Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 22. szám

MÓRICZ ZSIGMOND: ARCKÉP
Bevezető beszéd Karinthy Frigyes írói estjén a Zeneakadémián, nov. 6-án

Karinthy Frigyes jelentősége és főérdekessége abban van, hogy soha nem viccel.

Mégis ő az az írónk, aki a legtöbb nevetést és állandó kellemes és derült szórakozást jelent.

Karinthy ugyanis a legkomolyabb filozófus, aki a hétköznapi helyzeteket használja fel prédikációnak, próféciáinak és metafizikai fejtegetéseinek produkálására.

Hamlet ő, aki leül a lépcsőre és a lét, meg a nemlét problemáján gondolkodik. Csak az a különbség, hogy Hamlet egy gyilkosságnak aktiv tényezője, aki lelkiismereti zavarában monologizál az elkövetendő lépésen. Ellenben Karinthy elfogulatlan tanú, akinek semmi köze ahhoz, ami történt s ami bekövetkezik: ő csak épen leül hozzád a kávéházi pikkoló kapuciner mellett s tovább folytatja a lét és a nemlét kérdésének monológját.

Az általa előidézett szinpadi helyzet mindig az, hogy a keret és a tartalom nem illenek össze. A pohár vízben a tengereket hallja zúgani, a kávé gőzéből a kozmikus teremtés elintézetlen problemája kavarog fel előtte és a legelső napihír, amit a délutáni lapban meglát, számára alkalom nem is a társadalom, hanem az emberiség létezésének végleges megvizsgálására.

Három nagyon ismert kis találmányára figyelmeztetek.

Kedves és bájos kis kép, minden anya eldicsekszik vele, hogy a kis fia, a butuska, felmegy a dombocskára, ahova a mamácska küldi fel és mikor fenn van, azt mondja a gyönyörű: mama? most fenn vagyok?

Mit csinál ebből Karinthy.

Kórleletet a butaságról. A gyermek összesen kilenc szót mond s ebbe a kilenc szóba bele van sűrítve az emberiség minden butasága. Nem egy gyermeké, hanem az emberiségé. Azé az emberiségé, amelyik társadalomban él és államban, és sors közösségben és nem tudja hogy hijják és hol az isten és hogy fent van-e most a Kerék tetején, vagy lent a béka mélysége alatt. Az egész emberi butaság, amivel ezt az életet végig csináljuk, mind bele sűrítve ebbe a parányi képbe: ez a magas-feszültség sül ki bennünk - mint öngúny, - jóleső kacagásba. Kénytelenek vagyunk magunkon nevetni. Oly buták vagyunk, hogy örülünk neki és oly okosak vagyunk, hogy szeretjük, hogy buták vagyunk.

Vagy ott van az a másik ismert jelenete, mikor meg akarja simogatni a kis nyulat a konyhában s az fél és nem hagyja magát és a prérik oroszlánvadászatának izgalmas és rémítő hajszáját produkálja, hogy a nyulacskát megfogja s megsimítsa és a lelki viharok egyik világtörténelmi catalaunumi csatáját éli le a kis állattal, aki nem engedi magát megsimítani, és agyonveri fantáziában, hogy bebizonyítsa neki, hogy nem akarja bántani, csak megsimogatni.

Ez az egész világhistória. Közelebbről a magyar ezredéves történelem. Távolabbról az emberiség teljes kultúrfejlődése. A vallási türelmetlenségtől, az akaratán kívül való boldogítástól a Habsburgok boldogító uralmáig s a transzváli ágyúkig, amelyek a kultúrát terjesztik, - egész a tanári szekundákig, amelyek javító szándékkal íródnak be a noteszbe, - mindenki benne van.

A világirodalomban ritkán sikerült egy ilyen parányi képben a volt, van és leendő emberiség egyik legnagyobb feszültségű problemáját szemléltető hatásúvá tenni.

Vagy itt egy harmadik találmánya a Telma Titusz, a legtitokzatosabb írói ötlet és fantázia-lét. A gyávaság parokszizmusában halhatatlanná váló ölésvágy. Vágy a gyilkolásra a gyilkolástól való rémületben. A hullákat életre galvanizáló gyilkosihlet, amelyet a haláltól való iszony teremt meg.

A vallásokat ez a különös fantáziarávetítés hozta létre: legyen nekem javamra a Lehetetlen és ellenségeimnek legyen kárára.

A gyermek és vadember, akik gondolattal ölnek. S ez olyan végleges számukra, hogy a lélek szerint megölt, - élet szerint sem létezik nekik többet. S a költő, aki két sorban gyilkol és világokat hengerel le. Ady mondta egyszer előttem: «megöltem ezeket»... és én csodálkoztam: egy megjelent vers... És Ady három év múlva még emlékezett: «akkor volt, mikor kivégeztem azokat»...

Telma Titusz méltó rá, hogy örökké ott éljen bennünk, mert ott él bennünk... hogy ő legyen létünk alap abszurduma, mert az. A világmegváltó gyilkolás, amely állandóan ott parázslik ártalmatlan máglyáján bennünk, a legártalmasabb szerelem és a legtermékenyebb démoniság. Méltó testvére a halál megtörő isteni szózatnak: olyan magasság, ahova csak az isten fia juthat: az ember.