Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 13-14. szám · / · PINTÉR FERENC: MÁJUS ELSEJE

PINTÉR FERENC: MÁJUS ELSEJE
KISREGÉNY
4.

Reggel hat órakor oszlott szét a kártyatársaság. Az elhagyott utcában a munkába sietők frissen mozgó társaságából kivált három ijesztően sápadt alak.

- Disznó szerencséd van, öregem! Neked mindig játszanod kell! - áradozott Micsinay, aztán hozzátette: - Remélem, egy reggelit fizetsz?

Egy portyázó konflison az Emkébe vágtattak. Virslit, heringet és sört reggeliztek. Lukács szédülve a rászakadt szerencsétől, boldogan fizetett mindent.

- Ezerötszáz pengő! - motyogta és időnkint hangosan felnevetett. Gazsonnay és Micsinay borzadó tisztelettel néztek rá.

- Komám, te vagy a Midász király aranyujja. Amihez érsz, arannyá válik. Fogj meg! Csípd meg az orrom, ha az is arannyá lesz, letöröm és eladom!

A villanyokat lecsavarták az utcán, a felderengő májusi nap alatt csilingeltek a villamosok, hazakotródtak az utcamosó tankok, szemetesek vonultak és tejesek lármáztak. Lukács átszellemült arccal bámészkodott kifelé a kirakatüvegen át a messzeségbe.

- Mit fog szólni az asszony? - gondolta magában és ügyet sem vetett a körötte történő dolgokra.

- Látod, mint egy igazi kapitalista! - súgta Micsinay Gazsonnay-nak. - Már nem törődik velünk. Begubózott abba a titokzatos kamrába, ahol csak ő van, meg a pénz. Ez még nagyra viszi, meglátod!

Gazsonnay megkönnyebbülve sóhajtott fel:

- Azt hittem, hogy tragédia lesz ebből az éjszakából. De mégis, mégis igazságos az élet. Örülök neki.

- Hülye vagy, mint minden érzékeny, alacsonyrendű fickó. Legalább vágjuk meg alaposan! Különben ma délben kivág a lakásadóm, egy öreg, köszvényes embergyűlölő, aki nem tudja megbocsátani, hogy még nem járok bottal.

- Mennyire van szükséged? - kérdezte élesen, majdnem gorombán Gazsonnay.

- Ötven, öregem, legalább ennyi.

Gazsonnay megvetően vette elő a tárcáját, hatvan pengőt tett le a bámuló Micsinay elé.

- Nesze, ez az éjszaka megér nekem ennyit. Szervusz!

Micsinay szó nélkül vette a kalapját és ment. Gazsonnay pedig Lukács mellett ülve, elgondolkozva szívta a szivarját.

- Most? - szólalt meg hosszú hallgatás után.

Lukács felcsillanó szemmel, mint egy hitvallást a májusi, újjáéledő napba, úgy suttogta:

- Most megyek haza! Érted ezt, cimbora? Haza! Meglepem az asszonyt. És soha többé nem maradok ki!

- Szép - hagyta rá Gazsonnay. - Szeretem a happy-endet!

Gyalog bandukoltak a mind égetőbb, aranyzuhatagú tavaszi reggelben a Józsefváros felé.

- Természetesen, - vetette oda búcsúzásnál Gazsonnay, - mi nem találkoztunk. És nyolckor benn vagyunk a hivatalban és magázzuk egymást.

- Hogyne, a feltűnést kerüljük el, - hagyta rá sietve Lukács és gyorsan loholt fel a lépcsőn.

- Még alusznak! - gondolta magában és nevetett. Elképzelte, a harmadik emeletig volt rá elég ideje, hogyan is lesz. Az asszony mérges, álmos szemmel nyit ajtót.

- Na, megkerültél, jómadár!

Ő nem hagyja magát, szép csendesen, egy szó nélkül bemegy a szobába, nehogy felébressze a gyereket. A gyerek csak aludjék. Annak nem kell tudni semmit az egészből. Akkor aztán, mikor az asszony már egy kicsit lecsitult, szép szelíden azt mondja: - Lidikém, készítsél fürdőt nekem, meg akarok fürdeni! - Persze, az asszony morogni fog, de megcsinálja a fürdőt, erre ő szépen megfürdik és a reggelinél, miután szépen megberetválkozott, azt mondja:

- A kakas csípje meg, az idén még nem is voltunk színházban!

Az asszony azt hiszi, hogy megőrült, de ő vidáman, egyre vidámabban folytatja: - Tudjátok, ma este elmegyünk a Nemzetibe. Nem járja, hogy annyira elmaradjunk a világtól. És téged sem értelek. Miért nem veszel egy divatos kalapot, meg ruhát magadnak. Úgy nézel ki, mint egy öregasszony. Vedd tudomásul, hogy még ma ruhát veszel magadnak. És én is kiváltom majd a fekete zakkómat, meg a tavaszi kék ruhámat a zálogból. A gyereknek meg vegyél egy szép szürke tavaszi ruhát. Mindenki árvagyereknek nézi, olyan kopott szegény.

Az asszony csak tiltakozik, de ő, már mint Lukács előveszi a tárcáját és kiolvassa a százasokat: egy, kettő, tíz, tizenkettő, tizennégy, tizenöt... ami apró maradt, az az enyém...

Persze majd ráborul az asszony a kezére, vagy a nyakába esik és megcsókolja és sírni fog az örömtől. Ő pedig szerényen és fölényesen szól majd. Csak ennyit: értetek tettem!

Becsöngetett a piszokszínű ajtón, de a csengő elromlott, nem szól. Éppen kopogni akar, amikor kopogás nélkül is, magától nyílik az ajtó. Belép a kis előszobába. Milyen áporodott, fojtott itt a levegő. Az asszony becsukja a szobába vezető ajtót és dühösen, semmit sem várva, könyörtelenül sziszeg:

- A sírba akarsz vinni? Egész éjszaka nem húnytam le egy szikrát sem a szemem. Disznó! Vigyázz magadra, én megtudom, kinél csavarogtad el az éjszakát! Persze, amíg fiatal voltam, addig jó voltam, most már nem kellek, mi?! De ne félj, majd adok én annak a cédának, aki nem talál magának mást, mint nős embert. Kellene neki a biztos jövedelem! Hát tévedsz! Én nem hagylak itt, engem nem rázol le magadról. Nekem jogom van hozzád. De utállak!!

- De Lidi!? - kérlelte a rázuhanó szóáradat alatt levegő után kapkodva Lukács.

- Ne vedd a piszkos szádba a nevemet, az én nevem tisztességes név. Ó, hogy miért is mentem én hozzád! De nem hiába mondják, hogy lassú víz partot mos. Mindig alamuszi voltál, hát most ugrottál egyet. Ne félj, előlem nem ugrasz meg... Na, miért nem beszélsz?

Lukács lemondóan legyintett a kezével és a konyha vekkerére nézett. Fél hét és neki kilencre megberetválkozva, megfürödve a hivatalában kellene lenni. Álmosságot érzett, szeretett volna végignyúlni az előszoba rongyszőnyegén, de elhagyta a bátorsága.

- Megfogadtam, hogy hallgatok! - mondta inkább sajátmagának.

- Ú-úgy! - rikácsolt a felesége, - hát itt tartunk?! És ugyan melyik oltárképnek fogadtad meg? Ha az a nyomorult gyerek nem lenne, megfojtanálak.

Belátta, hogy ezek után szó sem lehet a fürdésről, az asszony ilyenkor nem enged a negyvennyolcból. Megint csendesen szólt, talán a lelkére beszélhet.

- Azt hittem eddig, hogy ragaszkodsz hozzám, hogy szeretsz egy kicsit!

Az asszony hideg szeme gúnyosan, kárörömmel világítva gyúlt feléje:

- Beképzelt vagy, mint minden férfi. Mit lehessen rajtad szeretni? Még csak jellemed sincsen. Ugyan, nézz a tükörbe, milyen szánalmas figura vagy. Mondhatom, utolsó személy az, aki ilyen esett emberre vadászik!

Lukács belenézett önkéntelenül is az előszoba higanyhátú tükrébe. Annak zöldes visszfényében még nyomorultabbul, még elviseltebben barázdásodott álmatlan, elviselt idegű, fáradt arca.

Hirtelen őrjítő dühvel ragadta meg a fogason lógó kampós botot és mielőtt az asszony megakadályozhatta volna, teljes erővel belevágta a tükörbe:

- Leszámolok! Leszámolok! Utállak, te némber, számító kígyó! Itt én vagyok az úr!!!

A szomszédból kifutott a cseléd, hallatszott az ajtó zaja és a lépése a folyosón. Pista hálóingben, rémült, sírásra pittyedő arccal jelent meg a küszöbön. A gyerek előtt megtorpant az apa.

- Semmi, fiam, menj csak aludni! Véletlenül betört a tükör üvege!

Pista félősen húzódott az anyjához:

- Apa, te nem verekszel, úgy-e?

- Nem, fiam, te jó gyerek vagy! Te vagy egyedül jó itthon!

Ezt már a feleségének mondta, még mindig kezében tartva a kampós botot, aztán zord hangon, mint ahogy a színházban hallotta:

- Mosakodni akarok! Reggeli nem kell. És vigyázz magadra!!

Az asszony szeméből kibuggyant a könny, némán, alázatosan megadta magát a sorsnak. Arca is elváltozott. Ilyenkor a homloka kimagasodott az arcából és a szája körül fájdalmas, öreges vonás ütközött elő.

Lukács kemény lépésekkel ment a fürdőszobába, teleeresztette vízzel a kádat, ez volt a legnagyobb bosszúsága a feleségének. A tele kádnál kezdett beretválkozni, mosakodni. Megvágta az arcát, dühösen tímsózta a vérző sebet. Majd a szappanhabot belefordította a kádba, aztán belemosakodott, a törülközőt a hasa köré csavarva, mire az jól átvizesedett. Végül pedig a szájmosó vizet is beleköpködte a kádba.

- Mossa ki az asszony, arra való!

- Na, majd én rendet csinálok, jó, hogy elárultad magad! - toporzékolt mérgében. Idegesen kapkodta a ruháit.

- A ruhakefét!! - ordított ki a fürdőszobából. A kiáltásra Pisti pityeregni kezdett az ágyban és behallatszott a szüppögése.

- Ne sírj, kisfiam, - vigasztalta szeliden - szerzek neked egy jobb mamát!

- Nem kell! - kapálódzott Pisti. - Én itt maradok anyával. Te elmehetsz!

- Úgy? - állt meg Lukács a fürdőszoba ajtajában.

- No várjatok! Még a gyereket is elvadította tőlem! Na, jól van!

Az asszony szolgálatkészen, az újabb botránytól félve sietett oda a ruhakefével.

- A kávéd is készen van! - szólt engesztelékenyen.

- Zabáljátok meg, nekem nem kell a főztöd! - Lekefélte a ruháját, cigarettára gyujtott, aztán levágta a parkettre, hogy a kefe háta éleset csattant.

Kemény lépéssel dübörgött ki az ajtón, a hallgatózó szomszéd cseléd ijedten settent vissza a lakásba.

- Na, ezek ma jól megbeszélik az egészet! - gondolta keserűen Lukács és egy pillanatra megállt még az ajtajuknál. Odabenn az asszony sóhajtozva szedte a tükör cserepeit, aztán egyszerre hangosan, vinnyogva felzokogott, mint ahogy a kutyák tudnak csak szűkölve sírni.

Lukácsnak elszorult a torka, a szeme tele lett könnyel, legyintett a kezével és megindult a kocogó táblájú gangon a lépcső felé.