Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 19. szám · / · FIGYELŐ · / · Közgazdaság

MAGYAR MIKLÓS: EMBER ÉS GÉP HARCA
A munkaidő leszállításának kérdése

Ismeretes dolog, hogy az ember átlagos fizikai munkaképességét általában alig lehet magasabbra értékelni a lóerő 1/20-ad részénél, vagyis másodpercenkint 31/2-4 kilogramméternél. Jelentősebb fizikai munkát végeznek azok, akiknek átlagos teljesitménye az 1/10-ed lóerőt, vagyis a másodpercenkinti 71/2 kilogrammétert eléri, mint pl. a lakatosoké, asztalosoké, levélkihordó postásoké stb., akiknek napi átlagos munkateljesítménye 10 munkaórával számítva a 300-350,000 kilogramméter között ingadozik. A tizedrész lóerőnél magasabb munkateljesítmény már csak akkor éri el az optimális fokot, ha rendszeres pihenő szakaszok vannak beiktatva a munkába. Egyes, igen magas kvalitású munkánál a munkaidőt csak napi pár órai időben lehet megállapítani. Sőt kivételes esetekben a munkaszakaszok néhány percre zsugorodnak össze. A magyar országgyűlés gyorsírói pl. kétóránkint 10 percig, vagy óránkint 5 percig írják a beszédeket. A francia kamarában a gyorsíró munkaszakasza 3 percig tart. Ez természetesen a szélsőséges esetek közé tartozik, de mutatja azt, hogy az emberi munkaerő optimális kihasználása milyen széles határok között mozog. A legnagyobb erőkifejtést az atléták produkálják s pedig különösen a súlydobók és az ugrók. Ugrásnál a másodpercnek alig 3-5 tizedrészéig tart az erőkifejtés, de viszont olyan intenzíven, hogy az egész másodpercre átszámítva három teljes lóerő munkájának felel meg. Általánosságban azt látjuk, hogy minél nagyobb intenzitást kivánunk a munkától, annál rövidebb ideig tarthat az. S ami áll a fizikai munkára, fokozott mértékben áll a szellemi munkára is, amelyben különösen a figyelem és a gondolattermelés funkciói érvényesülnek.

A termelőmunka fejlődésének általános iránya az emberi munkaerőnek minél optimálisabb kihasználása s a munkaszervezeteknek olyan átalakítása, amely ennek az elvnek érvényesülését lehetővé teszi. Ez pedig az átlagos munkaidő fokozatos lecsökkentését követeli meg.

Ha a berendezés és a gépi felszerelés dominál valamely vállalat tőkemegoszlásánál, akkor már eddig is a megszakítás nélküli munka biztosítására irányult a törekvés, ha pedig a munkabér a legfontosabb tényező, akkor organizatórikus szempontok kívánják meg a munkaidőnek módszeres csökkentését még akkor is, ha ezt külső körülmény, mint pl. a munkanélküliség szintén nem tenné szükségessé. Azokban az üzemekben, amelyekben a berendezésnek és a munkabérnek egyforma nagy a jelentősége, kétszeres ok van reá, hogy a munkaidő megfelelő megrövidítése megtörténjék.

A társadalmi munkaszervezet elmélete most van kifejlődésben és olyan változásokat idéz majd elő, amelyek ma még beláthatatlanok. Annyi azonban az eddigi tudományos vizsgálatokból is kiderül, hogy a munkaidőnek 8 vagy 10 órai tartamát alig indokolja valamilyen kísérlet, ellenben annál inkább halmozódnak azok a szempontok, amelyek tisztán elméleti alapon is a munkaidő megrövidítését követelik. Miután ezek a szempontok a tőke érdekeinek is megfelelnek, csak belátás kérdése, hogy maguktól is érvényesüljenek. Taylor előtt pl. eszébe jutott volna-e valamelyik munkaadónak, hogy a napi munkaidőbe 1/4-1/2 órás pihenőközöket iktasson be, még az órabéres munkanemeknél is? Vagy gondolt-e valaki arra, hogy a kényelmetlen testtartástól megfelelő berendezéssel mentesíteni kell a munkást, mert az elért többletmunka sokkal nagyobb értékű, mint a berendezés költsége.

A munkaidő leszállítása azonban nemcsak munkaelméleti szempontból lép fel követelő erővel, hanem a gyakorlati próbák eredményei is parancsolóan írják elő. Az európai államok kormányai különösen a háború alatt érezték annak szükségét, hogy a hadseregszállítással foglalkozó gyárak a termelékenység legmagasabb fokát érjék el. Egyik állam tehát a másik után tett intézkedéseket a termelékenység fokának emelésére. Így Németország 1916-ban bevezette a pszichotechnikai képességvizsgálatot. Franciaország ugyanebben az évben a munkaügyi minisztérium 16. osztályának speciális feladatává tette a munkatermelékenység fokozására vonatkozó adatok módszeres gyüjtését. Angolország kormánya 1917 február 22-én megbízta Kent élettan-professzort, hogy a háború tartama alatt a hadseregszállítással foglalkozó gyárakban kifáradási tanulmányokat végezzen és a munkamódszer fejlesztésére javaslatokat tegyen. A megbízásból önálló tudományos intézet fejlődött ki. Kent mindenekelőtt a túlórázás kérdését tette tanulmány tárgyává és megállapította, hogy az állandó túlórázás mellett a napi összteljesítmény kevesebb, mint a túlóra nélküli munkaeredmény. A munkaidőnek 10 óráról 8 órára való leszállítása 276-ról 316-ra emelte fel a naponként és fejenként előállított munkaegységek számát. A munkaelméleti kutatások Amerikába is átmentek és különösen a kifáradás problémáját karolták fel. Franciaországban 1917-ben külön intézetet is állítottak fel a munkafiziológiai kutatások végzésére, amely az Institut Lannelong nevet nyerte. Munkaköre megközelítően az, mint a Kaiser Wilhelm Institut für Arbeitsphysiologie Berlinben.

Mindezek a tudományos kutatások akkor is indokolttá tennék a munkaidő optimális tartamának megállapítását, ha a munkanélküliség problémája nem nehezednék a társadalomra. Így azonban kétszeresen fontos és sürgős ennek keresztülvitele.

A tőkeösszetétel szempontjából három esettel kell számolnunk.

a) Ha a vállalatban az állótőke a túlnyomó, akkor a megszakítás nélküli vagy a minél hosszabb üzemidő a legelőnyösebb s ez csak váltott munkaerőkkel vihető keresztül. Ezekben a vállalatokban tehát a munkaidő tetszés szerinti megrövidítésének gazdasági szempontból sincs akadálya, mert a váltásokkal járó veszteség a rövidebb munkaidő következményeként fellépő intenzívebb munkában megtérülne.

b) Ha a vállalatban a nyersanyagérték a legfontosabb, a berendezés és a munkabér pedig jelentéktelen, az üzemi időt egyaránt lehet nyujtani vagy rövidíteni, mert ennek hosszúsága a termelési költségekre nem gyakorol érezhető befolyást. A munkaidő tetszés szerinti megrövidítésének tehát gazdasági szempontból itt sem lehet komoly akadálya.

c) Ha a vállalatban a munkabér a legfontosabb tényező, általában a rövid munkaidő a leggazdaságosabb, mert az esetek túlnyomó részében ez biztosítja a munka legintenzívebb kifejtését.

*

Ennek a kérdésnek tárgyalása nem zárható be anélkül, hogy a jövedelemmegosztás egyenletes voltának, ami a munkaidő megfelelő csökkentésével biztosítható, gazdaságpolitikai jelentőségére ne utaljunk.

c) Ha a vállalatban a munkabér a legfontosabb tényező, általában és 200.000 munkás munka nélkül marad, nem lehet azt mondani, hogy változatlan a munkásság összjövedelme, azaz fogyasztóképessége, így tehát a gazdasági életben tulajdonképpen nem áll be változás.

Igenis áll be változás, mert 400,000 munkáscsalád a másfélszeresre növekedett jövedelem mellett nem fog másfélannyi kenyeret fogyasztani, nem fog másfélannyi lakbért fizetni, hanem a fokozott jövedelem magasabb szükségletek kielégítéséhez fog vezetni.

Jelentékeny munkanélküliség mellett tehát még a munkabérek átlagos nagyságának változatlan volta esetében is változnak a fogyasztott javak arányai.

Mezőgazdasági államokban a legelsőbbrendű kérdés, hogy bármilyen magas vagy bármilyen alacsony legyen is a munkabér, vagy a jövedelemnek bármilyen formája, oly módon legyen biztosítva a jövedelem elosztása, hogy a fogyasztásban mindenki kivétel nélkül résztvehessen.

Ezt a célt pedig egyszerűbben és biztosabban nem lehet elérni, mint a munkaidő megfelelő szabályozásával.

Ha tehát azt a kérdést vetjük fel, hogy szükség van-e a munkanélküliség csökkentése vagy teljes megszüntetése érdekében a munkaidő arányos leszállítására, sem gazdasági, sem munkaorganizációs, sem egészségügyi, sem szociális, sem pszichológiai tekintetben nem találtunk olyan indítóokot, amely ezt az intézkedést külön-külön is indokolttá ne tenné.