Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 22. szám · / · FIGYELŐ · / · Fordítások
A regény a 14. század hajnalán indul meg, s már legelső mondataiban benn van az egész sötét és fanatikus középkor, naiv és tragikus és arany pompájában. De nemcsak szuggerálóan
Történelmi regény - de Sigrid Undset egyetlenegy jelzőnél sem engedi tettenérni magát: hogy múzeumi adatokkal és történelmi tanulmányokkal dolgozik. Egyetlenegy adat sincs fölakasztva a regényre, nincs applikálva: minden szervesen él környezetében, feloldhatatlanul és kémiailag egybeforrasztva, egy lakószoba berendezésének aprólékos leírásától egészen a szüzek ruhájának csipkés széléig. Az írónő egy percig sem téved el: hősei mélyen és változhatatlanul középkori lelkek nyers és szűzies lelkek, hivők és indulatosak, heves szenvedéllyel reagálnak s egész életüket a sors könnyelmű lendületeire bízzák. Nem
Ma, mikor a regény, s főleg a történelmi regény válsága felől esik annyi szó, s annyi szó az új forma és stílus meddő keresgéléséről - e kérdésekre e regény is ad valamelyes feleletet: baj az, ha irány és stílus a mű előtt járó problémává válik. Ily probléma voltakép az esztétikusok dolga, s nem az íróké. Mint ahogy baj az is, ha az ember érzi valamelyik szervét. A szerv csak akkor működik hibátlanul, ha nem tudunk róla; mihelyt érezzük: ez működésének zavarát jelenti.
Ahogy a Kristin Lavransdattert nem lehet korfestő applikáción érni, ugyanúgy nem lehet irányát vagy stílusát sem megjelölni. Csak azt érezzük, hogy valami teljes feszültséggel erős áram indítja meg a történetet, ez az áram sohsem akad el, sohsem gyengül, tömött ereje végigzeng a regényen pillanatnyi lankadás nélkül. S már megindulása oly biztos erejű, hogy bátran rábízhatjuk magunkat, s nem kell gyöngülésétől félnünk. Amit Sigrid Undset mondani akar, azt oly mélyen hiszi és akarja, hogy mondanivalója elkap mint egy magunknál nagyobb erő. Fölényes író, minden szava pontos és mély, nincs villanásnyi rés sem az író és mű között.
Sigrid Undsetről olvastam, hogy e regényének írása előtt egy ideig kolostorban élt a katholicizmus tanulmányozása végett, s e vallás szépsége annyira megragadta, hogy hatása alatt áttért a katholikus hitre. Azóta Sigrid Undsetet a katholikus irodalom saját nagyságaként ünnepli. Aki azonban nem tud e személyi adatokról, a Kristin Lavransdatterben nem az írónő, hanem csak hőseinek katholicizmusára akad, arra a katholicizmusra, amely a középkor embereit oly sajátságosan jellemzi. De hogy a vallás nemcsak korfestő szín, hanem mély egyéni élmény az író számára - ezt mégis elárulja, mert e vallásról támadt lírai szépségű gondolatai nem a középkorra jellemzőek, hanem őreá, e gondolatokban mégis felcsillan valami mai, s ez nem hideg szépség, hanem egy lélek vívódásokkal kiharcolt eszménye. Hogy az írót a divatos «neokatholikus» irányzatok kapták volna el, erről nem árulkodik művében semmi.
Azonban nemcsak katholicizmusról esik e regényben szó, nem is főképpen. Az élet minden dolga felbukkan, s Undset nem tér ki semmi bűn és semmi szenvedély karmai elől, mindig nyilt és megértő, becsületes és bátor.
Legjellemzőbbnek tűnik fel minden írásában az a sajátos tehetsége, ahogy elevenre tud írni egy-egy különös arcot vagy hangulatot, s gyenge szavakból egyéni illatú erős otthonokat teremteni. A kiszakított idézet nem ad képet róla, éppen mert minden gondolat szervesen él benne, s helyéből kiemelve elveszti ízeit s a hangsúly sajátságát; élettelen lesz, mint levágott tag. De valami távoli ízelítőt talán mégis nyújthat egy-két ideírt sor:
«...ha egy-egy éjszaka fölébredt a családi ágyban, egyfelől anyja melengette testét, másfelől pedig a gerendafalra feszített takaró. Otthon az éjjeli viharok és rémek ellen bezárták az ajtót és a kürtőt, s az egyes neszek csak a prémek és párnák közt elnyúlt élő emberektől eredtek.
Kristint esküvője napján a nászszobába kísérik, s feldiszítve fektetik le:
«...Félrehajtotta a takarót s fölültette lányát. Kristin hátradőlt az ágyfej duzzadt selyempárnáira, feje előcsüggedt a korona alatt. Aashild asszony derékig bebugyolálta a selyemlepelbe, fölnyúlt fényes hajához s szétteregette fürtjeit mellén s csupasz karjain. A férfiak bevezették a vőlegényt, a vőfélyek kitűzték a férfi hosszú selyemruháját s átemelték fején. A vőlegény leült a karosszékbe, hogy lehúzhassa sarkantyús csizmáit. Kristin egyetlenegyszer átsandított Erlendre. Ekkor megkezdődött a búcsúzkodás, a násznép kiszállingózott. - Te nem néztél ki a nászágyból - dünnyögte az apa. - Lányunk nem nagyon szégyenkezett, amikor rápislantott a vőlegényére!»
A fordítás munkáját Hajdu Henrik végezte, nagyon lelkiismeretesen s láthatólag fáradságos ambicióval. Érezni lehet, hogy semmi munkát nem kimélt, minden szóra és árnyalatra külön súlyt fektet, s mindez oly erény napjainkban, mely teljes méltánylást érdemel. Ennek dacára a fordítás mégsem kellemes. Mondatai nehézkesek, darabosak és az értelem sok helyütt csak többszöri elolvasás után bontakozik ki valahogyan. Néhol egy-egy mondat sehogysem akar kikerekedni s ügyetlen hangsúlytalansággal végződik. De legnagyobb hibája valami tősgyökerességgel kevert modorosság, s ily szavak gyakori visszatérése szinte már idegesítő. A harmadik személy, vagy névmás pótlására állandóan a
oly sok viszály,
amennyi szőr egy dámvad
szügyén kiszáll.»
Nagyon fájlalom, hogy éppen egy ilyen jószándékú és becsületes törekvésű fordító hibáit kell felróni, s valóban ez igazságtalanság is, ha az általános morálra gondolunk, melyben a legtöbb fordítás születik, a cinikus hányavetiségre, mellyel az első kinálkozó szó után nyúlnak; alig törődve hűséggel és stílussal. Dehát ezek két szót sem érdemelnek. Hajdu Henrik tisztaszándékú fordítói múltja, tudása és megbízható pontossága mind oly erények, melyek a kritikát igényessé teszik.