevettek. Én is. Ezt meglátta Bakosné és akkor szép kedvesen az ura után szólt: - Ereggy édes, fijam, ereggy! Később majd én is átmegyek Bublikékhoz!»... Tudják, úgy mondta, mintha nem is veszekedtek volna!

- Hogy annak az asszonynak ilyenkor is azon jár az esze! - mondta komoly megbotránkozással Friedné.

- Hja, az egyik ember többet eszik, a másik kevesebbet... - mondta csendesen Grünfeld.