Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 9-10. szám · / · Figyelő

Román irodalom

Erdélyi József: A havas balladái
Román népballadák, népdalok és románcok - Az eredeti versmértékben fordította Kádár Imre - Az Erdélyi Helikon kiadása

Vártam ezt a könyvet, azóta, hogy Kádár Imre néhány fordítása megjelent az Erdélyi Helikonban. Bővebb könyvet reméltem. Úgy látszik, hogy a román-magyar közeledés alkalma sürgette a kiadót.

Csakugyan, szép ujjmutatás ez a könyv a multba, mikor, száguldó gépek híján is, közelebb voltak egymáshoz Európa népei és kicserélték egymás szellemi értékeit, gazdagítva és termékenyítve egymást egy nagy lelki közösségben, - mikor a legtisztább költészet nemes magvai nem akadtak fenn az uralkodó rétegen, hanem lehulltak a legalsókig, elhatottak a puszták mélyére, a havasok tetejére s meghozták a sokszoros gyümölcsöt.

Kádár a könyv címében hangsúlyozza az eredeti versmértéket. Én, aki csak két román népballadát fordítottam, megértem Kádárt, tudom: milyen nehéz ezeket a rövidsoros, rímes verseket, a merőben más szerkezetű román nyelvről magyarra fordítani. Éppen ezért, nem tartom szükségesnek minden esetben népi eredetű versek eredeti mértékben való fordítását. Ideális műfordításoknak tekintem a közöstárgyú szerb, román és magyar népballadákat. Például, gondolok a «Kőmíves Kelemen»-re, meg a vele rokon, «Manole mester»-re. Ha feltesszük, hogy a «Manole mester» a régibb, amint hogy archaikusabb is, - a szerb változatok meg annál is öregebbek, - az átköltésszerű fordítás legszebb példáját élvezhetjük. A magyar énekmester kezén nemcsak változott, magyarosodott, hanem fejlődött is ez a kőmívesballada. A nagyon is zenei román forma helyett a komorabb alexandrinus formáját öltötte s ebben a szélesebb formában drámai rövidséget kapott. Elmaradtak a lágy román részletezések, a festői, szobrászati hatásra, történeti hűségre való törekvés, megváltozott a hős neve, a drámai színhelye, kimaradt a vajda, a pásztor, monostor helyett vár, Arges helyett Déva, - elmagyarosodott az egész. A magból mégis egyenesebben, gyorsabban, fájdalmasabban szökken, nyílik a tragédia-virág. A felismerhetetlenségig megváltozik, mintha egymásról sose hallott volna, a Miorita-téma egy alföldi, tiszamenti, balladában,

«Megöltek egy legényt,
Hatvan forintjáért,
Bevetették a Tiszába,
Pej paripájáért.»

A «Miorita» hősét a magyar meg a vráncsai juhász öli meg juhokért, lovakért, kutyákért. Anyja és kedvese keresik majd, mint a magyar legényt költögeti apja, anyja, húga, babája. A magyar egészen elrejti, a hatvanas számban - vármegyék kerekszáma, - meg a pej paripában. - ősi szabadság, - megteszi a nemzeti tragédiát általános emberinek.

A román megnevezi és az állatok előtt is titkolnivaló bűnnel vádolja, erdők, hegyek, nap, hold, csillag-tanusággal hívja tetemre ellenségeit. Nem ismerek ennél a balladánál sajátosabban nemzetit, megrendítőbben emberit, magasztosabban vallásos költői alkotást.

Kádár Imrének azonban ismertető célja is van a fordítással s nem kívánható, hogy a fenti, abszolut példákat kövesse. Örömmel állapítom meg, hogy a legtöbb esetben az eredeti forma nemhogy rovására lenne, hanem még hitelesebben magyarrá, átköltéssé teszi az ő műveit.

Ezek a román balladák a mieinknél is világosabb jelekkel vallják minden népköltési mű irodalmi, hogy úgymondjam, költőrendi eredetét. Még a magyar «Molnár Anna» Ajgó, Hajgó, Sajgó neve, «ánglia» ruhája is regősre, vándor, ország-világjáró énekesrendi emberre vall, hiszen a regősöket, - haj regő rejtem, - hajgóknak is nevezték.

Azok a hajgók, minnesängerek teremtették annak idején, eleven szövéssel a nagy európai néplelket s műveiket úgy kell ma kiásni a mély néprétegekből, mint elsüllyedt őskeresztény templomokat, pogány aranyszarvasokat.

Drága töredékek, régi zálogai annak a sovány hitnek, annak a halvány reménységnek, hogy amit politika, civilizáció elront, azt a kultúra jóvá teheti, hogy «síppal, dobbal, nádi hegedűvel» meg lehet gyógyítani a béke madarának vérző lábát, az emberiség vérző szívét-lelkét.

A könyvet a nagyon tehetséges Demian Tassy, románízű szöveghez illő rajzai díszítik.