Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 22. szám · / · FIGYELŐ · / · Apró bírálatok
Szegő Endre
Fényes Jenő: Csöndes muzsika. (Debrecen.) Gyöngéd hangulatok, érzelmes szemlélődés annak az almanach-lírának a modorában, amely vagy harminc-negyven év óta változatlanul tenyészik a családi lapok tárcájában. Álmok, hárfák, válogatott érzések; olykor szonettek és csendéletek félúton lazaság és szigor között. Van még Fényesnek a hagyományos technikából is mit tanulnia, különben ízléses és önkénytelen; persze maga a lírai fajta, amit művel, mondanivalóiban nem mély, eszközeiben elhasznált.
Kisfábián Béla: Virágosan is ostor. («Új Vetés», Debrecen.) Itt is az avultas dalszerűség, kevesebb gonddal s már néhol adyas homállyal, végakkord-elmosással. De Ady, Nietzsche s más légköri hatások - nem tudni meg e kötetből: ideiglenesen nyomják-e el, vagy egyszerűen pótolni akarnák, ami itt hiányzik?
Váradi István: Meztelen lelkem. (Szivárvány-kiadás, Újpest.) Tömörek, kemények akarnak lenni ezek a rövidsoros, rímtelen helyzetjelentések - prózaiakká, semmitmondókká sikerednek. Az egyenruhás forma nemhogy feledtetné, még inkább kitünteti Váradi stílusának heterogén voltát.
Tamás Lajos: Fonál mentén. (Magyar Minerva, Pozsony.) Fáradt költészet s bizony langyos is a maga szinte eltökélten «világháborúutáni» józanságában. Akadnak benne itt-ott szép sorok, ahol a szürke alapszínt ezüstnek; gyöngyfénynek lehet nézni, csak a határozottabb költőarcélt keressük hiába; a szép sorok is rejtik, a hibák sem leplezik le.
Bodnár István: Jaj! Atyám, a jövő. (Sárospatak.) Bővérű, lelkes fiatalság, talán szabad tőle valamit remélni. De egyelőre csakis remélni, mert még szélsőségesen naiv minden, ami lobogó lángjait festi: aktivizmusa, szókimondása, forradalmisága, pacifizmusa. A harsogásából ki-kiszaladó cérnahangok az ifjúkori mutálást juttatják eszünkbe.