Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 22. szám
Csanádi Rudolf: A MAGYAR IFJÚSÁG ÚJ ARCVONALA
Az ellenforradalomig visszavezethető mai ifjúsági mozgalmak hátterében, de már az önmagát kiélt mozgalmak keretein belül is új magyar ideológia körvonalai rajzolódnak elénk; egészen új meglátások, új gondolatok, új célok hevítik a magyar ifjúság élcsapatait. Az 1919-es ifjúság megmozdulását a szétdarabolt ország tanácstalan elaléltsága késztette eszmei és szervezeti összefogásra. Az eszmei összefogás tengelye az irredentizmus: hatalmas inspiráló erő volt, lelkesítő színekben pompázott. Mindez az új ideológiában a színét vesztett jelszavak lomtárába került. A szervezeti összefogást - érthetetlen ellentétben a lángoló irredentizmussal - német mintára alkotott egyesületekkel és egyenruhával teremtették meg. Az új arcvonal ifjúságára jellemző, hogy mindezt «germánoturanizmus»-nak nevezte el. A haladó szellemű, gondolkozó ifjúság komoly rétege ma már világosan látja, hogy ebben a germánoturanizmusban megtört a magyar ifjúságnak a kezdetnél még sokat igérőbb lendülete. A jelszavak élettelen dogmái, az életmegnyilvánulások paragrafusokba foglalt szertartásossága elvesztette rugalmasságát a legújabb események és helyzetek egészen új feladataival szemben. A demonstrációkat, tüntetéseket és a ceremoniális páthoszt megúnva sokan vannak a fiatalok között, akik kínzó, nagy kérdések terhességében vajudva érzéküket is elvesztették minden légüres magyarkodással szemben. Ezeket a fiatalokat a fiatalos szalmaláng-lelkesedés helyett egy nagy koncepciójú konkrét munkavállalás gondolata fűti és a jelszavak aktivitását a tettek aktivitása váltja fel.
Ma tehát a magyar ifjúság frontján sokkal nagyobb jelentőségű dolgok történnek, mint amilyen az álláshalmozások elleni küzdelem, vagy az állás nélküli diplomások szervezkedése s mindazok a legújabb divatos megmozdulások, amelyek végeredményben tisztán exisztenciális lökő erőkre vezethetők vissza. A magyar ifjúság frontján elsősorban azt a belső forradalmat kell meglátni, amelynek tüzében az új magyarság arca formálódik. Bár az ifjúságról beszélni ma divattá vált, mégis az a helyzet, hogy az ifjúsággal kapcsolatban éppen ezek a legnagyobb jelentőségű tények ismeretlenek. Addig, amíg nem jelent többet az ifjúság az őt megelőző nemzedéknél, amíg nem több iskoláit jól-rosszul elvégzett diplomások ásító tétlenségénél: csak negatív probléma. Az új ideológia ifjúsága azonban pozitív, azt mondhatjuk, történelmi jelentőségű probléma. Miért?
Azért, mert az előző generációtól merőben eltérő új állásfoglalásai vannak. Más az etikai, kulturális, szociológiai és politikai állásfoglalása. Helyesebben: a véleménytelen egoizmussal szemben ők hitvallásos, nagy eszményeket hoznak, az exisztenciális gondolkozás helyett szent ideálok rabjai. Látásainak mélységét, elszánásainak komolyságát misem bizonyitja jobban, mint az, hogy fenntartás és minden önteltség nélkül, tisztán a reáváró feladatok láttán megrendülve ki meri mondani, hogy vele áll vagy esik a magyarság fennmaradása! Ezt a nagy megrendülést nem szentimentális érzelmek, hanem a dolgok gyökeréig ható tényismeret váltja ki belőle. Túl minden látszaton, az események pillanatnyi összejátszásán, felette minden kulissza-, klikk- és érdekszempontnak, nem lát egyebet, mint a magyarság történelmi misszióját, évtizedek tragikus veszteségeit és a felszín alatt feszülő nagy lehetőségeket. Ezért alapjellemvonása ennek az ifjúságnak az, hogy a jelszavak helyett a hit és az ebből feltétlenül következő elszánt építés tüze fűti.
Első nagy meglátásuk az, hogy «amíg külső szellemi és más tényezők segítségével mindenkit magyarrá akartunk tenni, elsősorban saját magunkról feledkeztünk meg. Voltak lelkesedő magyarok, lélekemelő hazafias ünnepélyek, de az igazi magyar lélek vajmi kevés táplálékot és élethez szükséges levegőt kapott. Az államkereteken belül az ősi magyar lélek elsorvadt. Az volt a hit, hogy az államgépezet, a faj legkülsőbb megnyilatkozása a legfontosabb. [*]
Ezt az alapvető meglátást az új magyar nemzedék a kisebbségi sorsba jutott magyar fiatalságtól kapta, amelyik kénytelen volt leásni a magyar lélek gyökeréig, hogy magyarságát megmenthesse, hogy a politikai egység helyét az ősalapokon nyugvó faji és lelki egység válthassa fel. Az új magyarság tehát kilép a szimbolumok gyökértelen világából. Végzetes veszedelmet lát a címeres, zászlós, jelvényes magyarság szellemében, a láthatatlan belső erők felé fordul érdeklődése: a nemzeti kultúrát, a nemzeti nyelvet tápláló, a magyar televényben már-már elsikkadó legérzékenyebb hajszálgyökereket keresi. Így értjük meg az új magyar ifjúság falu-érdeklődését. Ösztönösen fordul a magyar falu felé, mert érzi, hogy itt még romlatlan magyar értékeket talál. Kategórikusan állítja fel tételét, amikor kimondja, hogy a magyar parasztságból jöhet csak az az utánpótlás, amely a magyarság satnya, nyugatot átfestő kultúráját új lehetőségek felé viszi és a magyar politika talajtalan légvárait beülteti a magyar termő földbe. Innen akarja felszívni a magyar irodalom és művészet új megtermékenyítő erőit. Az új magyarság falu felé fordulása tehát nem divat, hanem következménye annak a meglátásnak, hogy a magyarság elsatnyul, megerőtlenedik, elveszti európai szerepét, ha nem revideálja egész világát és nem megy vissza sorsa gyökeréhez.
Természetesen az új magyar gondolat kialakulása nagy belső harcok, irányzatok, még kiforratlan felfogások küzdelmén keresztül csak most van kialakulóban. De már világosan látja a gondolkozó ifjúság, hogy tulajdonképpen a mult három különböző magyar látásával kell számolnia: a konzervativok, az új eszmék alkalmazásával reformálók (Kossuth), az egzisztenciálisan itt és most látók (Széchenyi) látásaival. Mindhárom egymással teljesen szembenálló felfogásnak megvolt a létjoga. A reform a három szellem hatásának eredője. Nemcsak szellemi, hanem gazdasági és társadalmi reform is volt, ami bekövetkezett. Mindkét nagy látó, úgy Kossuth mint Széchenyi látta, hogy az akkori magyar megújulás szervesen összefügg az egész akkori világ egyetemes átalakulásával... Az ifjúságnak akkor is elhatározó szerep jutott a megújulásban. Az akkori magyarság vezetői mertek gondolkozni, leszámolni multtal és jelennel, a jövő érdekében... Megértették a tények mindennél hangosabb beszédét és egész embervoltuk kockára tételével vállalták a történelmi szerepet. A mai napok új magyarsága azonban megállapítja, hogy a mult sokatígérő reformja nem volt teljes, nem oldotta meg az összes kérdéseket, a fonál megszakadt és a ma ifjúságára vár, hogy ezt a regeneráló munkát betejezze. Itt tehát egy olyan megmozdulással állunk szemben, amelyben a magyarság életigényének történelmi folytonossága jelentkezik. Apokaliptikus erővel villan át az új magyarság lelkén a magyarság létének és nemlétének történelmi pillanata. Arról van szó, hogy itt Közép-Európában, az országhatárokkal elválasztott magyarság tud-e teremteni, más európai kultúrákkal egyenértékű, magyar kultúrát. Mert ha nem tud, színtelenül elkeveredik a sok európai «izmus»-ban.
Az új magyarságnak történelmi szerepvállalása tehát messze fölötte áll azoknak az ifjúsági mozgalmaknak, amelyek még ma is görcsösen ragaszkodnak túlhaladott ideológiájukhoz. Világosan észlelhető már az a kettős front, amely egymástól látszatra nem különbözik, de ha a lényeget nézzük, veszedelmesen nagy az ellentét közöttük. A helyzet ugyanis az, hogy amíg az új ideológia leszámolt a multtal és a jelennel függetlenítette magát minden diákpolitikai, napipolitikai rekvizitumtól s az ifjúság egységének megteremtésénél nem játszik szerepet semmiféle mechanikus külsőség, hanem kizárólag egy egészen mélyről fakadó ösztönző erő kényszerítő hatása alatt cselekszik addig egy másik csoport kiéli magát a szervezkedés lélektelen mechanizmusában, elvesztegeti energiáit a hegemóniáért való küzdelemben, feloldja erőit a lényeget nem érintő, legtöbbször csak demonstratív jellegű jelenségekben. Ezért nem képes intellektuális munkavállalásra, egy nagy kultúrkoncepció helyett koncepciótlan futó aktualitások felszínes világában folyik szét minden energiája. Az öncéllá vált szervezeti egység hatóerői: a régi jelszavak is elszintelenedtek már és ezért, hogy élethez való jogukat igazolják, abba a végzetes hibába esnek, hogy a legújabb magyarság élettől duzzadó nagy gondolataiból is jelszavakat formuláznak. Az új ideológia ifjúsága első kötelességének azt tartja, hogy szociológiai, kultúrális, politikai, közgazdasági iskolázottságát, tudományos felkészültségét (amit sem az egyetemen, sem másutt nem kaphat meg), pótolja és a legalaposabb tényismeretre tegyen szert. Munkájának komolyságát, elszánásainak céltudatosságát, pozitívumokra való törekvését bizonyítja, hogy számára csakis konkrét, megvalósítható feladatok jelentenek célt és irtózva fordul el a tárgynélküli teoretizálástól. «Nekünk ne beszéljen a földműves- és munkásifjúsággal való összefogásról az az ember - mondják ki kategórikusan -, akinek nincsen őszinte barátja földműves- és munkásifjak között, ne beszéljen senki a paraszti sors kérdéseiről, aki nem találta meg a módját, hogy valóban végzetesen együtt éljen a faluval.»
A magyar ifjúsági frontnak legújabb jelenségei azért olyan biztatóak, mert valamennyi öntudatos belső kényszerből fakad és nem l'art pour l'art szervezkedési láz, hanem már egy kikristályosodott életszemlélet természetes következménye.
Ezek azok a jelenségek, amelyekben - mint a bor - forr az új magyar jövendő. Téved az, aki azt hiszi, hogy ezeket a megmozdulásokat komolyan venni nem lehet, mert ezek ma már számításon kívül nem hagyható tényezői a magyar holnapnak. Nem az ifjúság, hanem ez az ifjúság fogja a legnagyobb jelentőségű tényeket kitermelni, amelyek a magyar jövendő szempontjából nem közömbösek.
[*] László Dezső: A kisebbségi élet ajándokai, Kolozsvár 1931.