Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 22. szám · / · FIGYELŐ
Rembrandti írás.
Az eszközei is Rembrandtra emlékeztetnek. Ahogyan színek helyett inkább csak fényt s árnyat ismer. Fény s árny váltakozása-villódzása végig a történeten. S fénybe és árnyba borítva az alakok: a fényt még vakítóbbá teszi az árny, s a belehasító világosság még sötétebbé a tömör feketét.
De talán még inkább Rembrandtra emlékeztet az
A Gólyakalifát olvasod? Akár az
Csak éppen - Rembrandt palástos alakjainak élettel telt nyugalma helyett a babitsi hős oly felgyujtott élettel, oly izgatott, szétömlő, egyre nagyobb lángolásban rohan a vég felé, mint egy - mind a két végén egyszerre meggyujtott - gyertya lobban el két tűz között. Ilyen kétfelől lobogó lélek a Gólyakalifa hőse.
S ahogy ezt a lelket Babits lemezteleníti, lángbaborítja s mindvégig kétfelől égve megmutatja, - az sem egészen anatómiai előadás. Nem. Nem az anatómia késsel és csipesszel mindenkinek hozzáférhető s pontosan ellenőrízhető
Két képpel kezdődik a regény.
Ebből a két képből indul el a történet; - indul? túlnyugalmas a szó?
Az egyik... egy kisfiú, jó tanuló, becézett gyerek, gazdag úrifiú - majálisnapja, reggeltől estig, ébredéstől elalvásig. A nyárnak milyen pleinair harsogása! A reggeli kávé, a friss fehérnemű, az új ruha szagától a lányoktól kapott rózsáig - mennyi jószag! Milyen gondtalanság! Mennyi tiszta-tiszta napfény! S ebben a napfényes, tüzes káprázatban a kisfiú mintha valami sötét, ismeretlen foltot is látna már. De elhiheti? Borulhat rá árnyék ebben a majális-forgatagban? Nem, nem lehet semmi sötétet elhinni! Csak káprázat. A túltüzes nap káprázata.
S a másik kép... egy szánalmas asztalosinas napja, ébredéstől elalvásig, s ép ugyanezen a napon. Céda gyereke, tanulatlan s ügyetlen. Rengeteg verés, mocsok, szitok közt. Kis emberi aljasságokkal. Szennyesen kívül s belül. Amint ép elszökik mesterétől... Csupa fekete szín a fekete alapon.
Ez a két leíró rész: két miniatür-remek.
Kevésbé szuggesztív erő, inkább nemes modor; - a magyar irodalom vignettái s babonái közül valók ezek a megállapítások, amelyeket Babits regényeire ragasztgattak mérgező előszeretettel vagy felületességből egyesek. (Ki körül volt különben több halott félreértés s kimúlt babona, mint Babits körül?) Kevésbé szuggesztív erő? - ebben a két kis képben, itt azonnal az első oldalakon, úgy perzsel, éget s vág valami realizmuson felüli, égő s elevenen lobogó valóság, mint a lencsével összegyüjtött napfény, amely már gyújt, vagy mint a szabadulni akaró fogoly bőrébe-husába vágó kötél, amely véresre sebez, annyira valóság! Két tenyérnyi kép, mégis majd szétvetik keretüket. Azt a keretet, amelyet a röghöz s élményhez oly görcsösen tapadó naturalizmusunk alig-alig tölt be.
S hogyan indítja el regényét Babits ebből a két éles valóság-képből a megdöbbentően valóságontúli s éppen ezért minden valóságnál igazabb életre? Mint a gyermek, vagy mint a bűvész.
Mintha ezt a két képet egy kocka két egymással szemben fekvő oldalára ragasztaná, - s azután, hajrá, mint a pörgettyűt, egyszerre megperdíti tengelye körül kockáját. Az első fordulásnál még élesen látjuk a két képet. De a megindult pörgettyű egyre gyorsabb iramában egyre elvillanóbb pillanatokra tűnik már csak fel külön-külön élettel a két kép. A fény s az árny gyorsan villan. Mindgyorsabban. S egyszerre össze is olvadt már. Fény és Árny. Tisztaság s Mocsok. Jó s Rossz. Szép s Rút. Gondtalanság s Nyomor. S minden egyéb. Két kép? Két élet? Már csak
Nézzük... s megdöbbenünk ezen a varázslaton. Az író szavának talán nem hittük volna el. De a
S azután? A pörgettyű tengelye mintha már-már megbillenne. A forgás lassudik. S egymástól elválasztva, külön kontúrjaikban, egyre hosszabb időre láthatjuk ismét a két figurát. Akik azonban most már elválaszthatatlanul egyek. Az egyik élete mögött feltűnik a másik, a másodikban ott látjuk az elsőt.
Az utolsó pillanatok ezek. Mielőtt eldőlne a pörgettyű - az utolsók.
Még két éles, tiszta kép. Akár az elején. S azután a kocka eldől. Féloldalra. De egyik hősünk sem maradt felül.
*
A lélek alvilágának regénye.
A huszadik század technikai civilizációjának érdeme, hogy felvonópályák sodronyaival nemcsak minden svájci hegycsúcsot bedrótoztak már, de a lélek alvilágába is sínek vezetnek napjainkban. A Freud által lerakott sínek... S húsz év óta hány s hány regényíró tanuskodhatik róla, milyen kényelmes s nyugodalmas utazás esik ezeken a síneken.
De nemcsak ezek a sínek állnak ma az író rendelkezésére. Nemcsak sínek. Rendelkezésére állnak kész s szépen kidolgozott lelki komplexumok is, s gátlások, gyerekkori traumák, elnyomott vágyak, szublimálások, érdekes álmok s még érdekesebb álom-magyarázatok. Kész építőtömbök, Richter-féle építőkockák, amelyekből oly könnyen felépülhet, varázsütésre, egy-kettőre a mintakönyv tetszés szerint kiválasztott vagy kijelölt épülete. Csak össze kell rakni a kockákat, a megfelelő helyre kikeresni a megfelelőt, - s a többivel nincs azután semmi gond. Kacsalábon forog a mély s egyetlenül igaz pszichoanalitikus regény.
S igen, a Gólyakalifa is a lélek alvilágának regénye. Azokban az években is fogant meg, amikor sokat kezdtek erről a világról beszélni.
De Babits a sinek s a kényelmes utazás helyett a csákányt választotta - a saját maga által vágott tárnán jutott le a mélybe. (Mert:
S milyen út volt ez a magányos út! Mint minden útja, mely az
Egyszerű az élet? Úgy tűnik, - olyan mint a vízcsöpp? De a könny is az. Átlátszó. S mi lehet, milyen «elborító Sok» mégis egy könnyben. Akár a legegyszerűbb, legderűsebb, zavartalanul harmonikusnak látszó élethez nyúljon Babits - összeégeti az ujjait. Mert ujjai csalhatatlanul
Nyugalom, egyensúly.
Babits nyugtalansága az egyensúly mögött látja, s ha nem látná, megkeresi:
Nyugtalan keresése az a mindenen áthatoló erő, amely a végső fizikai s kémiai egységet, az atómot is felbontja pozitív és negatív elektrónra, a végsőnek látszó emberi egységet, az Ént: egymást taszító, ellenkező töltésű részekre.
Nyugtalanság.
Közel húszéves írás a Gólyakalifa.
S néhány hetes a legújabb Babits-vers. «Ezer gond dobbant meg, ha látom. - Mily szelek fújnak a világon? -
*
Freud lelki talajméréseinek kész adatait, tudat alá vezető gyorsvonati sínpárjait, általában a pszichoanalízis fogalmainak Richter-építőkockáit néhánysoros glosszában már feljegyeztem. Mint amelyekből kis villák s óriási arányú regénykatedrálisok egyaránt épültek. S épülnek milyen könnyűszerrel! Mint egy új építési technika csalogató mintaházai.
De milyen anyagot használt vajjon Babits a maga épületéhez?
Mert ez az izzó nyugtalanság lehet egy versnek teste-lelke, szívverése s láza, - de a regényhez nagy tömegű s más
Nos, nézzük meg, a gyereknek mohó kiváncsiságával s a gyerek romboló kegyetlenségével, amellyel legkedvesebb játékait is összetöri, nézzük meg hát mi is, -
S ha így bontani kezdjük az épületet, könnyű rájönni, az író is vallomást tesz róla: a Gólyakalifa első tégladarabjai bizonyosan egy borzalommal telt, éjszakánként rendszeresen visszatérő gyerekkori álom férfiévekbe is felkisértő emlékei voltak. De ez még csak az alap. S ugyanígy vizsgálhatjuk-bonthatjuk tovább a pincét, a földszintet, az emeleteket is. Ha a kis asztalosinas szenvedésekkel telt napját visszük például a világosságra vagy közeltartjuk a szemünkhöz: a durva kövek mintha Munkácsy franciául megjelent önéletrajzából valók volnának. Olvasta-e Babits ezt a könyvet? Nem is biztos. S nem is fontos. Mert felszívódhatott mindez máskép s máshonnan is. S találunk itt a Gólyakalifa épületében néhány befalazott embert, a legkedvesebbjeit az írónak, mint ama Kőműves Kelemen várában, hogy ne fogja rontás a falakat, - embereket, arcokat, sziluetteket, akiket más Babits-regényekből is a legmelegebb szinekben ismerünk. S e melegszínű portrék mellett törmelék közt kotorászó kezeinkbe akad néhány éles pillanatfelvétel: külvárosi uccákról, azok lányairól, kávéházairól, garnikról. S a puszta falak közt, ha a személyiségszétszakadás ritka s kóros orvosi eseteit kiáltjuk el hangosan: a falak engedelmesen visszhangozzák a szavakat.
De kell-e külön kézbevenni minden követ?
Roppant hő, s tűz, tűz kell ahhoz, hogy ezt a széteső, kemény, durva s ellenálló sokféle anyagot összeolvassza, átfinomítsa, új halmazállapotba, új vegyületekbe hozza, - és a képzelő erőnek irtózatos nyomása, hogy ezt az új, immár egyneművé vált masszát az elemeitől, alkatrészeitől egészen eltérő, teljesen más formába öntse s préselje.
Nem lehet rá más szavakat találni:
S ez a most teremtett, egészen Új nem tart immár semmi kapcsolatot a külső világgal, amelyből részei s elemei származtak, az így kiformált Mű, mint az öntvény,
Fantasztikum? Sokszor az! De a nemes anyagú fantasztikum igazabban reprezentál embert, emberi lelket s életet, mint az át nem kristályosított realitás.
*
«Két élet s két regény.»
Talán értetlenebb s rövidlátóbb kritikát nem olvastam még, mint mostanában ezt az elismerő dícséretnek szánt s nyilván
Kettő?
Éppen az a csodálatos, hogy a Gólyakalifának ez a kettős síkja, hősének ez a kettőssége a legélőbb egység: a fénynek s az árnynak, az ellenkező előjeleknek, az egymással szemben fekvő pólusoknak csodálatosan
*
Babits első regénye.
Ama kevés magyar regény közül való, amely itthoni földbe ereszti ugyan gyökereit, horizontja mégis európai. S húsz év multán is - tüdőtágítóan új írás s mai írás. És ha körülnézünk kissé idehaza, - mintha folytatás nélküli írás is volna.