Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 21. szám · / · GOLLUB MÁRIA: BUDAPEST VII. SZÖVETSÉG U. 17B (3)

GOLLUB MÁRIA: BUDAPEST VII. SZÖVETSÉG U. 17B (3)
REGÉNY
6.

Ketten söpörték a folyosót. Brucknerné és Ilus. Az egész első udvart ők söprik le, a másodikat Bruckner. Így van ez beosztva. Brucknerné gyorsan lekanyarította a maga részét és ment Ilushoz. A fiatal Némethék akkor értek a harmadik emeletre.

- Látod, ezek minden hónapban hurcolkodnak. Egyszer be, egyszer ki - mondta Ilusnak. - Amíg idehaza vannak, a szülőknél, addig nem jó, de mikor belekóstolnak az idegenbe, mégis visszajönnek! Én kirúgnám őket! Ki én!

- Ha Katus néni fia lenne, másképp beszélne - felelte Ilus, mert már nagyon is ismerte a nénjét. - Dehogyis rúgná ki!

- Én-e? Ki bizony! Pláne, ha úgy kibeszélne, mint ez is az anyját. Majd meghallod, ha már megint megmelegedtek! Ami rossz csak van, mind az anyjára mondja. Az asszony is. Az a kis vakarcs, aki alig bírja a nagy hasát.

Addig nézték őket, míg el nem tűntek a harmadik emelet négyben. Akkor lementek az első emeletre, tovább seperni.

- Rosszul ismersz te engem - mondta megint Brucknerné, átkiabálva Ilusnak a hosszú folyosón.

Ilus kezében fürgén járt a seprő. Brucknerné kezében lassan, mert kevés volt neki az éjjeli pihenő; de Ilus aludt, a konyhában, a kofferen, szembe a kalauzzal, az albérlővel.

- És az első lépcsőn vitték föl a batyukat, kosarat, hogy száradna le a... - csattant föl Brucknerné. - Hogy nem vettem észre előbb?!

Ilus csitította.

- Nem olyan nagy baj az, Katus néni! Nem szakadt le a lépcső!

- Ami rend, az rend! Jól néznénk ki, ha a szeneslegény is arra hordaná föl a szenet és a fát?!

- Nem vittek se szenet, se fát!

- Az mindegy! Az első lépcsőn nem szabad csomagot vinni!

Ilus tovább söpört. Arra gondolt, hogy mért különb az első lépcső, mint a második? Hogy valamivel szélesebb és nem olyan sötét, az csak még jobb annak, aki csomagot visz. Elfér és látja, hogy hová lép.

Brucknerné dohogott még egy ideig, de mire végeztek az első emelettel, addigra már nyoma sem volt a mérgének. A földszinten már a megzavart Katalin-estére gondolt. A nagyszájú Stollnéra, meg Takácsra, akik a csendet követelték... Stollnéra gondolt leginkább, nem tudta megérteni, hogy mért ellenségeskedett annyira. Mért fenyegetődzött a rendőrrel? Talán azért, mert a mult János-napkor beszólt hozzájuk? És mert ő tréfásan rendőrt ígért? Hiszen nevettek azon mindnyájan, Stollék is, meg ők is, tudták, hogy csak tréfa?... Most eszébe jutott, a nyáron egyszer megígérte a borbélynénak, hogy a Katalin-estére meghívja. De hát kiment az eszéből. És ők sem hívták meg őt a János-napra?...

- Hallod, Ilus, te, mit gondolsz, az a fenékig-száj asszony mért kiabált az éjjel? Hiszen nem is hallhattak a szobájukban semmit?! A grundra nyílnak az ablakaik?!... Vagy talán mert nem hívtam meg?

- Nem tudom, Katus néni, nem tudom!

- Ej, nagy buta vagy, te lány! - Gondókodj egy kicsit, hogy mért is haragudhatott meg, mert én igazán nem tudom!

- Nem értek én ehhöz.

- Tán mert nem híttam meg? A nyáron ígértem neki, de elfeledtem...

Ilus ezt nem akarta elhinni:

- Akkor mindenki, akit nem hít meg, haragudhatna! Aztán ha a nyáron ígérte is; nyár óta sok eső esett, sokszor változott a hold...

- Mindegy, no -, mondta, -, hová is fértek volna? Seperjünk csak tovább. Egy-kettő! - biztatta önmagát és Ilust, mert még rendbe kell szedjük a lakást, visszahordani a bútort a kisszobába, hogy estére a kalauz ott aludni bírjon.

Dolgoztak, sepertek, csapták a széles udvaron a port. Közben kétszer is elhívták a munkájától. Egyszer hivatalos íveket hoztak valamiféle újabb számláláshoz; aztán Ilust az ura után szalasztotta, addig magában elégedetlenkedve nézte a félig fölsepert udvart.

Bruckner gyűrött arccal, piszkos kézzel került elő. Ő még a hátsó udvar második emeletén tart munkájával, mert közben a harmadik emelet közös-mellékhelyiségét javította át. Hodákék, a rendőrék panaszkodtak, hogy bedugult a kagyló és folyik a felső víztartály.

- Hun bujkálsz már! - fordult ki a lakásból Brucknerné. - Csak múlik az idő, és még mennyi dolog van!?

Dohogva söpört, rossz kedve most nagyon elöntötte s feljött benne a Katalin-este ára is. Mennyi pénz, gondolta, mennyi potyán kidobott pénz! Hogy ilyesmire adta a fejét?!

Wéberék lakásában, ahol telekiroda van, mintha kiabálnának, veszekednének - állott meg kezében a seprő. Hallgatódzott, majd, hogy nem hallott tisztán, közelebb lépett. De úgy tett, mintha seperne, hogy föl ne tünjön kíváncsiskodása. Ilus is megállt, odahúzódott.

- Te csak ereggy dolgodra!

Egy férfi és egy nő lépett ki a telekirodából. Ahogy kiléptek, abban a pillanatban megmerült az udvar a hangjukban.

- Nem adja vissza a foglalót, ilyen egy gazember! - kiabált a férfi. Az asszony vékonyabban, olyan vékonyan, mint a cérnaszál, sipította: - Csalók! Csalók!

Belebámult a hirtelen csöppent viharba. Szemével megtapogatta Wéberék ajtaját, aztán végigmérte a férfit és nőt. Már éppen kérdezni akarta, amikor az ember feléje borította keserűségét:

- Ettől telket vettünk, lefoglalóztuk, egy részletet le is fizettünk már és most, hogy hirtelen munkanélküli lettem, jöttünk visszakérni a pénzt. Az Isten tudja, hogy mikor kapok megint munkát?!... Aztán ez nem akarja visszaadni, azt mondja, menjek a bankhoz, már átadta a banknak... Hát én a bankkal csináltam az üzletet? Mi közöm nekem a bankhoz? Semmi közöm a bankhoz, én evvel a telekirodával csináltam meg a vásárt, nekik fizettem!

Brucknerné megértette a panaszukat.

- Hja, a telekvásárlás, meg a bank olyan, hogy vissza nem adnak pénzt. Azok nem törődnek azzal, hogy maga munkanélkül lett... Mért nem gondolt előbb erre?

- Honnan tudtam volna, hogy tizennyolc év után most kirúgnak a gyárból?... De a pénzemet adják vissza, mert köll, mert azért én megdolgoztam! - rázta nagy dühvel öklét a férfi.

- És nem igaz, hogy már átadta a banknak! - sivítozott az asszony. - Csak evvel takarja magát, félrevezet bennünket, a csaló, a hitvány, a munkás pénzére leselkedő!

Nagy-Arany, Friedné huga, jött, cekkerben hozta az ebédnek valót. A nővérétől jött, a piacról, most az keres az egész családra, mert a Nagy-Arany betegállományban van, táppénznélküli betegállományban, s nem jár be a gumigyárba, mint ahogy a Kis-Aranynak, Arankának, Friedné lányának sincs most munkája. Nagy-Arany érdeklődve állott meg a vihar közepén.

- Nézze, jó asszony, - magyarázta jó hangosan a házmesterné, hogy odabent az irodában is hallják! - nem kívánhatja, hogy visszaadják a foglalót, meg a részletet, mert az üzletet már régen megkötötték és az ilyen üzleteknél kiadás is van! Én tudom, nekem is van telkem...

- Nem is kértem én az egészet - vágott közbe az ember. - Tudom én, hogy az ilyen üzlettel sok az irka-firka és az pénzbe kerül! Mondtam neki, számítsa le, meg magának valamit, de a többit adja vissza! Mert köll a pénz, érti? köll a pénz!

- De azt hazudja, hogy a banknak adta át, nála már nincs semmi, a bankhoz menjünk visszakérni! - sivított az asszony.

Nagy-Arany megértette, hogy miről van szó.

- Óh, ha már bank kezében van, akkor ne várjon semmit! - legyintett lemondóan. - A bank, hm, a bank...

- A bank!? Na, majd adok én neki bankot! - kiáltotta a férfi. Öklével fenyegetve megindult Wéberék ajtaja felé. Csak egy lépést bírt arrafelé tenni, mert az asszony belecsimpaszkodott a karjába. Húzta, cibálta vissza.

Az öreg Reinerné düllöngélt hazafelé. Hozta magával a bort. Olyan furcsán, esetlenül császkált, bicegett, a csípőjét támogatva, hogy Brucknerné és Nagy-Arany elmosolyodott.

- Hogy pusztulnának el magostól együtt! - fenyegetődzött a férfi az asszony karjában. - Telekiroda, bank, gazemberek, csalók, a szegény embert nyúzzák, a bőrét rágják!

Az öreg Reinerné valamit megértett a kiabálásból. Csak annyit, hogy: Bank. Düllöngélve botladozott keresztül az udvaron, húzta avult testét, italosságát, szorongatta a flaskát és szélesre vigyoruló arccal nevetett, nevetett.

- A bank, hi-hih-hi, a bank, hi-hi-hi! - vinnyogott részegségében.

A folyosók, az udvarok ajtóiban emberfejek nőttek, kíváncsi fülek és szemek lesték az udvar mélyét. A kiabáló férfit a kapu felé cipelte felesége, küzködött haragjával, indulatával.

- Hogy egy asszony hogy tud inni? - csavargatta fejét Nagy-Arany Reinerné után. - Pfuj, de milyen ronda!