Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 22. szám · / · GOLLUB MÁRIA: BUDAPEST VII. SZÖVETSÉG U. 17B (4)
Szunyog és felesége a konyhában ültek. Szunyog levelet írt és felesége tollbamondta az írnivalót. Előttük vékony gyertya világított a felfordított fazékon, mert a lakás sötét volt, ilyenkor tél elején s a villany nem égett; a Társaság kikapcsolta az áramot.
A gyerekek a szobában játszadoztak, Rucsi vitte közöttük a legélesebb hangot. A gyermeklármától Szunyog alig értette felesége szavait s ezért néha beszólt a szobába, csöndre intette a zsivajgókat.
- A Stefi néninek írd meg... érted?... emeld ki, akár kétszer is írhatod, hogy csak most még az egyszer küldjön egy kis pénzt! És írd meg, hogy karácsony után visszaadjuk. Kamatostul. Ha a pört megnyertük... És ha valamikor Pestre talál jönni, akkor szálljon meg minálunk!... Ezt vastagon írd ki, mert tudod, hogy két évvel ezelőtt panaszkodott: - «Fölmennék Pestre, de nem tudom, hogy kihez menjek, kihez forduljak!» - És egypárszor írd oda, hogy a kezét csókoljuk! Azt szereti - szorongatta szájaszélét Szunyogné, amint az asztalon könyökölt.
- Nincs kedvem alázatoskodni! - fakadt ki Szunyog és félbeszakította az írást.
- Hát én szívesen kéregetek? - tárta szét kezét Szunyogné. - Nekem talán tetszik?... Muszáj és köll! Itt a karácsony, aztán egy krajcár sincs a háznál. Karácsonykor mit adsz a gyerekeknek? Mi?... Csak önérzeteskedjél! Az törte ki a nyakadat is!
- Akkor is, neki nem volt joga velem olyan hangon beszélni a napszámosok előtt! - felelt vissza Szunyog. Halkabban beszélt, mint felesége, mert érezte, hogy most, miután a körülmények ellene fordultak, nem nagyon hangoskodhat... - Én cégvezető voltam, hiába állítja a törvény előtt, hogy csak segédmunkaerő. Az építészek és mindenki így ismer. És ha állványokért vagy anyagért jöttek, akkor is úgy mondta: - «Tessék a Szunyog cégvezető úrhoz fordulni!» - Erre tanuim vannak! Majd meglátod, a bíróság megítéli nekem a fölmondási időt és azt is, ami meg mint cégvezetőnek is kijár nekem! Nem napszámos voltam én. - Igyekezett meggyőzően beszélni, de hangja elszürkült, mert magának sem volt bizalma a perhez.
- Addig a fene megehet bennünket - mondta sóhajtva Szunyogné. - No, írd csak azt a levelet!
Szunyog újra nekifeküdt az írásnak. Vastag ujjai nehézkesen mozogtak a papír fölött, sután, esetlenül vonszolták a tollat és a betűk düllöngve támogatták egymást az egyenetlen sorban.
Rucsi hirtelen kiugrott a szobából és egyenesen az anyjához futott.
- Anyu, anyukám, - rázta anyja kötényét, - Stoll néniék szekrényt vettek, most viszik haza!
- Ezek mindég vesznek valamit! - jegyezte meg Szunyogné, majd pár pillanat mulva felállott és bement a szobába az ablakhoz. Ott félrehúzta a szakadozott függönyt és kibámult a piszkos ablakon az udvarra. - Igen, szekrényt vett, a Kovácsnéét vette meg - mondta félhangosan az urának. - Ott áll Kovácsné is.
Szunyog abbahagyta az írást és ő is odament az ablakhoz. Felesége háta mögül kandikált ki az udvarra.
- Hát mégis megkapta? - beszélte szinte önmagának Szunyogné. - Addig nyavalygott, amíg kicsalta tőle!...
- Telik neki, a borbélyüzlet meghozza - mondta Szunyog. És irígykedve nézte, ahogy a szűk konyhaajtón befelé erőszakolták a szekrényt.
- De az dolgozik is ám! - vágott ura szavába Szunyogné. - És úgy beszél a vendégekkel, mintha mindegyik egy-egy méltóságos úr lenne. Nem úgy mint te. És nem önérzeteskedik, mint te... Azért van nekik, azért tudnak mindég vásárolgatni!
Szunyog, amikor a szekrény eltünt Stollék lakásában, de főként mert felesége nyelve ismét kikezdte, visszament írni.
- Na, gyere már, diktálj. Ott hagytuk el, hogy: «ha a Stefi néni most még az egyszer...». Na, mit írjak aztán?
- «... akkor nagyon hálásak lennénk!» - mondta lassan, a szavak között kis szünetet tartva Szunyogné.
Szunyog keze alatt tovább sercegett a toll. Nagy feje egészen eltakarta a papirt. Úgy nézett ki, mintha a szájával írna. Az egész fejével.
Rucsi újra kiszaladt a konyhába. Anyjához bujt, az ölébe feküdt. Szunyogné jobban széttárta ölét, hogy a gyerek kényelmesen elférjen benne. Rucsi nyugtalanul nyult föl anyja arcához. Szunyogné ide-oda csarvargatta a fejét, fölemelte, hogy a gyerek ne érje el az arcát. És rászólt:
- Rucsi, maradj nyugton, ne kapkodj!
Rucsi csak azt várta, hogy az anyja hozzá szóljon.
- Anyukám, mikor ebédelünk már? - kérdezte bátortalanul.
Szunyogné megrándult... Az ebéd, mikor is lesz ma ebéd. Honnan szerezzen a gyerekeknek ebédet? Most már, délután! Még elég türelmesen vártak rá...
- Ahogy kész leszünk a levélírással, akkor eszünk! - ígérte a bizonytalant és mélyet lélegzett.
Rucsi azonnal otthagyta anyját s diadalmas csatakiáltással rohant be a szobába, dicsekedve vitte meg a hírt testvéreinek:
- Ha apus kész lesz a levélírással, akkor ebédelünk!
A gyerekek fölujjongtak, tapsoltak, lökdösték egymást örömükben és ez a zaj kihallatszott a konyhába.
- Hallod! - szólott az urára Szunyogné. - Akkor ebédelünk, ha te kész leszöl a levélírással!... Istenem, de mit?... Mit adjak?
Szunyog mégjobban belebujt a levélírásba. Úgy tett, mintha nem hallott volna semmit. Csak az írásnak élt most és annak, hogy süket.
Szunyogné haragosan nézett az urára; lám, ilyenkor nem tud felelni?
- Szerezz ebédet! Te vagy a férfi, az apa, a családfenntartó! Te kötelességed!... Indulj! Nem bánom akárhonnan, de szerezz! Most rögtön, mert a gyerekek éhesek.
Szunyog piszmogva zárta le a borítékot és lassú mozdulatokkal írta rá a címet. Húzta az időt; ezzel felelt feleségének.
- Na, mozdulj már, mert a gyerekek éhesek! - kiáltotta Szunyogné, amikor észrevette ura taktikáját. De azért mégis ő készülődött, mert tudta, hogy az ura nem képes vacsorát szerezni. A nagykendőt magára terítette, miközben beszélt, indulásra nógatta urát: - Indulj! Hozzál ebédet! Akármit, csak ennivaló legyen. A gyerekek éhesek. Már éppen ideje lenne ebédelni nekik... Eredj a barátaidhoz, nem bánom akárhonnan, mégha lopsz is, de szerezz ebédet!
Szunyog, hogy felesége elment, jobban érezte magát. Tudta, hogy felesége addig nem jön haza, míg nem sikerül neki az ebéd-vacsorát előteremteni... Ebéd lesz, az asszony azután ment; a levelet meg elküldi bélyeg nélkül, gondolta. Stefi néni legalább erről is látni fogja, hogy igazán nagyon kell a pénz nekik.
Szunyogné Reinerékhez ment. Reinerné egy zsempert nézegetett az ablaknál, Horváthné mutogatta neki, dícsérte, hogy milyen finom és milyen szép. Ott nézegették, forgatták, majd hátrább jöttek, Reinerné fölgyujtotta a villanyt és most már a zongora és pianinó között tapogatták, beszéltek fölötte. Szunyogné nem akarta zavarni Reinernét s ezért csendben várt az ajtó mellett, arca fájdalmas vonásokat öltött.
- Tizenöt pengőért odaadom! - mondta Horváthné úgy, mintha ingyen adná. - Ez igazán nem nagy ár érte. A boltban tizennyolc pengő, én annyit fizettem le a kereskedő kezébe.
- Mindjárt, Szunyogné nagysád, mindjárt, csak ezt a zsempert nézem meg! - biztatta türelemre Szunyognét Reinerné. Aztán Horváthnénak felelt: - Nem, ez túldrága. Nagyon drága. És azt sem tudom, hogy miből fizetem ki? Egy fillér sincs a háznál... Azonban ha meg tudnánk egyezni, akkor valakitől kérnék... De jaj lesz nekem, ha a férjem megtudja!
- Hát egy pengőt leengedek - válaszolta sóhajtva Horváthné. - Egy pengőt!
- Nem, akkor is drága! - forgatta a zsempert Reinerné. - Akkor is...
Szunyogné reménykedve nézte Reinernét. Most úgy kívánta, hogy megvegye a zsempert, mert akkor bátrabban kérhet tőle kölcsön. Azt nem hitte, hogy Reinernénak nincs pénze; mert Reinernénak mindég van, csak kifogásképpen hivatkozik pénztelenségére. Hogy lenyomja a zsemper árát... Reinernét ismerni kell...
- Tíz pengőt adok érte! - ígérte Reinerné bizonyos fennsőbbséggel, mert megérezte, hogy Horváthné nagyon el akarja adni. - Igen, tizet adok érte!
- Istenem, tíz pengőért! Ki hallotta, amikor a boltban tizennyolc pengő! - csapta össze elrémülve a kezét Horváthné. Szinte sírt, amikor mondta. - Adjon legalább tizenkettőt, hogy ne legyen olyan nagy a veszteségem! - engedett le ismét az árából.
Szunyogné jónak látta beleavatkozni az alkuba. Reinerné javára. Mertha Reinernénak, az ő közbenjárásával sikerül megvásárolni a zsempert, akkor jogosan kérhet tőle némi pénzt, legalább egy pengőt...
- Nézze, Horváthné nagysád, ha valamit egyszer már megvásárolt és azt azon nyomban, abban a minutumban visszaviszi az üzletbe, már nem kapja érte meg a felét se! Arra nem lehet adni, hogy maga mennyiért vette. Magát ezzel a zsemperrel becsapták ám! Alaposan becsapták! Menjen csak a Király-uccába, ott ilyet hét-nyolc pengőért is vásárolhat... Még jól jár, ha Reinerné nagysád tizet ád érte! - tette hozzá halkan, hogy Horváthné előtt úgy tünjön fel, mintha ő azt akarná; hogy Reinerné ne hallja, de amit Reinerné mégis meghallott.
Reinerné elégedetten nézett össze Szunyognéval.
- Na, hallja, Horváthné nagysád! - mondta mégjobban fölényeskedve Reinerné. - Higyje el, ha én ezt tudom, akkor még tizet sem ígérek érte. De most már mindegy, ha kimondtam, az én károm... Máskor óvatosabb leszek...