Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 23. szám · / · ÚJ IRÁNYOK A VILÁGIRODALOMBAN

ÚJ IRÁNYOK A VILÁGIRODALOMBAN
Nyugat-konferencia
Németh Andor

Azokról a problémákról szeretnék néhány szót mondani, amelyek a fiatal írókat személy szerint foglalkoztatták az utolsó két évtizedben a kontinens kerületén. Ma már nehéz visszaidézni azt a világpusztulás-hangulatot, amelynek külsőségeit üres boltkirakatok, fenyegető felvonulások, kenyérjegyek, puccsok, hónaposszobák, pénztelenség, a nyomor szolidaritása, szorongó várakozás és szólamokkal áttüzesedett melankólia, mindenekfelett azonban a szorongás szabta meg. Az a rideg doktrina, amellyel szembehelyezkedni egyet jelentett volna életünk minden értelmének megtagadásával, a használhatóságon kívül nem alkalmazott más kritériumot az irodalomra. Erről a plattformról árulásnak kellett, hogy érezzük a költők átkozott egocentrizmusát, mellyel az élet kaotikus összevisszaságát az egész vonalon igenlik és az azon változtatni vonakodó passzivitásukat. Ma az ál-konszolidáció diktaturája alatt s egy indusztriális irodalom pseudo-virágzásában mindez ostobaságnak tünhetik. Holott mennyire nem az volt s milyen kevéssé irigylem azokat, kiket eredendő gutgesinntségük megkímélt attól, hogy a problémákkal szembenézzenek. A kor elébünk adta a feladatot. Katekizáló kérdéseket intézett hozzánk, amelyekre felelnünk kellett. A köztiszteletben álló nagy művek hátterében észrevettük az írójuk előtt is rejtve maradt társadalomdicsőitő szándékot, mit osztályhelyzetük megszabott, mely utóbbi arra kényszerítette tehetségüket, hogy csak azt vegyék észre a világból, amit és amennyire az uralkodó erkölcs engedélyezi. Át kellett világítanunk egy új rend társadalomszemléletének kíméletlenségével az irodalmi alkotásokat. Nem mondom, hogy ez az eljárás dezavuálta a művészetet, de leleplezte a szokványszerű ábrázolás hamisításait. Megtanultuk, hol és mennyiben perfid a kompozició. Kétségbevontuk a művészet értelmét, mely a valóságot reliefekké élezi, de nem mond felettük ítéletet.

Nem megyek bele annak a megtárgyalásába, hogy ez a szemlélet jogosult-e, vagy jogosulatlan, művészi-e, vagy művészietlen. A tényeket mondom el. Hogy egyáltalán művészetet csinálhassunk, kérdésessé kellett tenni magát a művészetet. Az epikára vonatkozólag kétségtelennek látszott előttünk, hogy a régi realizmus, az életnek önmagáért való úgynevezett objektív ábrázolása nem folytatható, nem, mert tagadtuk az objektív társadalom jogosultságát. Sőt henyének tünt minden társadalomkritika, vagy szatira, mely az olvasó passzív bólogatására appellál, henyének minden nyomorromantika, multbamenekülés, vagy utópia, mikor a világ szisztematikus átépítése a küszöbön áll. A régi világ összeomlása és az új világépítés aktivizálása között lélegzetvisszafojtva lestük, mi lesz a művészettel. A szétanalizált művekből csak szavak maradtak, miket meg kellett tisztogatnunk a hozzájuk tapadt polgári értelemtől. A dolgok filiációja következtében ugyanakkor a polgári miliőben is felfedezték a szavak és szókapcsolatok önmagában való szépségét. Párisi irodalmi lapok egyre gyakrabban közölték a bebugyolált fejű Apollinaire arcképét, nyakán a kapitányi stráffal, aki végigverekedte a világháborút és spanyolnáthában pusztult el, kevéssel a békekötés előtt. Az a néhol fájdalmasan szép, enyhén dilettantikus líra, amiről Apollinaire, kivel gyakran voltam együtt a háború előtt, úgy beszélt óceániai bálványokkal, Picasso és Laurencin képekkel túlzsúfolt padlásszobájában, mint a kígyóbűvölő titkáról, suttogva és ajkára téve ujját, a háború után hangszórót kapott. Költőtanítványai szétszóródtak a világban s innen is, onnan is ismerős hangok csendültek. Cendrars, akinek nagy költeménye a transszibériai vasútról egész falat foglalt el, létrán kellett olvasni felülről lefelé, körül kellett utazni Jeanette-el az egész szobát, Ivan Goll, Cocteau, Tzara, később a szürrelisták, az egész lírai generáció a halott kapitány bizonytalan dallamát orkesztrálta. Ezek a franciák szintén tagadták a common sense szemlélet jogosultságát, de más viszonyok közt élvén, másként, mint mi, emigrációban nyomorgó magyarok. Ők az élet transzcendens irracionalitását érezték és éreztették, talán a primitív népek kép-érzés lírája inspirálta őket, miket Annamból és Indokínából hoztak Franciaországba a koloniális katonák. Mi, kiket minden idegen értelem irritált, míg az elvi értelmesség ridegsége minden bensőség kiáradását eltorlaszolta, elbűvölve figyeltünk fel az új lírára, mely nem magánérzelmeket közöl, hanem a világot, a szavak és tárgyak érdektől érintetlen, szűz primitivitásában. Ma már tudom, hogy a közlési szándéknak ez a teljes kiküszöbölése, a retorikának és pátosznak következetes hiánya nem adhat teljes verset, teljes esztétikai kielégülést, de a frissen felfedezett líralehetőség felszabadítólag hatott ránk; új művészi technikát kaptunk, amely a mozaikok mohamedán tartózkodásával ad számot egy tökéletesen objektiválódott lírai állapotról. Ma már nem tudom, hogy a magányos sor, vagy a hozzáfűződő emlékek kísérete-e az, ami emocionál, ha eszembe jut ilyesmi «A szőke elefánton utazom szakadatlanul», vagy az a hosszú epikus költemény, amiben Kassák a csavargásait meséli el, irreális jelenségeket ékelve a kéregetés és éhezés gyötrelmes képei közé s amely ezekkel a sokat emlegetett szavakkal zárul: «Én Kassák Lajos vagyok s fejem felett elrepül a nikkelszamovár.»

Akkor is, azóta is sokat teoretizáltak a «felszabadult szavak» lírája körül. Mi, bécsiek, a korszerű líra egyetlen lehetőségét láttuk a szavak objektív, tehát minden használati rendszerből kiragadott, önmagáért való, önmagukat jelentő egymás mellé rakásában. Kassák forradalmi tartalmat is involvált az egyes verssorok mögé, külön-külön és a maga egészükben, a szavak közvetlen jelentésén túlfekvő affektív hatások felkeltésére.

Az objektívnek nevezett common sense szemléletet azonban nem csupán a marxizmus robbantotta fel (mely a fennálló rend abszolut szükségességébe vetett hitet oszlatta el és a morál, a tárgyi disztinkciók gőgjét vezette vissza anyagi alapjaikra), hanem még inkább az egzakt tudomány, amely dematerializálta a tárgyi világot, melynek testiséget csak a durva szemlélet ad, melynek a valósága tehát mikroszkopikusan konturtalan. Ez a megismerés művészi kihatásában jobban megrendíti az úgynevezett realizmust, mint a marxizmus. Tudományos érveket játszik a költő kezére, illuzórikussá teszi a külső világot. Itt fekszik hát elemeire bontva az évezredek során fogalmakba szilárdult világ, melyet a művész most kénye-kedve szerint alakít újra. De ez a művészet intelligens. Új konturokat teremt s visszavonul az egzisztenciához jutott képek mögé, nem úgy, mint a régi író, aki sokszor jobb hite ellenére a külső valószínűség kedvéért álomnak, vagy képzeletnek állította be a dolgok valószínűtlen kapcsolásait. Az új író nem keres mentséget képzemény-szülöttei számára. De ez a reálitás mégsem azonositható minden további nélkül a külső világ több irányból meghatározott s ezért nehezebb szövésű látszat-realitásával. Azaz: a képek irrealitása csak a mű keretén belül érvényes és ott is csak mint «mágikus» realitás. Ha egy Supervielle novellára gondolnak, a tengerközepén nevelkedő lányról, talán megértik, hogyan képzelem el ezt a pszichikai processzust. A mágikus szó felidézést jelent, semmiesetre sem valami durva realitású boszorkányságot. A varázslatnál a valóság igényével jelentkezik valami; a művészi mágiánál a jelenség valóságosabb ugyan, mint a valóság, de mégsem valóság, hanem a művészi teremtőkészség terméke. Különös kísérletek etekintetben Döblin Alfréd regényei, a Wang-Lun, vagy a Wallenstein. A Wang-Lun ázsiai világa a hitel teljes igényével lép fel, tehát nem illuzionista művészet, noha nem flauberti vagy ebersi értelemben vett történeti regény, hanem képzelet. Wallensteinban boszorkányok szerepelnek, az erdő elnyeli Ferdinand császárt, anélkül, hogy a szerző hinné, vagy el akarná hitetni olvasóival, hogy az expressis verbis úgy történik, ahogy elmondja. Ezzel szemben egészen zárt és hiteles világ Kaffkáé, noha allegorikusan is értelmezhető. A magánhivatalnok, aki egy napon arra ébred, hogy százlábú lett belőle, utálatos, otromba féreg, aki azon tünődik, hogyan titkolja el szégyenét családja előtt, akinek első gondolata mégis az, hogy bemegy az irodába, akármilyen ronda, hiszen nem a szépségéért fizetik, aki aztán a szoba falain mászkál, hulladékokból él és elpusztul: a családjától kihasznált és megvetett kishivatalnok allegorikus ábrája, ki egyszer fellázad, letesz illuzióiról és vállalja magát, - de értelmezésétől függetlenül önmagáért való, saját atmoszférájú alakulat, mint a Process is, annak a pernek története, amelyet megtalálhatatlan instanciák indítanak meg, amelyek külvárosi házak padlására idézik a vádlottat s egy egész életen át nyugtalanitják, míg a kivégzésére sor kerül.

A modern tudomány világképét, a modern ember specifikus értelmiségét három nagy író reprezentálja, Proust, Valéry és Joyce. Ez a három író, ez a három merész gondolkodó, ez a három fanatikus: technikai zseni. Új világképet adnak, mint ahogy új világképet adott Einstein, vagy Plank is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy remekműveket alkottak, bár ezt állítani ma egyenesen divat. Proust inkább az élet valamilyen tudósának nevezhető, aki külső benyomásait és belső feldolgozásukat olyan becsületesen gondos elemzéssel, a közölhetőség számára olyan hozzáférhetővé teszi, mintha egyszerre mutatná meg lassított felvétellel és mikroszkopon keresztül, ami a lélekben végbemegy. Kérdés már most, mit kezd ezzel az új technikával, ezzel az új világképpel a magas esztétika? A tradicionális kritikának ugyanis van egy vesszőparipája s ez az általános emberi, más szóval az átlagos emberségnek az a kifinomult erkölcsi középértéke, a mértéktartásnak az a bölcs és kiegyenlített bája, amely egyként jellemzi Homerost, Cervantest, vagy Racinet. (Nem voltam itt tegnap, mikor a gépek hívei és ellenségei vitatkoztak egymással, de az az érzésem, hogy az itt felvetett probléma rokona a tegnapinak.) Nem fenyegeti-e veszedelem az örök emberi érzéseket, nem destruálja-e a bizalmat, a barátságot, a szerelmet s magát a cselekvést az érzéseknek és gondolatoknak az a véget-nem-érő szétbontogatása, amely Proust, vagy Joyce s az az embertelenül intellektuális szigor, az az aromantikus értelemkultusz, amely Valéry tevékenységét jellemzi? S nem rendítik-e meg az ilyen alkotások magát az esztétikát, amely végső értelmében társadalomeugénia, amennyiben a művészetre alkalmazott szempontjait nem magából a művészetből, hanem az emberi értékek hierarchiájából meríti? Nem megyek bele a kérdés vitatásába, csak felteszem.

Ami itt számunkra lényeges: a művészet társadalmi jelenség, tehát akarva-nemakarva mindig függvénye az uralkodó társadalmi rendnek s a rend szellemét kifejező morálnak. A tudós beszélhet megvetéssel az alkalmazott tudományról, a művészi közlés a priori alkalmazott. Ha szabad prognosztikont mondanom a művészet jövőjére, két eset előtt állunk. Vagy megtartja a művészet mai bonyolult eszközeit s akkor követni fogja a fennálló értékek reviziója, s a társadalmi átalakulás, vagy a társadalmi rend makacssága diadalmaskodik s akkor a művészet kénytelen lesz leegyszerűsíteni magát, hogy fenntarthassa a kontaktust az olvasóközönséggel.