Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 17. szám · / · BABITS MIHÁLY: AMOR SANCTUS

BABITS MIHÁLY: AMOR SANCTUS [+ ]
(Tanulmány a középkor latin himnuszairól)
8.

De egyelőre még harsog az égigzengő és sokhúrú «szent líra», melynek számára az egyetlen asszony az égi nő, Mária. Az a szent, az a költő, akinek a hagyomány a mennyei szerelem legszenvedélyesebb hangú énekeit szájába adja, ugyanaz, aki Dante költeményében, mint a Szűz Mária szentje jelenik meg: a clairvauxi Bernát. A «szent szerelem» szentje egyuttal a Szűz Mária szentje, mert Mária az, aki ezt a szent szerelmet láthatóan szimbolizálja, aki a mennyei szerelemnek asszonyvoltával földi alakot ad. (Ő nemcsak imáival közvetítő az ég és föld között, hanem asszonyi szépségével s édességével is, szemen és szíven át fordítva a lelket az ég felé. A szent szerelem költészete túlnyomó részben őróla zeng, s a szép latin rímek csengő ékkövei legpazarabbul az ő köntösének szegélyét tűzik tele. A Mária-kultusz költészetben úgy mint festészetben a legtermékenyebb ihlető; a szavak is tudnak Madonnákat varázsolni, az anyaság kimondhatatlanul édes misztériumával, és Annunziátákat, a mennyei és csodálatos nász borzongásával. E Madonnák és Annunziaták művészei, akiknek a mai átlag művelt ember még a nevét sem tudja, nem kisebb mesterek a maguk művészetében, mint a primitív olasz festők, akiket ismerni szinte a bon-ton-hoz tartozik. Természetesen, közöttük is sok az alázatos névtelen, mert hisz Istennek, s nem önmaguknak dicsőségére zengtek: a Pictor Ignotusok, kik sokszor a legnagyobb, legégőbb szépségű remekek alkotói. De bőven vannak már híres nevek is, nagytermékenységű s szinte hivatásos himnuszköltők, mint a sokat-emlegetett Adam de St. Victor, akit némelyek a legnagyobb középkori latin poétának tartanak.

Ezek a költők a himnuszköltés egész második virágkorában főleg párisiak és franciák, akik legközelebbről állottak Theológia úrnő trónusa körül. De ezt nem úgy kell érteni, mintha a himnuszköltés másutt megnémult vagy megfogyott volna. Ellenkezőleg: ekkor jutott nemcsak virágzásának, de elterjedettségének is legnagyobb fokára. A latin egyházi poézis, mely matériájánál fogva nemzetközi művészet, akár a piktura, mindenütt otthon van, s noha Párist centrumának nevezhetjük, az egész keresztény világon terem és hat. Nemcsak a tudós és szent Páris énekei zengenek Európa minden templomán és klastromán keresztül. Minden nemzet külön hangokat is ad a nagy kórusba, variánsok vagy önálló énekek alakjában, melyeket a saját szentjeihez intéz, vagy a saját liturgiájának szokásaihoz idomít. A katolikus összhang egységébe engedelmesen símulnak bele, s mégis tisztán kiérezhetők e külön hangok is. Az angol zengésekben sejthetni már a szubtilis modern angol líra hangját, s az olasz Dies Irae, melyet Szent Ferenc egyik társa szerzett, a Dante vizióinak rokonságából való.

Ebben a nagy nemzetközi koncertben, már a hangverseny vége felé, a magyar hang is megzendül, és nem méltatlanul. Aki persze a mai nacionálista irodalomtörténet szemével kutatja ezeket a magyarországi eredetű himnuszokat, erősen csalódik. A közös katolikus jelleg jóval erősebb bennük, mint a nemzeti, s némileg erőltetve lehetne csak nemzeti irodalmunk egységébe kebelezni őket. Még a magyar szentek is ritkán jelennek itt meg nemzeti színekben, s karakterük többnyire épenséggel nem az, amit magyar karakternek szoktunk elképzelni. Sőt ha nemzeti elfogultságokkal kezdünk e himnuszok olvasásába, alighanem csodálkozunk, hogyan kerülnek ezek a vérszegény, aszkétikus alakok a magyar glóbusra?

Bizonyos, hogy sok ilyen éneknek nem is magyarok a szerzői, hanem idegenből idekerült papok és szerzetesek. De a magyarok sem mint magyarok szólnak itt, hanem mint Krisztus országának polgárai, mely az ő nagyobb és igazi hazájuk. Talán ép azt keresik, azt dalolják, azt a keresztény erényt hajszolják, ami a magyarnak legmesszebb és legnehezebb. És mégis olykor, ha másban nem, egy vers lejtésében, egy alig meghatározható árnyalatban, érezni véljük hogy elárulják magyarságukat, mintahogy régi szárnyasoltáraink képein ráismerni vélünk - talán a Krisztus koporsóját őrző katonák közt - egy-egy magyaros arcra vagy honi dolmányra. A béke és szelídség e himnuszaiban különös érzéssel sejtjük meg egy harcias nemzet nosztalgiáit, s a csiszolt, már-már túlfejlett latin rímzengésben egy primitívebb nyelv kibontakozó ritmusait.

De a himnuszok értéke független ettől. Ezek a himnuszok egy nemzetközi fejlődés apró láncszemei. S ebbe a fejlődésbe a magyarországi latin verselők époly teljes lélekkel s alázatos harmóniával símultak bele, mint bármely nyugati keresztény dioecesis zsoltárosa. A latin himnuszok zengése hazánkban hamarosan sűrűvé s önkénytelenné válik, mint a szívdobbanás, s a magyar szív együttdobogott már a Nyugatnak, a keresztény Európának szívével. Nyugaton a Szűzasszony énekei zengtek, s Magyarország, a vad és férfias, sokáig rettegett tartomány, melyet első szent királya még szinte paradox módon helyezett e Szűz és Asszony védelme alá, immár visszhangozta az énekeket, s büszkén nevezte magát Mária országának.

 

[+ ] Részlet egy hasonló című könyv bevezetéséből. Ez a könyv ötven középkori himnusz szövegét tartalmazza latinul és magyarul, s októberben jelenik meg a Magyar Szemle Társaság kiadásában.