Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 12. szám · / · Sinkó Ervin: Sorsok (5)

Sinkó Ervin: Sorsok (5)
Falusi történet
VI.

Hack Hanzi szavának állt. Este csörömpölve tört be Tréber Tóni házának két ablaküvege. Mikor a szoba közepén nagyot koppant az első öklömnyi kő, Tréber Tóni csak a foga közt mormogott valami olyat: aha, ez alighanem Hack Hanzi. Ép ily egykedvűen fogadta a második ablakon átverő kisebb követ is, amelyik ép az ő szobájában tartózkodó fiának térdéről pattant le a földre. A többi ablak épen maradt, mert vasárnapi este lévén, népes volt az utca és Hack Hanzinak be kellett érnie kilenc helyett két ablakkal.

Tréber Tónit egyedül Kaspar foglalkoztatta, akinél - mint Márinak panaszolta - valóban nem ismerte ki magát. Láthatóan várt Márira, de színt váltott az arca és kiment, ha Mári eljött, aki pedig néhányszor megfordult náluk a lakodalomhoz szükséges előkészületek végett. Már magában ez is elég ok lett volna, hogy siettesse a fiú lakodalmát.

Százhúsz meghívott pár kísérte templomba és templomból a kocsmába Kaspart és Márit. Kaspar annak rendje szerint megállt Mári mellett a színes papírgirlandokkal cifrázott terem közepén, mint valami megcöveklett halott, akinek arcán még apró piros foltokban nyoma maradt a gyilkos láznak, de egyébként kifejezéstelen arccal meredt a körülötte Márit táncoltató vendégek sokaságában. Kaspar némileg megkönnyebbült, mikor táncba vitték mellőle Márit, egész idő alatt, míg Mári mellett állt, forróság és éles hideg futkosott fel-alá a gerincén. Legszívesebben mindjárt az elején útat tört volna magának a lakodalmas nép közt és tünt volna el a legelső ajtón. Ebédnél alig evett, inni egyáltalán nem ivott és összerázkódott, mikor valaki koccintásra állt elébe. Az apja ott ült az egyik oldalán, másikon Mári és neki minduntalan nyaka és gallérja közé kellett dugni két ujját; az volt az érzése, hogy megfullad. Az egyetlen ember, akire rá tudott, vagy rá mert nézi, az egyetlen ember, aki előtt nem szégyelte magát, Szuzi volt, aki most is széles nevetésre húzódó szájjal vesz részt a vendégek kiszolgálásában, de az ebéd után következő táncban és mind a jókedvben is. Gyerekesen nyilt elragadtatással nézte Márit és időnkint hamisan kancsitott rá, mintha régi ismerősök lennének. Kaspar tekintetét azonban elkerülte, legalább is ijedten kapta el a magáét, ha összeütközött a Kaspar néző szemével. Estefelé azonban, még vacsora előtt váratlanul ott termett Kaspar mellett és a szokott nevető arcával, mindenki láthatta, kihívta Kaspart, aki zavartan habozott előbb, de Szuzi nem tágított, mint akinek sűrgős és titkos mondanivalója van. A kezénél fogva szinte húzta maga után ki a kocsma udvarára. Ott aztán elengedte a kezét és a maga karját is leengedte, mintegy fáradtan. Egyedül voltak az udvarban. Azóta, hogy Szuzi férjhez ment, még kevesebbet érintkeztek egymással. Szuzi borzasztóan tisztelte Kaspart, már azért is, mert mindenben más volt, mint ő. És most zavarban volt, mert az a furcsa helyzet adódott, hogy ő érezte magát okosabbnak. Kaspar őt megvetette, amiért férjet vett magának, de azért Kaspar se bírta ki, - gondolta Szuzi, - Kaspar se birta ki és beleegyezett, hogy pénzen vegyék meg neki, akit - Rundio Szepitől tudta, - szíve szerint szeretett volna párul kapni. Kaspar ránézett Szuzira és most Szuzi se fordította el a fejét és ahogy egymásra néztek, Kaspar kitalálta Szuzi gondolatát és megint a gallérjához kapott. Szuzi azonban ekkor már nevetve intett a kezével és a ravasz cinkostárs arcával mutatta Kasparnak a kaput. Ott benn, - mutatta Kasparnak, - mind isznak, táncolnak, aztán enni fognak, tán észre se veszik, hogy elmentél. Igen, - felelt a Kaspar zavart tekintetére, - csak azért vezettelek ki, hogy kiszabadítsalak kicsit.

Szuzi egyedül ment vissza és egyenest Márihoz ment, akit mókázó szertartásossággal táncra kért fel. Mári arcába bökve az ujjával mutatta, hogy ő is mindig mosolyog és hogy ez tetszik neki. És nem zavartatta magát attól, hogy körülötte mindenki táncol, csak megállt és próbálta kezével és szemével megmagyarázni Márinak, hogy örül neki, hogy most már lesz egy sógornője is. Mári egyébként az egészséges emberek ösztönével írtózott a nyomorékoktól, de Szuzi oly kedves nyomorék volt a csúnya vörös arca ellenére is, hogy Mári, ha értetlenül is, de egész barátságos indulattal nézte.

Tréber Tóni hosszú idő óta most először megint sűrűn hajtogatta a poharát. Hátát a falnak támasztva ült meg a padon magában s mikor vacsora után kivitték az asztalokat, hogy a táncolók számára tágasabb legyen a terem, akkor se mozdult, csak az asztalról levette a bort és a poharát és oda tette maga mellé a padra. Távoli ember közönyével hallotta az italos fiatalok toporzékolását, hallgatta a rezesbandát és ivott. Márit elküldte Kaspar után mindjárt vacsora végeztével. És legyél jó hozzá, - mondta még Márinak. - És Tréber Tóni most, hogy Mári elment, a körülzajló tánc-zsivajból semmit se hallott, csak a Mári keményített széles szoknyáinak suhogását és hallani vélte a Mári lakodalmi cipőinek kopogását, amint megy a távolabb már csendes éjszakai utcákon hazafelé. Neki, Tréber Tóninak történik ez, - érezte, hallotta, szagolta, amint megy és gondolatban házról-házra követte a kopogó új cipőkben lépegető Márit, lassan, de nem türelmetlenül odaért vele a házhoz is, az ő házához.

De ekkor eszébe jutott, hogy mikor Mári jóelébb kiment a kocsmaajtón, Szuzi is vele ment és nyomban Szuzi után Rundio Szepi is. Ez szöget ütött Tréber Tóni fejébe. Kaspar, az ő fia most otthon ül, a megnyomorított dühöngő vérével várja az asszonyt és ez a harmadik, ez az idegen ember, Rundio Szepi járt most az asszony mellett s talán nem is abban az irányban mennek, amerre ő innen gondolatban Márit követte, talán egész másfelé... Nem akarta végiggondolni ezt a gondolatot, de érezte a halántéka heves lüktetését. Gyors egymásutánban töltött a poharába és hajtogatta és megint töltött és megint felhajtotta, míg az üveg fenekére nem ért. A zenés, táncos zsivajban hirtelen nagyot csendült valami. Tréber Tóni röpítette fel poharát a mennyezetre, ahonnan cserepekre törve hullt alá a síkoltozó, majd nevető táncolók fejére. De ekkor már Tréber Tóni is a rossz lábával ott forgott a táncolók közt, rázta a két karját, kapdosta a lábát, rúgta a padlót, a tánca nem igazodott a fúvósok üteméhez és mikor már egészen túlszaladt a muzsika ütemén és hallotta és érezte a maga lábainak külön, muzsikától hordozatlan, otromba lármáját, akkor elhanyatlott benne az erő és megállt. - Sose bírtam a bort, - morogta levegő után kapkodva és megtörölte a kabátja ujjával a homlokát. A többiek már ingujjra vetkőzve táncoltak s mikor feleszmélve most, szégyenkezve nézett körül, láthatta, hogy itt mindenki magának táncol és senki se törődik vele. Ebben a percben tünt a szemébe Rundio Szepi italtól kipírult nagyállú arca s mellette Szuzi kicsit szokatlanul halványan. Ott álltak az ajtóban, most jöttek vissza. Rundio Szepi a következő pillanatban már ott toporzékolt a táncolók között, míg Szuzi tétovázva tovább is ott húzódott meg az ajtónál. Tréber Tóni visszament a padjára, keresztbe tett lábakkal, két kezével a térdét átfogva ült ott előrehajló fejjel és nézett. Semmi mást, csak a veje meg a lánya arcát nézte, Figyelte őket, hogy mit csinálnak és egyikről a másikra fordította a szemét, olvasni akart az arcukból. Így ült sokáig lesben és majdnem mozdulatlanul. Közbe párszor szüneteltek a muzsikusok és a tánc, Szuzi azonban szünet- és táncközben is egyaránt magába vonulva ott maradt az ajtónál. Senki se kérte táncra; az emberek, kik mind felcsigázott jókedvben szórakoztak, nem gondolkodtak rajta, hogy miért, egyszerűen elég volt ránézni és senkinek se jutott eszébe táncra kérni. Szuzi azonban egész idő alatt a férjét bámulta, minden mozdulatát követte és mintha félne valamitől. Rundio Szepi arcáról azonban csak azt lehetett leolvasni, hogy részeg egész a vadságig. Tréber Tóni felkelt, odament a lányához, sovány karjába markolt és Szuzi ment utána, ki az udvarba, ahová még az este ő vezette ki Kaspart. Mikor Tréber Tóni ránézett és látta, hogy olyan állapotban van, mint amilyenben még sose látta, végleg biztos volt benne, hogy itt történt valami.

- Mi csináltatok Márival? - kérdezte lassan szótagolva, hogy a szája mozgásából Szuzi megértse a kérdését. Szuzi a fejét rázta, hogy semmit, de ezzel el is akart menni. Tréber Tóni azonban megint megmarkolta a karját. Már nem kérdezett szóval, ez már felesleges volt. Most már vallatott és ehhez elégséges volt, hogy mégjobban megszorítsa és ne engedje el Szuzi karját. Szuzi azonban most még csak a fejét se rázta, csak állt mozdulatlanul. Hallani lehetett azonban az összeverődő fogait. A szorítás még erősebb lett, de hasztalan. Tréber Tóni végül már fájdalmat érzett saját ujjaiban a görcsös szorítástól, levette róla a kezét.

- Ha azt mondaná Szepi, hogy engem ölj meg azért, hogy melléd feküdjön egy éjszakára, megtennéd, - mondta Tréber Tóni, akinek az volt az érzése, hogy épp ez a makacs némaság hirtelen példátlanul világossá tesz neki mindent. És ebben a pillanatban sajátságos félelemmel pillantott rá a reszkető, csúnya Szuzira. Otthagyta az udvarban s kétszer megfordult s hátranézett rá, mielőtt visszament a lakodalmas nép közé. Egészen józan lett, az agya frissen dolgozott, még egyszer úrrá lett magán. Mosolyogva állt meg az ajtóban és amint a zene egy perce elhallgatott, odament a vejéhez és nevetve ütött a vállára:

- Nagy bitang vagy te, Szepi, - mondta neki bizalmaskodó kedélyességgel.

Rundio Szepi keskeny homlokán mély ránc jelentkezett és a bortól zavaros szeme gyanakodva kutatott az öregember arcában. De annak világos kék szeméből csak úgy sugárzott a felvillanyozott vidámság.

- Kísérj haza, - folytatta az öreg. - Kicsit többet ittam a kelleténél és egyedül nem szeretnék menni. De hogy ilyen nagy kópé vagy! - ismételte meg oly hízelkedve, hogy Szepinek minden gyanuja elillant és a részeg emberek hirtelen ellágyulásával barátságosan karolt be az apósába, hogy hazatámogassa.

Odakint már szürkéllett a hajnal és a nap első gyenge sugaraira meleg lélekzettel válaszolt a föld. Az utcákon még gyalogjáró embert nem lehetett látni, de már itt is, ott is táruló kapuszárnyakon zörögve indult el egy-egy szekér. Tréber Tóni sűrűn ismételgette: De ilyen nagy kópé, mint te, Szepi! és közben, mint aki nem győz bámulni, fejét csóválgatta és hamisan kacsintgatott a kísérőjére. Bevált a számítása, mert Szepi nem állta meg, hogy ha már nagyra tartják, de dicsekedjen el a saját ravaszságával, melyet olyan példátlanul kivételesnek tartott ő maga, hogy megkívánta a vele való dicsekedést.

- Kérem alásan, - kezdte, - hát nincs igazam? Élem a világom és fogom élni. Mindenkinek megmondom szemtől-szembe: én nem leszek hülye. Mert az a hülye, aki nem éli világát. Nem igaz?

- De, de mennyire igaz, - felelte Tréber Tóni és óvatosan várt a folytatásra. Azt már látta, legjobb lesz, ha ő minél kevesebbet beszél, ez majd már azért is, mert nem bírja a szótlanságot, kifecseg mindent. De az út hazáig nem olyan hosszú, hogy nyugodtan ki lehetne várni, míg dologra tér. Kockázatos, de abba az irányba kell terelni a beszédét és Tréber Tóni percre megállt.

- Én nem bánok semmit, tudod. Te vigyázol a Szuzira, Kaspar vigyázzon a Márira. Megházasítottam őket, a többi az ő dolguk.

Tréber Tóni tovább akart menni, de Szepi a nagy nevetéstől járni se tudott.

- A Mári, - mondta fuldokolva a kacagástól. - A Mári! De - hajolt közelebb és szinte szégyenkezve tett vallomást. - A Szuzi az jó asszony. Szuzi apportiroz: És okos asszony... kópé, a Szuzi is kópé. Így középen a Mári, balról én, jobbról a Szuzi. Így mentünk.

Mintha egyszerre észretért volna, egy bizalmatlan pillantást vetett az apósára és elhallgatott. Tréber Tóni észrevette, hogy mi történt és hogyha nem akarja, hogy tán soha meg ne tudja, amit meg kell tudnia, akkor most kell a kísérője megakadt szavát tovább indítani. És amennyire csak bírta, teljes gondtalansággal a hangjában nevetve mondta:

- Legmulatságosabb, hogy jobbról a Szuzi...

- Jó asszony - ismételte Szepi elismerően. - Segít a férjének és segíteni fog. Igenis fog, fog, fog... Olyan szépen belekarolt a Máriba. Mint mi most egymásba. Beszélni nem tud, de azért mindent meg tud tenni. A Mári azt mondja, hogy hűnek kell lenni, a Mári mondja...

Térdét csapkodta nevettében, mikor most visszaemlékezett rá, hogy járt pár óra előtt is balról Mári mellett, akit Szuzi vezetett oda neki és hogy ez a Mári azt mondta neki az ő tanácsaira, hogy kell az embernek valami, mégha csak egy festett kép is, amihez egész-egész életén át hű legyen. Szuzi ott ment jobbról és Szepi azt magyarázta Márinak, hogy ilyen jó az élet a süketnémák mellett és hogy okos volt a Mári és ő is és szerencséjük van - és Mári, épp Mári beszél neki arról, hogy hűség. Szepi egyszerre, ahogy így visszaemlékezett, egész elvesztette jókedvét. Megint gyanúja támadt. Mári előtte a hűséget akarja majd játszani, hogy közben folytassa Hack Hanzival. Dühös lett. Mindent elmondott Tréber Tóninak. Árulkodni akart Márira... majd vigyázok én, hogy Hack Hanziból ne egyen! - morfondirozott fenyegetően. - És ha én nem vagyok otthon, akkor majd Szuzi tartja szemmel. Szuzi jó asszony.

Tréber Tóni most eleget tudott. Kihúzta a karját és gyorsan hazafelé sietve otthagyta kísérőjét. Még csak nem is utálta. Megtudta tőle, hogy nem történt meg, amitől félt és a többi érdektelen volt a számára. Hó! hó! - kiabált utána Rundio Szepi, de ő még csak a fejét se fordította hátra. Csak pár lépés távolságra volt már a nagy kilencablakos sarokházától. Pillanatra se állt meg a kapunál, lenyomta a nagy rézkilincset s mikor odaért a szoba elé, ahol azoknak kell lenni, lassan akarta lenyomni a kilincset, de a nehéz kezétől a kilincs mindjárt lehajolt.

Benn égett a lámpa. A spaletta nyíláson beszűrődő hajnali fényben a sárgán égő villanykörte homályossá tette a szobát. Kaspar közel az ágyhoz, felöltözve, előrenyujtott fejjel állt s a lába mellett a Mári gondosan összehajtva szőnyegre terített berakott parasztszoknyája. Kaspar nem vette volna észre az apját, ha Mári, aki piros paplannal letakarva aludt az ágyban, fel nem neszel és nem nyitja ki megriadt szemét. Tréber Tóni piros arca egy pillanat alatt egyszínű lett a fehér bajuszával és a száján valami otromba és ijesztő hang hasadt. Mint valami állat, akinek oldalába váratlanul, orvul kést szúrnak bele. Ő maga is hallotta ezt a hangot, de úgy találta, hogy nem elég hangos, nem elég ordító, mintha tüdő, torok és fül és minden egyszerre mondaná fel a szolgálatot, mikor azt kellene kitombolni, ami fáj. Szemét nem vette le a fiáról, aki most lassan felemelte fejét és Tréber Tóninak egyszerre úgy tünt fel a fia merev halvány arca a szomorúságban égő szemekkel, mintha az egész arca a halálnak maszkja volna. A halált érezte a néma ember arca mögül és torkára forrt a hang. Semmi dac, semmi megátalkodott makacsság, semmi abból, ami az utóbbi időben annyiszor ingerelte a fia ellen, csak valami ólmos, állati bánat a fiú arcán; ha fennszóval mondaná ki, akkor se lehetne érthetőbb: hogy nem tudja, miért van így, ahogy van, csak tudja, hogy lehetetlen máskép. Hiszen ő várta Márit, de hogy Mári jött és elébe állt, reszketni kezdett. Ki akarta nyujtani a karját, hogy megölelje, de a karja egyszerre nehéz lett, nem tudta felemelni. És akkor Mári odament hozzá és megfogta a fejét és látta, hogy most jó ez az asszony, valami ősi asszonyi jóság önti el, látta, de látta a szánalmat is, az elszánt szánalmat is ennek az asszonynak arcán, akit évek óta látott szerelmes asszonyként, akivel álmaiban évek óta szerelemben élt együtt. A felkavart vére mintha bőre minden pórusát feszítette volna most, hogy ilyen valóságosan mellette állt, de valami ellenállhatatlan irtózat erővel kitépte a fejét az asszony meleg két tenyere közül. Érezte - és ez volt az irtózat, - megtudná ölni ezt az asszonyt, de valóságban megölelni soha. Ezt csak ebben a pillanatban tudta meg és nem tudta akkor, mikor az apjának igent mondott. Értett valamit Mári abból, ami ő benne történik s amit ő maga se értett meg, mint ahogy nem lehet megérteni a születést, magát az egész emberi, hatalmában emberfeletti életet? Kérdőn nézte a mosolygós Márit és aztán kézenfogva vezette az ágyhoz; Mári leült az ágyra és ekkor Kaspar kiment. Az udvarban odajött hozzá Tete. Kaspar leült a ganglépcsőre, Tete lefeküdt a lábához és figyelmesen nézték egymást. Mári már levetkőzött, fekszik az ágyban és azt hiszi, hogy mindjárt jövök - gondolta Kaspar. És ült kint tovább és nézte Tete-t, aki már megsokalta a mozdulatlan fekvést és szaladgálni kezdett körülötte. Márinak biztosan egész fehér a térde, - jutott eszébe borzongva és emlékeiben kereste a meztelen vállát és a csókjának az ízét. Aztán semmire se gondolt, csak ült kint a ganglépcsőn és nézte Tete-t, aki mindig nyugtalanabb lett az unalomtól. Szaglászva szaladt körbe, aztán megint vissza és egyszerre megállapodott Kaspar cipőjénél. Foga közé vette és játékos jókedvében rágni kezdte. Kaspar rúgott rajta egyet, de Tete ezt is játéknak fogta fel és még vidámabban szaladt vissza a cipőhöz. Kaspar felkelt, hogy szabaduljon az állatól, de ahogy fel-alá akart járni a tiszta fényű már hajnalodó éjszakától világos udvarban, Tete tovább lábatlankodott körülötte és víg vakkantások közben ugrott minden lépésénél a cipő után. Kaspar erőset rugott az állaton, de Tete már megszokta régebbről ezt a játékot és nem tágított. Félreértette Kaspart. Az égen már csak egy-két halvány csillag látszott és ahogy Kaspar most az égre és onnan a lábatlankodó kutyára nézett, egyszerre kiabálni szeretett volna. Kiabálni Tete-nek, hogy meneküljön, kiabálni a csillagoknak, hogy bújjanak el, a diófának, mely nyugodtan és mozdulatlanul állt hatalmas lombjaival az udvarban, mert hirtelen mindent össze tudott volna törni, úgy érezte. Megállt és akkor Tete is megállt és mintha valamit végre észrevett volna, csodálkozva ült le Kaspar lábához és nézett fel rá. Egyszerre a nyakán érezte az ember két kezét, mint valami kemény hurkot s hangot se tudott hallatni, csak rémülten kapálódzott. Kaspar azonban az állati test melegét érezte s érezte, amint a kezéből ez a meleg bizsergetően fut fel a karján s onnan végig az egész testén és a keze még és még erősebben szorította az állat nyakát. Tete már nem kapálódzott, teste tompán koppant a köves udvaron és Kaspar felemelte karját, hogy megtörölje a verejték-kivert homlokát. Egész elfeledkezett Máriról, most azonban lassan bement hozzá. Mári csakugyan az ágyban feküdt és várta és most se ijedt meg Kaspartól, csak szeretett volna beszélni vele, hogy legalább valamit megtudjon abból, hogy mi van vele és hogy megmondja neki, amit Rundio Szepinek is megmondott, hogy rájött: az embernek valamihez, ha az még csak festett kép is volna, de valamihez hűnek kell lenni. És szerette volna megmondani, hogy milyen különös, hogy erre akkor jött rá, mikor a beesett szemű, csontos arcu süketnéma mellett állt. De nem lehetett szólni. Tetette magát, hogy alszik, lehúnyta a szemét és várta, ami történni fog és mosolygott. Valami furcsa veszedelmet, vagy legalább is valami nagy hatalomnak jelenlétét érezte a levegőben. De Mári még soha életében nem félt és inkább megnyugtató, zsibbasztó érzés volt, hogy most az ő akaratán kívül történik vele a sorsa. És nem unta el ezt a mozdulatlan fekvést húnyt szemekkel, miközben magán érezte a süketnéma szemét és ezen maga is csudálkozott. Csak mikor az öreg Trébert meglátta és látta a Kaspar arcát is, akkor ő is elsápadt és segítségért szeretett volna kiáltani.

Az öreg Tréber egy ugrással a fiára vetette magát. Kaspar nem védekezett, nem is moccant; a karjai tétován lógtak, mintha csak a vállára volnának akasztva. Az öreg birkózni, birokra kelni, az ellenséget leteperni akarta és a kétségbeesés ereje abban a pillanatban elhagyta, amint nem talált ellenállásra. Úgy hanyatlott le egy perc alatt a karja, amint látta, hogy nincs kivel birkózni lehessen.

- Ez a halál, - mondta és egyszerre szánalmas gyenge öregemberként állt ott Mári nagyranyitott szeme előtt. És az öregember ránézett a fiatal, viruló arcra és lassan kiment. Már ragyogott a nap és hallotta, amint a hátsó udvarban nyerítenek a lovai. A nagy diófa alatt az udvar közepén a zöldre festett nagy kerekes kút pléhkakasa csillogott. Az öreg Tréber Tóninak hosszú volt az út a gangtól a kútig, de valami húzta a kúthoz. Amint megpillantotta a szobából kilépve a kutat, nyilvánvaló lett előtte, hogy ezzel meg van adva az útirány. Útközben még az udvarban feltartóztatta Tete, a kutya, akit Csulinak is hívtak. Ott feküdt kinyúlva és mikor Tréber Tóni lehajolt hozzá, gyorsan visszahúzta a kezét: hisz ez döglött! - mondta és kicsit gyorsabban ment a zöldre festett kerekes kúthoz.

A vasláncra akasztott vödör magasba volt húzva. Tréber Tóninak eszébe jutott, hogy már egész este ég a gyomra a sok italtól és két kezével maga felé billentette a hideg vaskorongos vödröt, áthajolt a kút peremén és ivott pár kortyot. Ez jólesett neki. Közbe lebámult, mint ahogy a gyerekek szoktak, a kútba és meg-bámulta az elmosódó hosszú embert, aki a diófa sűrű lombjainak árnyéka közül néz rá vissza a vízből. És az orrát egyszerre megcsapta viruló búzatáblák nehéz lélekzetének illata. Mintha a nyugodt vízből, lentről azok a kalászok zúgtak volna föl. Igen, akkor látta őket, akkor szagolta ezt a szagot, mikor azután a lakodalom után neki vágott a világnak. És a nagy idegen búzaföldekkel most felelevenedett benne az akkori érzés, mikor azt mondta magának, hogy: ha most itt mindjárt megdöglök, mégcsak vállat se von értem senki. Mint ez a Tete; megdöglött és most brr, de hideg. De - jutott eszébe, - ott fönn a szobában a halál. Igen, Kaspar maga a halál, mert nem lehet élni, ha nincs mit akarni. Tréber Tónit egyszerre, erre a gondolatra, irtózatos félelem fogta el. Az agyában összekuszálódtak a gondolatok. Irtózatosan félek, - gondolta - az élettől, melyben már nincs mit akarnom és irtózatosan félek a haláltól, mert ott sincs semmi akarni való... valami harmadik helyet kellene találni, ahová el lehet menekülni élet és halál elől. És megijedt a saját félelmétől, hogy az megfosztja majd az erőtől, melyre szüksége van. Gyorsan felkapta lábát és a földről rádült a kút peremére, miközben két karját belógatta a hűvös kútba. Kétszer is löknie kellett magán, míg a felső teste eléggé előrecsúszott és akkor fejjel előre zuhant.

Rundio Szepi lett az egész kilencablakos háznak és Tréber Tóni minden vagyonának tulajdonosa. Mert Kaspar, aki az apja temetésén még Márival együtt ott volt és semmi különöset rajta az emberek észre nem vettek, a temetés után olyan furcsán viselkedett, hogy nem lehetett kételkedni az állapotában. Kiderült, hogy az egyik fészerben elrejtette a döglött kutyát és mikor azt ki akarták onnan dobni, hogy elássák, felkapta és nem akarta kiadni a kezéből. Undorító volt látni, ahogy a döglött állatot mindenüvé cipelte. Nyomban azután, hogy Tréber Kaspart elvitték, Mári eltünt Kobiláról és Kobilán mindenki csodálkozott rajta, hogy egyszerűen Rundio Szepinek hagy mindent, pedig Hack Hanzi már érdeklődött is, hogy a Kaspar állapota Mári számára törvényes ok-e az elválásra. De mintha csak elnyelte volna a föld Márit Pesten, ahová az útlevelét váltotta; nem hallatszott róla semmi Kobilán.

(Vége)