Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 22. szám · / · FIGYELŐ · / · Regény és novella
Pascal nem szerette a szerzőket és kellemes meglepetés volt számára, ha emberrel találkozott. Nem tudom, mit szólna Körmendi Ferenchez, aki oly kevéssé szerző és annyira ember, hogy a szerzők közös tulajdonsága, az írói mesterség elkerülhetetlennek vélt konvenciója maga az írás is hiányzik könyvéből. Ezt a regényt csakugyan nem írták, hanem elmondják, hol daráló, hol akadozó hangon; a klasszikus szintakszis úgy kísért fel benne, mint a görögtanár szobalányának lázas félrebeszélésében Homéros. Mintha nem is papirosra, hanem egyenesen gramofonra rögzítették volna, olyan teliszájú, zamatos hang, annyi hehezet, hangsúly, elnyujtott, éneklő intonáció cseng ki belőle. Ennél plasztikusabb, kézzelfoghatóbb, láthatóbb nyelvvel még soha sem találkoztam, a szavaknak hátterük, uszályuk van, egész polgári kényelemmel berendezett lakásokat, szalonokat, világítóudvarokat és mellékhelyiségeket sodornak magukkal. Igaz, hogy anyaga nem nevezhető nyelvnek, legjobb esetben nyelvjárásnak, de mennyivel hálásabb, kényelmesebb és élvezetesebb feladat a nyelvjárás szűkkörűbb, szintétikusabb, mind az öt érzékszervet kielégítő szókészletével és mondatfűzésével élni, mint a nyelv kopár elvontságaival! A nyelv önmagukban semmitmondó, üres színtelen szavakat próbál izekké, illatokká, színekké és hangokká összerakni, a nyelvjárásnak elég kibökni egy zsufolt tartalmú, képzettársításoktól hemzsegő szót, az érzéki hatást nyomban hozzákölti az olvasó. A nyelv ábrázol és kifejez, a nyelvjárás szinte életnagyságban nyujtja át az olvasónak az ábrázolás és kifejezés tárgyát. Ráadásul minél kevesebben beszélnek egy nyelvjárást, minél meghittebb, családiasabb a kapcsolat a beszélők között, annál fínomabb és távolibb képzeteket gyömöszölhetnek a szó tetszés szerint tágítható gummizsákjába. Serdülő korú gimnazisták, akikben még megvan a később kivesző fogékonyság a szavak humora iránt, fetrengenek a nevetéstől egy-egy osztályszó hallatára, amelynek robbanó hatását az is fokozza, hogy az osztályon kívül senki sem érti. Körmendi Ferenc regényén ugyanígy végiggurulhat a beavatott olvasó. Az ö-ző, i-ző és ü-ző nyelvjárásokat százezrek beszélik, a Körmendi Ferencét néhányszáz polgári család a Margithíd és a Nyugati-pályaudvar között. Nem lehet tagadni, hogy ehhez a nyelvi meghittséghez, nyelvi fraternizáláshoz képest a maguk kopottas jólneveltségükben kissé hűvöskésen festenek a világirodalom nagyjai.
Ezen a közvetlen nyelven nem lehet jambusos drámák lelki tartalmát közölni. A mondanivaló egy-két négyzetkilométeren érvényes humanitása ugyanoly gyanutlanul és akadálytalanul özönlik a könyvből, mint a nyelv kedves lompossága. A könyv kétszáz oldala egy fiatalember eszméletében zajlik le reggeltől másnap hajnalig. Ez az eszmélet nem zárkózott, magába merülő, hanem közlékeny, érdeklődő, szolgálatkész, lelki kezével szakadatlanul gesztikuláló, hátbavágó és barackokat osztogató, egész társadalom nyüzsög és tülekszik benne. A könyv Gyurka nevű hőse úgy cipeli magával a multját, mint a kucséber az árúkészletét. A vízbefulókról mondják, hogy egész életük egy másodperc tizedrésze alatt lepereg az öntudatukban, ez a fiatalember élete aránylag hétköznapi helyzetében, egy másodosztályú vasuti fülke ülésén úgy futkos, úgy lohol életrajza különböző epizódjai között, mint akinek egy órája van a Louvre megtekintésére. Mi ütött ebbe a Kovács Gyurkába - James Joyce-ot leszámítva -, hogy magában folyton a gyermekkorát nyaggatja; mikor szerződéssel a zsebében utazik Berlinbe, hogy ott maga vegye kezébe sokatígérő találmányának a gyártását? Ha nekem szerződésem volna egy berlini gyárral, nem gondolnék semmire, még a mellettem ülő csinos szőke lánnyal se törődném, nem mérgelődném a szemben ülő Szabó úr közhelyein, hanem boldogan vigyorogva tapogatnám a szerződést a zsebemben és észre se venném, hogy már Berlinben vagyok. Kovács Gyurka izzad, robotol, hatalmas agymunkát végez, tüzesen kommentálja magában a fülkében történteket és ugyanakkor két kézzel vájkál a saját multjában. Mi ez a könyv, egy hétköznapi, átlagosan szellemes, átlagosan fínom lelkű, standardizált műveltségű világot járt lipótvárosi fiatalember lázas félrebeszélése, deliriumos hörgése?
Nem. A maga módja szerint igen jó kompozició. Az irodalmat, a fordulatok és csattanók tudományát még Joyce-szal és a művészet iránt nem nagyon fogékony lélekből sem lehet kiirtani. A fecsegésnek is van ökonómiája, a kalandozásnak, látszólag céltalan csavargásnak is van útiránya. A fiatalember ismeretlen okból gyakorolja magát az emlékezésben a vasúti fülke ülésén, de az emlékek valódiak és mint minden, ami valódi, költőiek. A szeszélyesen felbukkanó epizódok nem karakterré rakódnak össze, - sőt nem tudom van-e ennek a műszónak még érvénye a mai irodalomban - hanem tónussá, atmoszférává, valami tipikus és mégis páratlan csengéssé, amely elválaszthatatlan a környezetétől és minden új környezetbe magával viszi az elsőt és igazit, a váci-körúti gyerekszobát zajos, de könnyen megbillenő úrifiú-öntudattal, a családi élet kényelmesen elterpeszkedő promiszkuitását, a szertartások bohémesen kihívó hiányát, valami öröklött mohóságot és bőrébe nem férő türelmetlenséget.
Körmendi könyve tapintatlan emberről szól és tudtommal az első, mely ezt az elhanyagolt, komikus epizodistává degradált emberfajtát főszereplővé lépteti elő. Mennyi izgalmas titka van a tapintatlan ember rövidhullám-hosszú életének! A gyöngéd, fínom, kifogástalan modorú embereknek hosszúlejáratú szenvedélyeik és tragédiáik vannak, amelyek búvárfelszereléshez hasonlóan elszigetelik őket és megóvják a hétköznapi élet apró katasztrófáitól, egész életrajzuk néhány nagy tapasztalatból áll. A tapintatlan ember szinte percenként tapasztal valamit és mély, benső, fájdalmasan meghitt kapcsolatba kerül mindenkivel, akinek a tyúkszemére hág. Folyton átlépi az illem és gyöngédség konvencióit, olyan dolgokról beszél, amelyekről hallgatni illik, valójában ugyanazt műveli az életben, amit a jó regényíró a papiroson. A jobbra-balra osztogatott önkénytelen pofonok nyomán kipirul és áttüzesedik körülötte a valóság, számára az élet csődök és összeomlások egymásutánjává, kínosan takargatott szánalmas titkok sorozatos lelepleződésévé válik. Körmendi hősében van valami démoni kiváncsiság, enyhén szadista szenvedély, bulldogszerű makacsság és szívósság, hogy végére járjon olyan dolgoknak, amelyek nem tartoznak rá, hogy nyakig merüljön olyan helyzetekbe, amelyek elől minden jólnevelt ember ösztönszerűen menekül, valami fékezhetetlen vágy, hogy farkasszemet nézzen a meztelen igazság vonagló, eltorzult arcával. Ibsen Gregers Werléje még «ideális követelés»-nek nevezte, erkölcsi elvekkel palástolta ezt a szenvedélyt, amely Körmendinél kendőzetlenül, pucérul nyilatkozik meg, mint egyszerű perverzitás. Kovács Gyurka nem tágít, amíg egy kerek és biztos mozgású, jólápolt, «zöld kölnivíz szagú», kifogástalan modorú úrilányról ki nem deríti, hogy szegény, nyomorult kis ringyó, akit mindenünnen kirugtak és aki a görcsös nagyvilági gesztusok mögött összetörten, rémülten szepegve hazamegy részeges apjához, a cukorgyári portáshoz. Megtudta az igazat. Mi haszna van belőle?
Mindössze ennyi történik ebben a könyvben. Az olvasó néha azt gyanítja, hogy Körmendi Ferenc akkor sem válna meg kedves pongyolaságától, ha nem egy lipótvárosi fiatalember öntudatát tükrözné, hanem Vörösmarty érdemeit méltatná és néha kitör az olvasóból az ember, akit bánt, hogy ennyi lelki durvasággal oly kevés önvád és lelkiismeretfurdalás párosul, hogy akinek minden mozdulata sértés, maga mindig sértetlen marad. De Budapest nem adhat mást, mint ami tőle telik: gyöngédség nélküli pszichológiát, vastag arcbőrű éleslátást. A finom epidermis művészete még hátra van. Egyelőre érjük be a budapesti léleknek e félig önkénytelen, de tudtán kívül maró kritikájával.