Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 13-14. szám · / · †PINTÉR FERENC: MÁJUS ELSEJE
†PINTÉR FERENC: MÁJUS ELSEJE
KISREGÉNY
9.
Késő éjszaka volt, a Gellérthegy kopár, sziklás oldala, a Ferenc József-híd nevezetes turulmadara és az elszórt lámpák opál füzére látszott a Dunapartról, amint Lukács megnevezhetetlen vágyakozástól hajtva baktatott lenn az alsó rakparton.
Uszályok imbolyogtak sötéten a vízben, zöldségszag terjengett a levegőben, az a különös szag, ami a vásárok szagára és a piszok, izzadság, rothadás szagára emlékeztet émelyítő, édeskés mellékízével.
A nagy szabad Duna májusi bőséggel terjengett ágyában, a holdfény éles rezgéssel reszketett a nyugtalan víz színén.
A legutolsó vendéglőben Lukács feldöntötte a tokajiboros palackot, az legurult, összetörött, mire ő mérgében a poharakat is a földhöz vagdosta.
- Ez nem mulató! - szóltak rá a pincérek, akik egyszerre körülfogták az asztalt és a főpincér számolni kezdett. A pincérek gyorsan, hangosan kiabálták, mi volt.
- Megfizetek mindent, még az asztalt is! - Lukács egy százpengőst húzott elő a táskából és lobogtatta.
- Hagyjanak békében!
- Tessék fizetni!
- Majd ha akarok! Ki parancsol itt?
- Jóska!! - kiáltott a főpincér, mire bejött a csapos és nekigyűrkőzött izmos karjain ugrándoztak az izmok az örömtől, hogy végre kidobhat valakit.
Zömök, nyomott homlokú, kockaforma koponyájában zölden villogtak a szemei.
- Hóhér!!! Segítség! - kiáltott Lukács és az asztalt akarta maga elé borítani pajzsnak.
Lefogták a kezét, a markából kiesett a százpengős, a főúr szédítő gyorsasággal váltott, a kalapját a fejébe nyomták, a pénzt a zsebébe gyűrték és a csapos átnyalábolva vitte a lépcsőn felfelé.
Kirúgták. Így került a Dunához. Jó darabig ült a rakodópart lépcsőjén, egészen a víz mellett, míg egy rendőr észrevette, lement hozzá és megrázta:
- Ideje lesz hazamenni! Éjfél elmult.
A rendőr kísérte fel a partra, még a kalapját is felszedte, a fejébe nyomta.
- Na, jójcakát, most aztán menjen haza!
Nem kívánt semmit és főképpen nem gondolt arra, hogy hazamenjen. Nem volt álmos, csak nehéz volt a feje, de ez is kezdett már elmulni.
A hídhoz érve felment a felső partra, átvágott az álomba merült piaci bódék között és össze-vissza bódorgott. Az egyik utcából piros transzparens ordított ki: «Egész éjjel nyitva!»
Odaérve látta, hogy ez is pincehelyiség. Lement a nyikorgó falépcsőn, alul oszlopos, széles teremben csupa toprongyos, elhanyagolt embert talált. Nagyobbrészt aludtak.
Lukácsot a főpincér egy másik oldalterembe vezette. Itt egy cigány cincogott és a terem végén egy vasutas és három fiatalember danolt.
- A Pista bácsi egészségére! - ordított a vasutas.
- A Pista bácsi egészségére! - kiabáltak mind.
Egy pirosblúzos, égő fekete szemű cigánylány mély hangon odaszólt Lukácsnak, rögtön ahogy leült.
- Egy bablevest fizetsz, úgy-e?
- Hozzon neki - legyintett Lukács, maga pedig pálinkát kért. A lány odaült az asztalához.
- Huj, de míszem van, utálatosak az emberek. Egy pohár sört rendelhetek?
- Tessék!
- Te, úgylátszik, jól el vagy eresztve! - nevetett a lány és egyszerűen átkarolta Lukács nyakát.
A cigány éppen azt húzta: «Valamikor, réges-régen, nékem is volt imádságom»...
- i-mád sá gom, nékem is volt remény ségem, - énekelte a lány különös althangon Lukács fülébe.
Aztán új nótát kezdett a cigány:
- én maj kifi zetem avi zeket...
- A zanyja mindenit, de jó vóna má egyszer mulatni! - sóhajtott a lány és Lukácson végigborzongott a lélekzetének forró gőze.
Érezte a lány izzadt bőrszagát, hagyta, hadd tartsa a karját a nyakán.
Sapkás fiatalember lépett be a terembe. A lány odaintette az asztalhoz.
- A barátom, fizess neki is egy bablevest. Jó gyerek!
A fiatalember is odaült az asztalhoz. Kezdetben némán, nagyon udvariasan hallgatott. Most már Lukács is sört hozatott és bablevest evett velük együtt. A cigány is odatelepedett az asztalukhoz. A vasutast otthagyták a fiatalemberek és egyenkint átültek Lukács társaságába.
- Hozass cigarettát, apus! - könyörgött a lány és megcsókolta. Lukács megkérdezte, melyik a legfinomabb cigaretta, vett marékszámra. Kitette az asztalra, de mikor rá akart gyújtani, már nem volt. Ezen is nevetett.
- Tolvajok vagytok. Szegények. De ti legalább szabadok vagytok.
- Naná, ha véletlenül nem a stekliben vagyunk! - nevetett az egyik nagyhajú fiatalember.
- Mi az? - érdeklődött Lukács.
- Ja, a stekli? Az egy hely, ahova könnyebb bemenni, mint onnan kijönni.
Ezen is nevettek. Lukács velük együtt nevetett.
- Na, tik nem vagytok válogatós emberek. Lássátok, te Mila, így szép ez, emberek vagyunk. Egyszerű, szegény emberek. És ez a legszebb!!!
- Ami éppen azt illeti, a szegénységet szívesen átadom, - dörmögte a tányérsapkás fiatalember és a zsebéhez nyúlt, kiforgatta.
- Huncut gazember, aki egy vasat talál benne!
- Megve szema szegény séged tőled, ráa dásul adda szere tődet, - énekelte Mila és a cigány halkan cincogta utána a hegedűjén.
Lukács intett a fizetőnek. Százast keresett elő a táskájából, felváltatta csupa ötpengősre és mindegyiknek osztott belőle egyet. A megmaradt tizenkét ezüstdarabot belesöpörte a kabátja zsebébe.
- Na, köszönöm a mulatságot, ti derék emberek vagytok!
Fizetett és ment, hiába marasztották. Mila a lépcsőn is elkísérte, de Lukács kitépte magát:
- Mit tudod te, hova kell nekem még menni!