Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 22. szám · / · FIGYELŐ · / · Képzőművészet
Végre ismét egy olyan kiállítás, melyre büszkék lehetünk, mert egy kiemelkedő és egészen sajátos alkotóegyéniségnek művészetét tárja elénk. S ha új magyar művészetről beszélünk és ennek az új művészetnek érvényesülését kívánjuk, Bernáth Aurélt ama néhány művész közé kell számítanunk, akik mai képzőművészetünkben a legmagasabb fokot jelentik.
Bernáth nem könnyen megközelíthető művész, mert nagyon távol áll a megszokott sablónok világától. Az emberi léleknek olyan finomságaival ékes, melyekkel nagy tömegek nem rendelkezhetnek s amelyeket csak későbbi idő vihet át szélesebb rétegek tudatába. Bernáth képeit csodálatosan finom átszellemültség hatja át. Külső témái önmagukban jelentéktelenek, de tárgyi szépségük külömben is mellékes, mert festményeinek igazi témája emelkedett, sőt transcendens elkülönülésben jelentkező és fölötte gazdagon változatos belső izgatottsága. Az ebből keletkező komponálásban egyaránt nagy szerepet játszanak a tér, a tárgyak, de semmivel sem kevesebbet a színek is, még pedig egymást támogató, feloldó, sőt néha egymást felélő erővel. Viziója merész erővel alakít át mindent, amit emlékezete valaha felvett magába. Ama művészeink közé tartozik, akik egyáltalában nem törekednek az úgynevezett természetet láttatni, hanem egészen külön világot varázsolnak elénk. Valamikor ez a világ egy kissé még izgatott volt, ma már sejtelmesen nyugodt és egyszerűnek is látszik, pedig nagyon komplikált. Nem ád erős, kiáltó hangsúlyokat, de minden ízében megdöbbentően szuggesztív, az az érzésünk, hogy nem lehetne más, vagy több, mint amilyen. Átszellemült, de nem elvont, mert átszellemülése nem gondolati, hanem az érzékek egészen különös és szinte egyedülálló elfinomodásában gyökerezik. Teljesen uralkodik a néző képzeletén, akit eddig még csak nem is sejtett újságokkal lep meg, különösen olyan gyönyörű színjátékokkal, amelyek valósággal meghökkentik.
Bernáth Aurél kiállításán látható a legfiatalabb szobrásznemzedék egyik igen tehetséges tagjának,
A Mária Valéria-utcai képzőművészeti szalónban érdekes példája látható annak, hogy szobrászaink egy része milyen stílusingadozásokon ment át az utolsó két évtizedben.
Aztán keményebb, szobrászibb idők következtek. Egyszerre felhangzott egy új program, amely kifogásolta a divatos szobrászat festőiségét, anyagszerűtlenségét, irodalmiaskodását, a statika hiányát és így tovább. Hüvös László is meghallotta az idő szavát, elpártolt egy kissé bálványaitól és egyszerűbb, nyugodtabb, szobrászibb alkotásokra tért át. Alkalmasint ebből az időből való néhány szépen mintázott jellegzetes és nyugodt mellszobra. De itt sem állott meg, ismét változott, a mai szobrászatnak egy habarcsszerűen mintázó modora kerítette hatalmába és ebben az inkább külsőséges, mint lényegbe vágó modorban is hűséges tanítványa lett mestereinek. Most is anélkül, hogy különösebben különváló egyéni alakításig jutott volna.
Ez a két eddig külön haladó, de körülbelül hasonló törekvésű egyesület most együttes kiállítást rendezett a Nemzeti Szalónban. Valóban szerencsés pillanatban, amikor dokumentálni kellett, hogy van új és jelentős magyar művészet, mely bebocsátást kér a Műcsarnokba, hogy onnét eredményesebben küzdhessen érvényesüléséért. Sajnos, az összeállítás már nem olyan szerencsés, mint az időpont választása.
A többiek derekasan kitettek magukért és így mégis egy jó színvonalú kiállítás jött létre.
Az idősebb nemzedékekből is eljöttek néhányan, hogy együttérzésüket a fiatalsággal bizonyítsák, így
Különösen hangsúlyozott kiemelést érdemel a szobrászati rész, ahol
A fiatalok között természetesen még fiatalabbak is jelentkeznek, közülök
A Nyugat november elsején megjelent számában írtunk a Mária Valéria-utcai szalónnak képkiállításáról. A kéziratnak utolsó lapja elnézés folytán nem került a szedő kezébe és így a cikk vége kimaradt. Félreértések elkerülése végett ide iktatjuk:
«A kiállításon