Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 22. szám · / · GOLLUB MÁRIA: BUDAPEST VII. SZÖVETSÉG U. 17B (4)

GOLLUB MÁRIA: BUDAPEST VII. SZÖVETSÉG U. 17B (4)
REGÉNY
9.

Horváthné az urát várta haza. Dél már elmúlt és minden pillanatban jöhetett.

Ma kedvenc ételét főzte. Töltött káposztát. Mert azt az ura szereti. Abból nem győz eleget enni.

Kedvtelve járogatott a konyhában, szobában; a konyhában a lassú tűz fölött melegedő ételt nézte s a szobában a megterített asztalt. Néha a szekrényhez szaladt, kinyitotta az ajtaját, újra és újra megbámulta a zsempert, amit ma vett. Szemével is cirógatta, nemcsak a kezével. Aztán próbálgatta, csak úgy, a bluza fölött s odaállt a szekrény tükre elé, ott nézegette az új zsempert.

Nagyon szép. Tiszta fehér, az ujjak is hófehérek. És a gyapjú is finom, jó meleg és szép s jól áll az archoz. Nagyon szép ez a zsemper, de egy kicsit drága volt, tizennyolc pengőbe került. Olcsóbban nem adták, pedig kétszer is otthagyta. Ámde végre mégis csak megvette, mert már régen vágyott egy ilyen szép zsemperre. És szüksége van rá, mert a tél hideg s a zsemper jó meleg, csak magára kapja és már mehet is a piacra, sőt látogatóba is elmehet benne, mert szép, mutatós és jól áll az arcához a zsemper... És még azért vette meg, mert Miskeiné is vásárolt egyet. S megmutatta neki; na, de az nem ilyen szép. Nem is fehér, hanem olyan piszkosszürke. Mintázott ugyan, de az közel sem jöhet ehhez... És ha Miskeiné ezt meglátja, pukkadozni fog. Mert szép ez a zsemper, nagyon szép s ami a fő, jól áll. Ilyen ruhadarabot eddig még nem is vásárolt magának! Még soha... És éppen ezért nem szabad, hogy az ura szóljon érte. Valami öröme neki is lehet ebben a szükös életben?! És hát úgy vette, hogy ez az ő karácsonyi ajándéka. Neki ezt hozta a kis Jézus, igaz, hogy egy kicsit előbb, de az nem baj... Jaj, csak ne bogaraskodna a tizennyolc pengő miatt?! Nem is volna szabad, hogy szóljon érte, mert ő ezt a zsempert igazán megérdemli!... És eddig soha-soha nem volt zsempere. Csak kötöttkabátja volt, pedig a zsemper már régóta divat!... És aztán ezenkivül is szeretne vásárolni még egyet-mást, mert sok minden kellene. Neki is és az urának is! Szinte üresek a szekrények. A lakása is majdnem csupasz, a bútorok alig mutatnak valamit... Dehát kevés a pénz, az ura segédkönyvelő, havi száznyolcvannal. Abból nem igen lehet vásárolni! Hatvanat elvisz a lakbér és a száztizenöt, a kereseti adó és betegsegélyző levonása után, éppen hogy csak elég. Jól be kell osztani, hogy maradjon! Más talán nem is tudna ennyire takarékoskodni ebből a kevés pénzből. Csak ő!... Még jó, hogy nincs gyerek! Az hiányzana csak a száznyolcvanhoz!

Az udvaron kintornás nyúzta harmonikáját.

Két rézpénzt papírba göngyölt és lehajította a koldusnak. Ritkán adott a kéregetőknek, kintornásoknak, mert rövid a pénz és hosszú a hónap; de ma adott, mert megvette a zsempert. És abban a reményben adott, hogy az ura nem fog szólni a tizennyolc pengős zsemperért. Épúgy adott ma a kintornásnak, mint ahogy ma, szerdán, hústalan napon töltöttkáposztát főzött. Nem bírta megvárni a holnapot, mert ma délután föl akarja venni a zsempert és úgy, a zsemperben átmenni Miskeinéhez...

Horváth hazajött. Alig nyitotta ki az ajtót, szinte bebújt a keskeny résen. Soványságának nagyon is elég az a vékonyka kis rész. Mint mindig, ha hazajön, megcsókolta feleségét. Aztán, ahogy keresztülment a konyhán, beleszippantott a levegőbe, megérezte a töltöttkáposztát.

- Töltött káposztát főztél? - kérdezte, amikor levetette régi télikabátját s a szobaajtó belső oldalára, a fogasra akasztotta.

- Igen, töltöttkáposztát! - válaszolta Horváthné. - Amit te szeretsz! - S a szeme fénylett és gyengén, hamiskásan mosolygott.

- Ma csak szerda van, holnap lesz csütörtök - válaszolta érzéketlenül Horváth. Kérdőn nézett feleségére s várta a magyarázatot; egyáltalán nem látszott rajta, hogy örülne kedvenc ételének.

- Hát, ma főztem! - felelte kissé elfogultan Horváthné, miközben arra gondolt, hogy most talán nem is lenne időszerű megmutatni a zsempert...

- De miért ma? - makacskodott Horváth. - Talán bőségben vagyunk... Tartsuk be a rendet! - jelentette ki szintelenül.

Horváthné bevitte a levest.

- Csak egy kanállal kérek - mondta Horváth. - Egy kanállal is elég lesz!...

Horváthné burkolt örömmel teljesítette ura kívánságát. Máskor, ha férje csak egy kanál levest kért, akkor zsörtölődött vele, de most örült... Ha csak egy kanállal kér, gondolta, akkor a káposztára spórol. És ha a káposztára spórol, akkor abból sokat fog enni, jóllakik, rosszkedve elsimul és akkor lehet vele beszélni!... Horváthné magának is merített levest. Három kanállal, hogy a töltöttkáposztából az ura számára estére is maradjon.

Horváthné lassan kanalazta a levest, Horváth gyorsan evett és szótlanul, ahogy mindig szokott. Horváthné az urát figyelte; mikor hozhatja a káposztát. Férje a levest még nem is nyelte le, már ment is a konyhába a káposztáért. A négyszögletes tálba hozta be s a töltelékeket a tál peremén körülrakta, hogy kívánatosabb legyen.

- Ezt holnap kellett volna főznöd! - mondta Horváth, amikor már a negyedik tölteléket vette tányérjára. És olyan hangon, mintha sajnálná, hogy nem holnap kapja ezt a meglepetést.

- Holnap valami mást eszünk - felelte kelletlenül Horváthné. - Üres főzeléket, talán borsót vagy spenótot tükörtojással. Hús nélkül! - nyomta meg a szót. Horváthnénak nem tetszett, hogy férje evés közben beszél. Ezt soha nem tette... Mi történhetett vele, hogy még a töltöttkáposzta sem deríti jobb hangulatra? Pedig milyen finoman készítette el? Majd két deci tejfölt öntött rá; úgy néz ki, mint a székelygulyás!

Ezután csendben ették végig az ebédet. Horváth délután végigheveredett a pamlagon, szivarra gyujtott, megszólalt:

- Azt akarom mondani, hogy spórolnunk kell! - s szivarját nézte, hogy hogy ég.

Horváthné keze megállt az edényrámolásban. Kissé az ura felé fordult.

- Tudom, közeledik a karácsony.

- Nemcsak a karácsony miatt, hanem... Odabent rossz hírek keringenek!...

Elfogulatlanul akart beszélni, de belső remegése benne vibrált a szavakban. - A Komlós mondta, hogy leépítés lesz. Nekem bizalmasan megsúgta, hogy én is le leszek építve, készüljek el rá, hogy ne érjen váratlanul!...

Horváthné mintha a magasból a mélybe zuhant volna. Már nem is járt eszébe a zsemper, csak a színtelen jövőt látta, ami mintha az ajtóban vigyorogna. Valamiféle harag buzdult fel benne; irígylik tőlük ezt a csendes tengődést, ezeket az egyformára szűrt napokat.

Hallgatva ültek. Kínlódva hallgattak. Reménytelenül bámultak a levegőbe, a jövőbe, ami oly végtelenül riasztó...

- Azért mondom, - szólalt meg idő multán Horváth - hogy takarékoskodni kell! Nagy beosztással kell élnünk. Szűkösen. Minden garast meg kell nézni, hogy mire adjuk. A karácsony se legyen nagyon ünnepies. Ahol csak egy fillért is lehet, meg kell fogni, vissza kell tartani... Ki tudja, mit hoz a jövő? A tizenötödike, az elseje?... Nagyon spóroljunk! Mert én igazán nem tudom, hogyha elbocsátanak, akkor mikor fogok tudni megint elhelyezkedni?! És a rádiót is le kell mondani! A villannyal is spórolj. Inkább esténként korábban, sötétben fekszünk le...

A porban csúszunk, gondolta fájdalmasan Horváthné. Minden összedől. És a zsemper! Mit csináljon a zsemperrel?...

- Nagyon, nagyon spórolnunk kell! - mondta mint meg nem szűnő visszhang Horváth és meggyujtotta elaludt szivarját.

Horváthné végtelenül fájó lemondással gondolta: - A zsempert eladom! Kézalatt. Még veszteséggel is...