Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 13-14. szám · / · PINTÉR FERENC: MÁJUS ELSEJE

PINTÉR FERENC: MÁJUS ELSEJE
KISREGÉNY
9.

Késő éjszaka volt, a Gellérthegy kopár, sziklás oldala, a Ferenc József-híd nevezetes turulmadara és az elszórt lámpák opál füzére látszott a Dunapartról, amint Lukács megnevezhetetlen vágyakozástól hajtva baktatott lenn az alsó rakparton.

Uszályok imbolyogtak sötéten a vízben, zöldségszag terjengett a levegőben, az a különös szag, ami a vásárok szagára és a piszok, izzadság, rothadás szagára emlékeztet émelyítő, édeskés mellékízével.

A nagy szabad Duna májusi bőséggel terjengett ágyában, a holdfény éles rezgéssel reszketett a nyugtalan víz színén.

A legutolsó vendéglőben Lukács feldöntötte a tokajiboros palackot, az legurult, összetörött, mire ő mérgében a poharakat is a földhöz vagdosta.

- Ez nem mulató! - szóltak rá a pincérek, akik egyszerre körülfogták az asztalt és a főpincér számolni kezdett. A pincérek gyorsan, hangosan kiabálták, mi volt.

- Megfizetek mindent, még az asztalt is! - Lukács egy százpengőst húzott elő a táskából és lobogtatta.

- Hagyjanak békében!

- Tessék fizetni!

- Majd ha akarok! Ki parancsol itt?

- Jóska!! - kiáltott a főpincér, mire bejött a csapos és nekigyűrkőzött izmos karjain ugrándoztak az izmok az örömtől, hogy végre kidobhat valakit.

Zömök, nyomott homlokú, kockaforma koponyájában zölden villogtak a szemei.

- Hóhér!!! Segítség! - kiáltott Lukács és az asztalt akarta maga elé borítani pajzsnak.

Lefogták a kezét, a markából kiesett a százpengős, a főúr szédítő gyorsasággal váltott, a kalapját a fejébe nyomták, a pénzt a zsebébe gyűrték és a csapos átnyalábolva vitte a lépcsőn felfelé.

Kirúgták. Így került a Dunához. Jó darabig ült a rakodópart lépcsőjén, egészen a víz mellett, míg egy rendőr észrevette, lement hozzá és megrázta:

- Ideje lesz hazamenni! Éjfél elmult.

A rendőr kísérte fel a partra, még a kalapját is felszedte, a fejébe nyomta.

- Na, jójcakát, most aztán menjen haza!

Nem kívánt semmit és főképpen nem gondolt arra, hogy hazamenjen. Nem volt álmos, csak nehéz volt a feje, de ez is kezdett már elmulni.

A hídhoz érve felment a felső partra, átvágott az álomba merült piaci bódék között és össze-vissza bódorgott. Az egyik utcából piros transzparens ordított ki: «Egész éjjel nyitva!»

Odaérve látta, hogy ez is pincehelyiség. Lement a nyikorgó falépcsőn, alul oszlopos, széles teremben csupa toprongyos, elhanyagolt embert talált. Nagyobbrészt aludtak.

Lukácsot a főpincér egy másik oldalterembe vezette. Itt egy cigány cincogott és a terem végén egy vasutas és három fiatalember danolt.

- A Pista bácsi egészségére! - ordított a vasutas.

- A Pista bácsi egészségére! - kiabáltak mind.

Egy pirosblúzos, égő fekete szemű cigánylány mély hangon odaszólt Lukácsnak, rögtön ahogy leült.

- Egy bablevest fizetsz, úgy-e?

- Hozzon neki - legyintett Lukács, maga pedig pálinkát kért. A lány odaült az asztalához.

- Huj, de míszem van, utálatosak az emberek. Egy pohár sört rendelhetek?

- Tessék!

- Te, úgylátszik, jól el vagy eresztve! - nevetett a lány és egyszerűen átkarolta Lukács nyakát.

A cigány éppen azt húzta: «Valamikor, réges-régen, nékem is volt imádságom»...

- i-mád sá gom, nékem is volt remény ségem, - énekelte a lány különös althangon Lukács fülébe.

Aztán új nótát kezdett a cigány:

- én maj kifi zetem avi zeket...

- A zanyja mindenit, de jó vóna má egyszer mulatni! - sóhajtott a lány és Lukácson végigborzongott a lélekzetének forró gőze.

Érezte a lány izzadt bőrszagát, hagyta, hadd tartsa a karját a nyakán.

Sapkás fiatalember lépett be a terembe. A lány odaintette az asztalhoz.

- A barátom, fizess neki is egy bablevest. Jó gyerek!

A fiatalember is odaült az asztalhoz. Kezdetben némán, nagyon udvariasan hallgatott. Most már Lukács is sört hozatott és bablevest evett velük együtt. A cigány is odatelepedett az asztalukhoz. A vasutast otthagyták a fiatalemberek és egyenkint átültek Lukács társaságába.

- Hozass cigarettát, apus! - könyörgött a lány és megcsókolta. Lukács megkérdezte, melyik a legfinomabb cigaretta, vett marékszámra. Kitette az asztalra, de mikor rá akart gyújtani, már nem volt. Ezen is nevetett.

- Tolvajok vagytok. Szegények. De ti legalább szabadok vagytok.

- Naná, ha véletlenül nem a stekliben vagyunk! - nevetett az egyik nagyhajú fiatalember.

- Mi az? - érdeklődött Lukács.

- Ja, a stekli? Az egy hely, ahova könnyebb bemenni, mint onnan kijönni.

Ezen is nevettek. Lukács velük együtt nevetett.

- Na, tik nem vagytok válogatós emberek. Lássátok, te Mila, így szép ez, emberek vagyunk. Egyszerű, szegény emberek. És ez a legszebb!!!

- Ami éppen azt illeti, a szegénységet szívesen átadom, - dörmögte a tányérsapkás fiatalember és a zsebéhez nyúlt, kiforgatta.

- Huncut gazember, aki egy vasat talál benne!

- Megve szema szegény séged tőled, ráa dásul adda szere tődet, - énekelte Mila és a cigány halkan cincogta utána a hegedűjén.

Lukács intett a fizetőnek. Százast keresett elő a táskájából, felváltatta csupa ötpengősre és mindegyiknek osztott belőle egyet. A megmaradt tizenkét ezüstdarabot belesöpörte a kabátja zsebébe.

- Na, köszönöm a mulatságot, ti derék emberek vagytok!

Fizetett és ment, hiába marasztották. Mila a lépcsőn is elkísérte, de Lukács kitépte magát:

- Mit tudod te, hova kell nekem még menni!