Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 22. szám · / · I. Szemlér Ferenc: BRASSÓ
Ez a kérges, keménytapintású törzs mégis erős gyökerekkel kapaszkodik a humánum tápláló talajába. Időben és térben nyujtja ki kapaszkodóit olyan területek felé, amiket az elmondottak nyomán neki idegeneknek kellene ítélnünk. Mert itt a brassói magyarság is hasonlít a saját címerét megtestesítő Corona-hoz, amely messzire kinyujtja gyökereit a környező Barcaságba s a Barcaságba észrevétlenül simuló háromszéki rónába, ahonnan földszagú nehéz erők gyülemlenek fel, hogy áradatuk túlömölje a hegyek megszabta határokat.
A józan, reális város különös ellentéteképpen e földről szabad, új akarásokra vágyódó lelkek származnak, akik a kiegészítő színek törvényszerűségével villantják elő az apáikból hiányzó jellegzetességeket.
Ők a gyökerek, melyekkel a napi létre termett nép az örökkévaló szépségek és igazságok húmuszába nyúl mélységesen és ők a gyümölcsök, melyekben emberivé és általánossá érik a kisszerű és szétforgácsolódó élet.
Hiszen a barcasági Apácáról indult útjára Apácai Cseri János, hogy négyszáz évvel ezelőtt nyugati műveltséget és nyugati szellemet hozzon Hollandiából Erdélybe. A szegény jobbágyfiú nem térhetett vissza a szász Barcaságba és a szász Brassóba, de vissza kellett jönnie Erdélybe, hegy a «De studio sapientiae» szavait elmondhassa. Mint késői honfitársai, ő sem tudott megbékélni a rendi szellem béklyózó korlátaival s tanításai nyomán dühödve fordultak ellene Gyulafehérvár és Kolozsvár urai. Mert ez az ember, aki anyanyelvén kívül tíz nyelvet beszélt, akinek Utrecht városa egyetemi katedráját kínálta, a magyar műveltségért harcolt s e harcát bizonyára nem szívvel nézték a hivatalosak.
Száz évvel ezelőtt Zajzonban, egy ágyúlövésnyire Brassótól, született Zajzoni Rab István, aki költőnek kicsi ugyan, de embernek nagy. Kőrösi Csoma Sándor útját akarja bejárni, de elfelejti, hogy nem minden század szűl Kőrösi Csoma Sándorokat. Politikai fogság és nehéz kórságok után harminc éves korában múlik el. A törzs tovább hajt: az egyiket Bukarestbe vezeti a sors a mult század elején, hogy megalapítója legyen az első magyar egyesületnek, a másikból országos hírű ifjúsági elbeszélő lesz, de valahogy mind-mind elkerülnek innét, mintha igazolni akarnák ifjúságom atyai pártfogójának mondását: «Brassó arra jó, hogy az ember elinduljon belőle.»
Aki innét ered, az elmegy, aki ide jön, az lelkében nem hordozza Brassó hegyeit, erdőit, hűvös nyarait, téli hóviharait s bármily sokáig él is itt, mégis csak idegen marad. Hiszen itt él Brassóban most is egy pár ismert erdélyi költő és író: Finta, Farcádi, Kacsó, de ők mind más és más világokat hordoznak magukban s Brassó lelkétől idegenek.
Ám aki itt eredt és elmegy innét, az egész életében magával hordozza azt a súlyos örökséget, amit a tompazöld erdők, a felbukó sziklatömbök és a Nagykőhavas csúcsáról visszaintegető felhők emléke hagy benne. Egy költő él ma Budapesten, akinek lelke örökre és örökletesen brassói marad, aki itt született és országhatárokon túl ma is érzi, hogy «ölel a vár, a városom: Corona». S nem a miénk, de nincs messze tőlünk Zágon, ahová véres, marcangoló szomjúsággal vágyott vissza a Márványtenger partjairól egy másik magyar.
Mert ide szépen lehet visszavágyni, a Cenk hűvös, sötét ölébe, a komor erdők közé, a fenyőkoszorúzta havasi rétekre, a Barcaság gyorsan összezáruló szántóira, amiknek magyar himnusza még megírásra vár.
Azok a költők és regényírók, akik ma itt élnek, még nem találták meg Brassó külön hangját.
De tán ha elkerülnek innét, eszükbe jut.