Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 21. szám

HEVESI ANDRÁS: SZABADSÁGTÉR

A Honvéd-utca és Szabadság-tér sarkán születtem egy három utcára néző óriási sarokház negyedik emeletén. A ház két évvel a születésem előtt épült, a század fordulóján, a lebontott Újépület északi kapujának helyén. Nagy szürke kőkolosszus volt, csak úgy áradt belőle a súlyos, mogorva, hivalkodás nélkül tékozló polgári gőg. Úgy agyon volt díszítve, hogy már nem is hatott cifrának: a szemöldök- és könyöklőpárkányok, a kariatidok és konzolok egymásra rátelepedő, egymást túlkiabáló sokasága önmaga ellen fordult, a tömérdek hangsúly megsemmisítette egymást és erőszakos magakelletés nélkül csak a jólét, kényelem és egyenletes fényűzés hangulatát keltette. A magam külön gyermeki és kerületi kronológiájával a mi házunkban és a többi Szabadság-téri bérpalotában jelöltem meg a történelmi idők kezdetét, amióta a házaknak és embereknek egyéniségük van. A Nagykorona- utca és Sas-utca dísztelen, piszkossárga két- és háromemeletes házai a bolthajtásos kapubejáratok mögött meg a rideg üzlethelyiségekben lappangó kincsekkel olyan kifejezéstelenül bámultak rám, mint valami ismeretlen rendeltetésű gyári üzem. Csak személytelen raktárai voltak a szívósságnak, üzleti szellemnek és vagyonnak, amelyet én mérhetetlennek képzeltem. Szikkadt, vizesszemű, fehérszakállas urak és fekete főkötős öreg nénik laktak bennük, öregszagú szobákban, cifra és súlyos bútorok, perzsa szőnyegek és Makart-képek között. Én megilletődött arccal feszengtem a székemen, mikor vasárnap délelőttönkint náluk voltam vizitben, tragikusan meresztett szemekkel és magamban attól remegve, hogy elvihogom magamat, mint a temetőben. A rossz köhögős cukrot, amivel megkínáltak, áhítattal fogyasztottam el, mint valami emléket a túlvilágról. Tudtam, hogy jövő vasárnap meg a rákövetkező vasárnap megint ott találom őket, mint a fűszerest, meg a villamosmegállót az utcasarkon és lelkem mélyén mozgó és beszélő bútordaraboknak tartottam őket, akik már nagyon régen belenőttek a lakásba és csak annyi élet van bennük, mint a szalónjukban álló sovány fikuszokban és pálmákban. Bizonyára valamikor ezek az emberek is tetszeni akartak, de megvénültek és az idő a fogakkal együtt kiverte szájukból a beszédes, támadó, ingerkedő kifejezést, testi megjelenésük nem a lelkük kivirágzása volt, hanem csak gyűrött köntös, amelybe úgy-ahogy bepakkolták száraz, összezsugorodott lelküket. Miközben anyám bűneim lajstromát sorolta fel dicsekedve panaszkodó hangon; én azon tűnődtem, milyen furcsa, hogy orruk belelóg a szájukba és szájuk lefelé görbül, mint egy hegyére állított kifli, hogy egész mivoltuk sír és panaszkodik, anélkül, hogy akarnák vagy tudnának róla. A vénség együgyű, de ellenállhatatlan humora álarcot akasztott rájuk amely kacagtatóan ellenkezett minden szavukkal és mozdulatukkal. Könnyezve, tragikusan zihálva mesélték el a vidám anekdotákat, amelyek rendszerint köhögési rohamokba fulladtak. Fejük állandó jobbról balra való ingatása nem tagadást jelentett, hanem csak gépies testmozgást és ez minden alkalommal úgy meglepett engem, mint egy hamiskásan hunyorgó ember szemjátéka, amelyről utóbb kiderül, hogy kínosan korrekt, mogorva, szertartásos, csak éppen ideges személyhez tartozik. Éreztem, hogy érzékszerveik csak félig állnak rendelkezésükre, a félszemükkel befelé néznek és testi elváltozásaikat figyelik. A kelletlen elismeréssel és lemondó rosszalással, amit gyermekeik üzleti és egyéb ügyeihez hozzáfűztek, valójában saját magukat sajnálták, amiért nem vehettek részt a dolgok intézésében.

*

Nagyanyám az Alkotmány-utcában lakott egy szintén meglehetősen régi, de nem puritán, inkább regényes, gótikus házban, amely engem középkori várkastélyokra emlékeztetett. Kényelmes, sétáló lépésben körülbelül három percnyire lakott tőlünk, de a nála tett látogatásokra mégis úgy emlékszem vissza, mint megannyi kalandos expedicióra. Mindenek előtt át kellett kelni a Báthory-utcán, ami életveszélyes volt a villamos- és bérkocsiforgalom miatt. A Báthory-utcában néhány gyanus osztálytársat leszámítva a Szemere-utcai elemiből, nem lakott rokon vagy ismerős. Ezért csak cégtábla-emlékeim vannak: Potok Salamon, Markovics Izidor és mások. Nem tartottam előkelő utcának és valami homályos megvetést éreztem a benne lakó emberek iránt. A Honvéd- utca és Báthory-utca sarkán, szemben Révész, Vitál és Weisz bizományi üzletével, megálltam és úgy rémlik, napokig, hetekig álltam és vártam, hogy az utca teljesen elcsöndesedjék. Nevelőnőm, Szentesy Róza okleveles gyermekkertésznő kezemet fogta és ketten egymás mellett mereven és büszkén álltunk a gyalogjárón és vártunk. Ha az Országház mellett bekanyarodott a Dunapartról jövő villamos, meg kellett várni, amíg elrobog mellettünk, ha ez megtörtént, rendszerint feltűnt a következő villamos és így évődtek a gonosz, csúfondáros villamosok az én jólnevelt gyerekhez illő engedelmességemmel és nevelőnőm messzemenő óvatosságával. Ha a villamos pillanatnyilag késett, konflis jelent meg a látóhatáron és keresztülhúzta számításainkat. Végre Szentesy kisasszony vagy «Kisi», ahogy neveztem, elérkezettnek látta az időt, mikor megkockáztathattuk az átkelést a teljesen néptelen Báthory-utcán.

Nagyanyám lakásából csak díványokra és párnákra emlékszem, meg egy Emma nevű szobalányra. A mártirium fajok szerint különböző alakot ölt: a mi fajtánk mártiriuma az eleven, mozgékony intelligencia tehetetlen vonaglása, mikor kötélidegekkel és lomha, mozdulatlan agyvelőkkel találja szemben magát. Szegény nagyanyám fél élete azzal telt el, hogy németül szidta Emmát, aki ezt mérhetetlen flegmával tűrte, annál is inkább, mert nem tudott németül. Elfogyasztottam a vasárnapi ebédet kettesben a nagyanyámmal és ő szokása szerint lepihent a díványra. Én nagyszerűen mulattam azzal, hogy hallgattam egyenletes lélekzését és figyeltem szabályosan emelkedő és süllyedő mellkasát.

*

A testsúlyomat gyakran mérték és nevelőnőm aki becsvágyó természetű volt, rekord-eredményekre törekedett. Hét-nyolc éves koromban az utcagyerekek már röhögve ujjal mutogattak, akkora hasam és olyan ijesztő combjaim voltak, de nevelőnő-körökben úgy emlegettek, mint az egészséges táplálkozás és gondos ápolás csodáját. A kövérség lomhává és álmodozóvá tett, legszívesebben nem is keltem volna fel az ágyból. Különben is, mi örömem volt talpon az iskolában és a szabad ég alatt? Társaim, jövendőbeli újságárusok, mészárosinasok és cukrászok elszedték a tízóraimat és állandóan gúnyoltak jóltápláltságom és esetlen mozdulataim miatt és ebben az egy dologban még a kevésszámú úrifiú is egy követ fújt a házmestergyerekekkel. Délután a sétatéren egyedül kellett diabólóznom és kis botommal a porban rajzolnom. Idegen gyerekekkel szóba sem állhattam, mert hátha rosszra tanítottak volna. Barátaim nem voltak. Változatosságot, kalandot és regényes hangulatot csak a betegség jelentett számomra. Olyan mohón, olyan szívósan kívántam a betegséget, hogy igen gyakran csakugyan beteg lettem. Nevelőnőm a széltől is óvott, sálokba és kendőkbe bugyolált, úgy bánt velem, mint egy haldoklóval, akinek a puszta létezése életveszélyes. Ez a lenyügöző, megsemmisítő gondoskodás valósággal felhívta rám a baktériumok figyelmét és aránylag rövid idő alatt a legkülönbözőbb gyermekbetegségeken átestem. Iskolatársaim «bacillusnyalónak» csúfoltak. A ragályos betegségeken kívül sűrűn meghültem és úgyszólván megszakítás nélkül torokgyulladásom volt. Egy-egy reggel sugárzó boldogsággal arra ébredtem, hogy fáj a torkom és kellemes, bizsergő fáradtság nyujtózik végig a tagjaimon. A szoba hideg, acélos fényben állt előttem, minden bútor értelmesen és kifejezően bámult rám, mintha a tárgyak mozdulatlan rendje csak pillanatnyi nyugalmi állapot volna, amely bármikor eszeveszett anarchiává alakulhat át. Magamban hálát adtam az Istennek, amiért a hetekig tartó unalmas és céltalan robot után megint visszaküldött a betegség mámorító vakációjába és ünnepnap-sorozatába. Vigyorogva közöltem Kisivel, hogy lázam van, ami nagy öröm volt mindkettőnk számára, Kisi megkezdte odaadó és gondos ápolását, megmérte a lázamat, megreggeliztetett, majd kiszellőztette a szobát, ami olyan szórakoztató és fordulatos volt, mint egy Mackó-könyv. Mindenekelőtt az amúgy is meleg paplanra vastag plaidet terített, amely pontosan a szájamig ért. A nagyobb biztonság kedvéért még néhány télikabáttal is betakart. Mikor ezzel elkészült, felhúzta az ágyam rézrúdra felfüggesztett hálóját és letakarta öt-hat törülközővel, hogy az oldalról jövő hideg ellen is védve legyek. Ezután következett a reggeli szertartás tetőpontja, amelyet mindennap szívdobogva lestem. Az egész ágyat letakarták egy fekete-fehér kockás pokróccal, amely szintén a rézrúdra volt ráterítve és a fal mellett az ágyam két végéhez volt erősítve. Ilyen módon a takarítás és szellőztetés ideje alatt koromsötétben voltam és úgy éreztem magamat, mint egy sátorlakó beduin a pusztában. Az utcáról felhallatszott a villamosok csengése és a fiakerek szépen, arányosan erősödő, majd halkuló csattogása, a szobában nyikorogtak a helyükből kimozdított bútorok és a söprő meg a partvis kellemes suhogása hallatszott. Én átengedtem magamat a semmittevésnek, a betegségnek és a teljesen felelőtlen élet édes gondtalanságának.

*

Nem voltam szeretetreméltó gyerek, a felnőttek a szokásos elbűvölt érdeklődés helyett ingerülten csendre intettek, ha unokatestvéreimhez hasonlatosan én is mutogatni szerettem volna tudományomat, az elemiben és később a gimnáziumban rosszul tanultam és rengeteget szenvedtem osztálytársaim szívós, megátalkodott kegyetlensége miatt, de a legkeservesebb mellőzések és megaláztatások sem tudták megingatni gazdasági megalapozottságomba és társadalmi poziciómba vetett tántoríthatatlan hitemet. Tudtam, hogy úrifiú vagyok, büszke voltam testi ápoltságomra, szappanomra és fogkefémre, amely a világ legjobb szappana és fogkeféje volt, norfolk öltönyömre, amely a legjobb gyerekszabónál és a legjobb minőségű angol szövetből készült, büszke voltam egyhangú, eseménytelen és teljesen elszigetelt életemre. Kitüntetésnek és társadalmi megkülönböztetésnek tartottam, hogy este nem kaptam húst, hogy bornak színét se láttam, hogy a felnőtteknek csak kezet adtam és kurtán feleltem kérdéseikre, de személyes kapcsolatban eggyel se voltam, hogy nem volt szabad ujságot olvasnom, hogy az időm menetrendszerűen ki volt töltve zongoraórával, francia leckével és vívással. Akaratos, fegyelmezetlen, szórakozott és lusta gyerek voltam, de teljesen hiányzott belőlem a lázadás szelleme; elméletben maga voltam a megtestesült törvénytisztelet, és engedelmesség. Igaz, hogy a zongoraórák alatt kétségbeejtettem szegény Ribicska Matildot, mikor kezem helyett a lábammal próbáltam a billentyűkön játszani, de ezt már akkor természetem gépies és szomorú kényszerének tartottam és magamban meg voltam győződve a zongoratanulás elsőrendű fontosságáról. Tiszteltem a francia madame-ot is, akinek egyhangú kereplésére ügyet se vetettem és ehelyett a szembenlévő ház tetején sétáló galambokat néztem. Mikor az iskolában az osztályfőnök az «osztály szégyenének» nevezett, bűnbánóan lehajtottam a fejemet és szószerint elhittem, amit mondott, aminthogy minden korholást, minden prédikációt és minden borzalmas jóslatot elhittem, és évekig abban a tudatban jártam a világban, hogy «szegény anyámat a sírba viszem». Szörnyetegnek tartottam magamat, de rendületlenül bíztam a csodában, amely nem az emberek irántam való magatartását változtatja meg, hanem engem magamat cserél ki, megszabadít a bennem nyüzsgő és folyton kitörni kész gonosz szellemektől, amelyek megmérgezik az életemet és átvarázsol egy bájos, együgyű idillbe, ahová a lelkem mélyén még ma is kívánkozom. Amilyen vígasztalan volt a jelenem, olyan rendületlenül bíztam a jövőmben. Sziklaszilárdan hittem, hogy vezérigazgató leszek, harmincéves koromban megházasodom és ötszobás lakást bérelek, ahonnan néhány év mulva hétszobásba költözöm át és életemet egy Nagy János-utcai palotában fejezem be. Velencei üvegcsillárom lesz, amit akkor az előkelőség jelképének tartottam és télikert lesz a lakásomban.

*

Családom háromnegyed részben felvidéki eredetű. Anyai nagyanyámnak tömérdek testvére volt és azok és leszármazottaik jelentették számomra a «családot». A férfiak rekedtre ordították magukat a tót béreseik ellen vívott harcban. Véraláfutásos szemű, nagyszerű fogazatú, bivalyerős emberek voltak és gyakran átengedték magukat erős és egészséges természetük indulatrohamokkal váltakozó félelmes szeretetreméltóságának. Hatalmas étvágyuk és felfokozott szívmüködésük aránylag fiatalon végzett valamennyiükkel: családunk átka a korai érelmeszesedés. Nem mondom, hogy nagybátyáimat tűztem ki követendő példáimul, de tetszettek és imponáltak nekem és talán még ma is több érzékem van az ő felvidéki érzelmi tékozlásuk, szeszélyes és akárhányszor teljesen indokolatlan kedvességük, váratlan őszinteségük és kíméletlenségük, mint az alföldi és dunántúli ember plutarchosi fegyelmezettsége és csendes rezignációja iránt. A nők szintén szeszélyesek, szintén indulatosak voltak, de ráadásul széplelkek, a német klasszikusokon nevelkedett nemzedék humortalan enthuziazmuszával, amely Heine csípős költészetét is schilleri páthosszal szavalta. Hozzám közelebb állottak a következő nemzedék férfitagjai, akik már teljesen városi emberek, ügyvédek és bankdirektorok voltak, a huszároknál szolgáltak, előkelő klubokba jártak és akikben társadalmi kudarcokon, elhallgatott csalódásokon kifinomult és megfakult a fajta naiv közvetlensége. Egyik se volt rendkívüli intelligencia, de az ő akadozó beszédjükben, erőtlen logikájukban mégis nyugtalanabb és fogékonyabb lélek tapogatózott, mint náluknál pergőbbnyelvű és élesebbeszű emberek agytornáiban. Őbennük pillantottam meg először a sznobizmus szenvedélyét, amelynek nyitott szemmel, illúziók nélkül hódoltak, mint az orvos az ópiumnak.

*

Harminc éves vagyok és nem házasodtam meg és nem költöztem be az ötszobás lakásba. Mit köszönhetek ennek a gyerekszobának, amelyben úgy utaztam át gyermekkorom legszebb és legtermékenyebb éveit, mint egy gondosan lefüggönyözött hálókocsi ágyában? Arra aligha neveltek, hogy felvegyem a harcot az élettel, arra meg egyáltalán nem, hogy ábrázoljam az életet. Olvastam írókról, akik gyerekkorukban rikkancsok, kifutófiúk, borkereskedő-tanoncok voltak. A valóság úgy özönlött rájuk, mint a napfény a vetésre. Engem magamra hagytak saját magammal és még arra a kevésre is rosszul emlékszem, ami a hálókocsi függönye mögül megcsillant a világból. Mások vídáman markolnak az emlékeikbe és nevükön nevezik a világ legkisebb alkatrészeit. Én nem tudom a virágok, bútorok és szerszámok nevét, magányban töltött gyermekkorom habozóvá és bizonytalanná teszi a tollamat és néha még a legegyszerűbb szavak sem jutnak eszembe. De vajjon van-e mámorítóbb feladat, mint pontosan kifejezni azt, amire rosszul emlékszik az ember, mint híven ábrázolni azt, amit nem tud megnevezni? A hálókocsi függönye néha mégis meglibbent és ami kevés emlékem van a világról, azt úgy üldözöm, mint a forráskutató delejes pálcájával a vizet. Mások szavakra, történetekre, jelenetekre emlékeznek, én csak a saját érzéseimre és azokból betűzök ki szavakat, történeteket és jeleneteket.

Valamikor a haláltól féltem és attól remegtem, hogy a szekrényből gyilkosok vagy őrültek lépnek elő. Ez a szorongás még most is ott lappang a torkomban. Tudom, hogy nekem nem érdekem a lázadás és minden új rend csak engem söpörhet el. És ahogy együgyü és szentimentális nők a földrengés vagy tűzvész pillanatában legelőször a macskájukat vagy a fiókjukban őrizett hajfürtöt akarják biztonságban látni, én is egy sereg haszontalan lim-lomot próbálok megmenteni az elmúlástól. Mint megannyi hervadt virágot, amely senkinek sem kell, tovább akarom adni komoly, puritán nemzedékek számára az öntudat haszontalan játékait, egy világnak javító célzat nélküli céltalan ábrázolását, csak azért, mert - egyelőre - még létezik.