Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 21. szám

GELLÉRI ANDOR ENDRE: VERA

Dühösen, teljes erőből becsaptam magam mögött az üvegajtót. Bárcsak betört volna, gondoltam. A vörös Weiszhaupt megállt a dörrenésre, bedugta azt a két szőrös fülét, én pedig jobbkézt elsétáltam az előtt a kirakat előtt, ami mögött a harmadik hónapja dolgoztam. Egy nagy rádiótölcsér lógott ki az utcára; a kirakat sárga függönye mögött, amely szikrázó hátteret adott a sok ragyogó réztrombitának s más hangszereknek, egy gramofon állt s erre raktam rá a legújabb slágereket s a rádiótölcsér eldalolta őket az utcának. De amíg a lemezek szaladtak, egy pillantással szemmeltartva, hogy hol jár a membrán tűje, oda kellett futnom a belépő vevőhöz s arra az osztályra utasítanom, ahol megkaphatta a kívánt holmit. Ha nagyon sokat kérdezett a vevő, ha egyszerűen: buta volt, majd megőrültem az idegességtől; nyájasnak kellett lennem vele, de ugyanakkor a gramofon csak forgott, forgott s egyszerre csak az üres kattogását hallottam. A lányok, akik itt voltak, azt mondták, hogy nekem van a legkönnyebb beosztásom, pedig nem úgy volt. Ők megkérdezték a vevőt, mit parancsol... ezt és ezt... odaadták, leblokkolták és kész... egyik se szorongott annyit, mint én. S a Weiszhaupt úr, az üzletvezető, egyszerűen utált. Sohasem tudom meg, hogy miért... de mingyárt vadul nézett rám, vastag ajkát lebiggyesztette, mikor a nevem mondtam néki. Aztán meg süketnek tetette magát: - Mi a neve?... Fejlődésben voltam, sokat tudtam volna enni, de otthon egy raj gyerek ülte körül az asztalt; olyan kicsinyek és olyan éhesek voltak ők is, hogy nem volt szívem szólni. Mindig arra vártam, hogy hátha jóllaknak s akkor még marad nékem is valami kis főzelék, leves vagy uborkasaláta. Hét pengőt kerestem egy héten: ezt haza kellett adni bejárónőre, mert az anyám nem bírt dolgozni a fájós lába miatt. Ekkor szoktam rá arra, hogy elmenjek tánciskolákba fiúkkal. Remekül igyekeztem táncolni, hogy megszeressenek a fiúk; sokszor az éhségtől szinte észnél se voltam; csak sokára sikerült annyira erőt venni magamon, hogy az egyik este nyiltan megmondtam táncosomnak: fizessen valami kis vacsorát, mert rögtön elájulok. Ettől kezdve minden fiúnak megmondtam ezt; úgy is hívtak, az éhes Vera... de én csak fölényeskedtem velük, ha így hívtak, pedig nagyon is fájt belül. Volt egy-két jobb érzésű fiú, aki eleinte nem kívánt semmit a vacsoráért; a társadalomról beszélt; szidta az urakat és azt tanácsolta, lépjek be valami szakszervezetbe. Ezek csak később kezdtek elcsalogatni a sötétebb utcákba, ahol aztán nekem estek, mint a vadállatok. De voltak olyan bő táncnadrágba bujt, kis karimájú amerikai kalapú, csokornyakkendős, ujjaikkal dzsezmuzsikára pattogó fiúk, akik alig várták, hogy lenyeljem az utolsó falatot, máris megmondták a kívánságaikat. Emlékszem: ilyenkor hallgatva, szóra képtelenül mentem mellettük; tudtam, hogy bennük mi dolgozik; itt megyek, gondoltam, jóllakva, a fiú azt számolja, mennyibe is kerültem, s ha még legalább fiú volna, ember, okos, jószavú, de egy ilyennel?... csak egy jót kacagtam, mikor a kis dzsezalak megrángatta magán a rövidre szabott kabátját, egyik ujjával kissé föllökte a kalapját (mind egyformán csinálta) s azt mondta: Engem nem fogsz többet palira, Vera... elment és én is mentem haza. Arra igyekeztem gondolni, hogy jó lusta vagyok, egészen eddig jóllaktam, hát aztán ha ki is adott rám két pengőt... de ezért a két pengőért miket csinált velem a tánciskolában!... a barátai röhögve, integetve, hogy a Pistu hogy fogdossa a nőjét.

Lassan hírem lett, hogy kieszem a fiúkat; táncolni táncoltak velem, de senkise kísért már haza. Egyedül, éhesen kellett hazatámolyognom. Gondoltam, meddig mehet ez így még velem? Odabent az a vörös Weiszhaupt mindenért engem szid meg; újabban még a hét pengőből is lehúznak egy Caruso-lemezért, amit idegességemben eltörtem. Az anyám faggat, hogy hova teszem a két pengőt hetenként; s olyan áthatóan néz rám, mint egy bíró. Gondolom, miért állsz úgy fölöttem, anyám, inkább vacsorát hagynál a lányodnak, inkább azt és fojtogat a sírás.

- No, csak mondd meg, hogy hova tetted? - kérdi az anyám.

- De ha mondom, hogy eltörtem egy Caruso-lemezt, nem tudja, ki az a Caruso, a világ legnagyobb énekese volt, meghalt, a lemezei nagyon drágák és lefognak érte öt héten át két pengőt.

- Azt nem szabad, - mondja eltökélten az anyám, - föl kell jelenteni őket. Egy tanulólánynak levonjanak két pengőt?

Akkor délelőtt minden fájt; nem tudtam másra gondolni, csak hogy egy szerencsétlen lány vagyok, a szüleim lehetetlen emberek, feleségül engem nem vesz el valami rendes ember, aztán el is késtem máma, ezzel együtt harmadszor ezen a héten, mert későn mentem haza s nem bírtam magam kialudni... Weiszhaupt még nem szólt érte, egy szakszofonossal tárgyalt a túlsó asztalnál... de most megfordult s egyenesen rámnézett, mint aki azt mondja: no várj csak... oda szerettem volna futni hozzá s azt mondani: Kérem, Weiszhaupt úr, ne bántson, mert meghalok, ne bántson, kérem, könyörgök magának... a szemem elöntötték a könnyek s úgy néztem rá... de ő megfordult s most odaadta az ezüstösen ragyogó szakszofont a vevőnek és az az ujjait billegetve belefujt.

Mi van énkörülöttem, gondoltam közben, miért vannak olyan szülőim, mint amilyenek vannak; miért utál engem Weiszhaupt úr, ahelyett, hogy szeretne? és miért jön minden olyan tragikusan össze, hogy engem rossz lánnyá tegyen?

Tizenegyig nem jött oda hozzám a Weiszhaupt, csak kerülgetett; én éreztem, hogy valami készülődik bennem; a kezeim reszkettek, a lemezeket nem az elejüknél kezdtem el s alig volt türelmem végigvárni, míg lefutnak. Szembefordulva vártam be Weiszhauptot; a kezemmel szerettem volna megtámaszkodni valamibe, hogy jobban kibírjam a szavait, de csak a levegő volt mögöttem.

- Hát, kisasszony kérem, mit gondol maga? Hát ki meri azt megcsinálni, amit maga csinál?

Hangosan mondta, az egész bolt hallhatta, azt is akarta.

- Én itt vagyok huszonhat éve, de még egyszer se késtem el; itt vannak az összes többi lányok... csak maga. Mindig mindenben csak maga.

Úgyis tele voltam bűntudattal, úgy utáltam magam, olyan semminek éreztem magam s amit ez a Weiszhaupt mondott, a szívemnek ment, a fejemben mintha egybedobtak volna mindent.

- Maga szemtelen vén disznó, - s feléje fordultam begörbített ujjakkal - nem szégyenli, hogy egy szegény lányt üldöz. Nem gondol arra, hogy heti öt pengőből nem lehet megélni és mi sokan vagyunk. Nem gondol arra, hogy éhesen az ember nem olyan friss, mint maga, a maga négyszáz pengőjével. Hogy én talán éjjel varrok - és itt kitört belőlem a sírás.

Két vidéki vevő jött be: megálltak a boltajtóban és csak bámultak rám. Weiszhaupt megdöbbent arca hirtelen kegyetlenre változott: - Blamálja az üzletet - s úgy nézett rám, mint egy vadállat.

- Igenis blamálom, - visítottam, - egy ilyen aranybányában nem szégyelnek öt pengőt fizetni egy éhes lánynak, - a vevők felé fordultam, de azok csak bámultak, aztán hirtelen kimentek.

Mindenfelől felém rohantak. Voltak, akik semmit se szóltak, csak riadtan bámultak rám: voltak, akik álszentül megfogták a karom s az öltöző felé akartak tuszkolni. De nékem kedvem jött, hogy kikiabáljam minden kínomat, kedvem jött, hogy egy gramofont vágjak a Weiszhaupt fejéhez, hogy örökre megemlegessen... de az öreg István hajolt az arcomba: - Kisasszony kérem, ne tessék... - nem ért hozzám az öreg szolga, csak messziről kérlelt a két kezével: őt szerettem itt a legjobban... szegény olyan nehezen járt már, úgy bólogatott a fejével, úgy tudta magáról, hogy öreg s csak irgalomból tűrik meg itten... az öreg István szavára tüntetően abbahagytam a rekedt ordítozást s az öltöző felé mentem. Valami csodálatos erő volt bennem akkor; úgy éreztem, hogy jól cselekedtem s hogy Weiszhauptot örökre megbélyegeztem... ki és mi előtt?... nem ezek előtt a kulik előtt, valami más, nem is a földön lakó érzés előtt. Ekkor gondoltam életemben először az igazságra.

Nagyon jól esett, hogy mint a süket rohantam végig a bolton s Weiszhaupt egészen kivörösödve követett... azt akarta nékem mondani, hogy kidobtak, hogy a hátralékos bérem lefogták, mert megsértettem őt... rá se hallgattam s mikor meg akart sérteni valami csúnya, dühös szóval, odaugrottam az üvegajtóhoz s döngve becsaptam az orra előtt.

Fölindultan elsiettem, de később óvatosan visszakémlelődtem a túlsó oldalról. Azt hittem, hogy a gramofon nem fog szólni, de egy röpke időközön, amikor se villamos, se autó nem dörömbölt az utcán: Fleta magas céje hangzott át hozzám, vékonyan és élesen.

Arrébb mentem. A helyemet máris elfoglalták.

Egész nap éhesen csavarogtam akkor. De nem mentem a tánciskolába, hanem már hétkor otthon voltam. Nem szóltam semmit arról, hogy már nem vagyok a hangszerüzletben. Mindenemet az evés kötötte le: töltött paprika maradt déltől s elég kenyeret kaptam hozzá. Erőszakosan kínoztam az agyam, hogyha lehet, hirtelen más szakmát válasszak magamnak s lehetőleg egy biztos címet is mondjak az anyámnak, ahová belépek. Ha akkor nem szól hozzám az anyám, talán sohase jutok erre a gondolatra.

- Na, mi az ujság? - kérdezte az ő énekelve lejtő hangján.

Fölálltam.

- Nézze, anya, én otthagytam a hangszerest.

Oldalt fordította a fejét s kicsit meg is rázta, mint aki nem jól hall.

- No igen, igen, hiába néz... heti öt pengőért nem hagyom magam agyonkínozni. Táncosnő leszek! - Ki mondta ezt? én? a töltött paprikák adtak ilyen bátorságot? És csakugyan az is akarok lenni?

- Azt már nem, - mondta az anyám, - az én lányom sohase lesz táncosnő.

Azokra az estékre kellett gondolnom, amikor egyáltalán semmi vacsora nem várt otthon, csak egy szép nagy söröspohár, amiből annyi vizet ihattam, amennyi csak belémfért... mindazokra a dolgokra, amit eltűrtem egy vacsoráért.

- És miért nem? - kérdeztem.

- Hogyhogy miért nem? ezt még meg kell egy rendes lánynak kérdezni? - megint az az átható, mélyembe süllyedő pillantás szegeződött ram.

Meg akartam nyugtatni az anyámat, hogy még tiszta vagyok, de máma olyan napom volt, amikor a bánat fölverte a harci kedvemet, olyan napom volt, amikor azt éreztem, hogy a sorsom fordulója van ma!

- Már nekem mindegy, - mondtam s a homlokomon megfeszült a bőr.

Anyám az arcához kapott, mint akinek hirtelen belehasít a fájdalom a fogába: - És mikor? - kérdezte hirtelen.

Csak a kíváncsiság lüktetett benne. Mikor? Ha valami mást kérdez, ha valahogy úgy szól hozzám, mint az öreg István ma délelőtt: elsírom magam s megmondom, hogy hazudtam, megfogadom neki, hogy nem leszek táncosnő...

Legyintettem. Mit érted te, szegény anyám, hogy mire szól ez a legyintés. Azt hiszed, azt jelenti: régen, nagyon régen... pedig tévedsz... ez csak azt jelenti, hogy én szerencsétlennek születtem, hogy énnékem menni kell a magam útján, hogy ma éjjel összeültök ti ketten az apámmal s megtárgyaljátok az ügyet s majd még kevesebbet adtok ennem. Most már valami egyenesen hajt az elbukás felé.

Táncosnő leszek, - mint egy lámpa gyúlt ki bennem ez szüntelen, - megszerettek már lokálnőket is, feleségül is vették őket. Ha az anyám úgy szól hozzám, mint István délelőtt... ha valami egyszerű, de azért okos fiú udvarlóm akadt volna, aki elvenne feleségül...

Anyám kérdéseire csak annyit feleltem: - Hát nem tud még eleget. Hagyjon.

S ezzel bebujtam az ágyba és kimerülten elaludtam. Hajnal felé ébredtem föl: a hold is sütött még, de már a nap is kelőben volt; mintha valamit álmodtam volna s az parancsolt volna rám, hogy öreg, szétmálló hálóingemben a tükör elé lépjek. Még sohasem néztem meg magam alaposabban meztelenül; most izgatottan kíváncsi voltam magamra: hiszen a táncosnőnek gyönyörűnek kell lenni. Leengedtem a hálóingemet és egészen közelhúzódtam a tükörhöz. A sötétségből fehéren rajzolódott ki a testem. Az arcom nyáron szeplős, gondoltam és a szám se szép. Kicsit vékony vagyok, de a lábaim egyenesek és a melleim gyönyörűek. Megsimítottam őket és örültem nekik. A szeplőket el lehet púderezni, a számat majd szépen kiigazítom rúzzsal, a szememre idáig mindenki azt mondta, hogy «csodaszép». Orron és szájon át szálltak az alvók lélekzetei; ti alusztok, gondoltam, én meg itt állok köztetek meztelenül. Rögtön elképzeltem magam szép estélyi ruhába, arany s ezüst tánccipőkbe... szinte élveztem, hogy fogok tiszta selyemholmikba öltözni, hogyan fogok végigtipegni a lokál parkettjén... s ebben a pillanatban kívántam is a férfit; az öröm megrázott, ha arra gondoltam, hogy nékem kedvesem lesz... de ez a szó nem tetszett... szeretőm lesz... Olyan furcsa voltam magamnak: mintha idáig az éjszakában futkostam volna kétségbeesetten, de most innen a tükörből úgy látszott vissza a fehér testem, mint az odakint is fölkelő nap... világított felém s örömömben halk kis táncra perdültem. Táncosnő leszek, táncosnő leszek, mondogattam, s idős hálóingemet, mint valami estélyi ruhát, fogtam össze a testemen. Aztán szép rejtelmesen, mint aki már mindent tud: visszaosontam az ijedten megreccsenő ágyamba...