Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 15-16. szám · / · FIGYELŐ · / · KOMLÓS ALADÁR: A KRITIKUS PROBLÉMÁJA

KOMLÓS ALADÁR: A KRITIKUS PROBLÉMÁJA
6. A mai kritika.

Igaz, ma a legnagyszerűbb kritikusnak sem volna súlya és hatása, ha esztétikai kritikát művelne, nem pedig ideológiait, - s még csak csodálkoznunk sem szabad ezen, ha meggondoljuk, hogy ma a legnagyszerűbb regénynek sincs sikere, ha nem a napi kérdésekhez szól hozzá. Ma a harc morálja uralkodik: a kritikustól azt várják, hogy haditudósításokat írjon. Én sem mondom, hogy a kritikus ne harcoljon. Minden nagy kritikus harcolt. Csak az a baj, hogy ma olyan hadicélokat akarnak rákényszeríteni a kritikusra, amelyek egyébként igen égető és fontos célok ugyan s egy más szférában talán magamévá is teszem őket, de a művészet perspektívájában mulandónak, idegennek és törpének hatnak. S ezekkel a kézzelfogható hadicélokkal együtt oly harci modor is kezd meghonosodni a kritikában, amely a gyakorlati célok világában esetleg helyén van talán, de a művészet világában nincs helyén. A mai átlag-kritika majd kicsattan a roppant vérbőségtől. Fő értékmérője az osztály- vagy nemzeti érdek. Rendszerint két hangneme van: a himnuszi hang és a pamfleti, mintha csupa végtelen, vagy semmi értékű mű kerülne eléje. A valóságban a legtöbb mű értéke a végtelen és a semmi közt van, s a kritikus főfeladata épp e véges érték meghatározása. Ezért a bírálónak jellemző belső mozdulata a latolgatás; szelleme, mint a mérleg nyelve, ide-oda «játszik».

Sikere nem volna az olyan kritikusnak, aminőnek ideálját itt felvázoltam, de épp, mert ma oly nagyon hiányzik a kritikai magatartásra való képesség s az esztétikai élmény szinte feledésbe megy, a mai élet kiegészítőjéül különösképpen szükség van arra, hogy a kritikus kitartson sajátos eljárása mellett s megkísértse megvalósítani azt az egyensúlytani csodát, hogy mindennel együtt-rezegjen, noha szilárdan áll a maga középpontjában s paradox módon a legellentétesebb tulajdonságokat egyesítse magában: a fogékonyság és zártság, a gazdagság és egység, a türelem és határozott vélekedés tulajdonságait. Az a feladata, hogy lelkét állandóan nyitva tartsa s felkínálja bármily érzés és képzelet szuggesztiójának átvételére s példájával megtanítson arra, hogy ha máskép nem, legalább játékból legyünk hajlandók belemenni másféle emberek megértésébe is, mint aminők magunk vagyunk. Minél merevebbé és türelmetlenebbé válnak körülöttünk az emberek, annál kívánatosabb, hogy maradjanak köztünk egyesek, akik állandóan előélik számunkra az esztétikai magatartás leckéjét, amely egyszersmind morális lecke is: a megértő méltányosság és a legszélesebb szolidaritás leckéje.

Nem csoda, hogy ma oly ritka a nagy kritikus. A kritika csak ott virul, ahol szeretik az irodalmat s ma nem szeretik; csak ott virul, ahol annyira szeretik az irodalmat, hogy a kritikust az egyes mű sikerültségén kívül magának az irodalomnak sorsa, a műnek a művelődési folyamatban való helye s arra való hatása is izgatja, azaz a nagy kritikában egyesül a mű kritikája és az irodalompolitika, míg a mi kritikusainknak, egy-két kivétellel, vagy csak a jelzők iránt van kifinomodott érzékenységük, vagy csak az irodalompolitika iránt. Nagy kritika nincs nagy felelősségérzés nélkül, ma pedig csak pártjaikkal szemben éreznek felelősséget az emberek. S van még egy feltétele: a nagy feladat. Nem egy művet, hanem egy kort, egy irányt tisztáz és ítél meg s helyez a művészet történeti folytonosságának és örök értékeinek perspektívájába. Ezért csak nagy korszakokban születhetik meg, mikor új szellem, új művészi irány lép a világba, új erők és értékek tömegét sodorva hullámain. Ma, amikor az új erők még nem gyűltek közös sugárnyalábba, hanem kaotikusan mozgolódnak, mikor még bírálni való új anyag sincs elegendő: még nem érett meg döntésre a helyzet s a kritikusi végső szó úgyszólván filius ante patrem volna.