Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 8. szám · / · Figyelő

Schöpflin Aladár: Uj anthológia
Fiatal költők 100 legszebb verse - Összeállította Babits Mihály - A Nyugat kiadása

Babits Mihály szeretetteljes és finom ítélettel válogatott Uj Anthológiája az első alkalom arra, hogy a háború utáni fiatal lírikus nemzedék együttesen, mint nemzedék lépjen fel, mintegy seregszemlében s megmutassa, valóban nemzedék-e és új-e? Tudott-e hangban, formában, tartalomban, stílusban valami olyat hozni, ami csak az övé, ami más, mint az előttejárt nemzedékek hoztak? Vannak-e külön ismertető jegyei, amik a hangok sokféleségében valami egységet mutatnak? Vannak-e benne olyan visszhangzásai a kornak, amelyek arról tesznek tanuságot, hogy amit mondanak s ahogy mondják, azt és úgy csak azok mondhatták, akik a háború alatt serdültek fel s a háború utáni kor szellemi zürzavarában értek férfiakká és költőkké?

Az első, ami már az anthológia felületes lapozójának is feltűnik: ezek a fiatalok tudatosan nem akarnak epigónok lenni, szinte programmszerűen elkülönítik magukat az előző nemzedéktől. Témában, formaalkotásban, technikában mások akarnak lenni. Olyan műfajokat próbálnak újra-alkotni, amelyeket a háborúelőtti nemzedék teljesen elejtett, lírai attitudejükben is a mást keresik. Másnak érzik a költő feladatát és álláspontját a világgal és a költészettel szemben. Ez az attitude a magyar lírában több nemzedéken át állandó volt, szinte kötelező. Ady s a vele egykorú költők változtatták meg az attitudeöt s ezzel kifordították ötven éves és bizony már megrozsdásodott sarkaiból az egész lírát. A mai nemzedéknek már nem kellett ilyen forradalmi lépést tenni, az attitude-változtatás neki már könnyebben ment, szinte magától adódott a líra új temperaturájából, s a költészetről való átalakult irodalmi felfogás is szinte sürgette rá. Az előző nemzedéknek még küzdeni kellett a változás jogáért egy az epigonizmust esztétikai törvénnyé emelő közfelfogás ellen, - ma az epigonság interdiktum alatt áll.

Már szinte a versek külső szemlélete alapján is észrevenni az ujításra való törekvést a verstechnika terén. A versek külső képe is más. A háborúelőtti líra túlnyomó része - a jelentősebbek közül csak Gellért Oszkárt és Fürst Milánt kell kivenni belőle, - még a verstechnika örökölt formáit, legtöbbnyire a jambust használta s ragaszkodott a rímhez. Ady ha belevitte is a magyar szó és mondatritmust, mégis a jambikus formával élt legszívesebben, csak közvetlenebbé és hangzatosabbá tette. Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád az addig elért legnagyobb tökéletességig fejlesztették az időmértékes verset és a rímet. A két előbbi a háború után az idők túlhevítettségének s a saját túlfeszített lelkiállapotuknak kifejezésére alkalmasabbnak találta a technikai forma szétlazítását, a szabad verset, de érdekes megfigyelni, hogy tértek vissza lassankint a régi technikához, Kosztolányi mondhatni maradéktalanul, Babits beleépítve a szabad vers tapasztalatait a kifejezés új lehetőségei irányában.

Az új költők a szabadversből indultak ki. Nyilván az önvédelem egy neméből: ez látszott a leginkább kézügyben levő módnak arra, hogy függetlenítsék magukat közvetlen elődeiktől. Hamar kiderült, hogy az új technika új kifejezési lehetőségeket, sőt kényszerűségeket is jelentett, kényszerűséget különösen a belső forma másféle alakítására. A kötött forma tömörítésre kényszerít, a szavaknak olyan válogatására, hogy azok a lehető legtakarékosabban a lehető legtöbbet fejezzék ki. A szabad forma a szavak használatában is több szabadságot ad, a mondanivalók több árnyalatra való bontását, apró részleteknek a versbe való bevonását teszi lehetővé. Kevés önfegyelmű lírikust - ennek számtalan példáját láttuk - szószaporításra csábít, de viszont, akiket tehetségük megóv a csábítástól, azoknak lehetővé teszi az önmagukba való mélyebb bepillantást, s az olyan lelki felfedezéseket, amilyeneket a természettudósok a mikroszkóp segítségével tudnak tenni. Nem hiszem, hogy tévednék, mikor arra a véleményre jutok, hogy az új költészetnek az addiginál erősebb lélektani jellege szorosan összefügg a szabad vers adta lehetőségekkel. Amit a kötött formájú költő összefogva volt kénytelen kimondani, azt a szabad versben író költő részleteiben teríti szét, elemeire bontva és ezekből az elemekből újra építve. Innen az a benyomás, hogy a szabad versek költői finomabban elemezve fejezik ki lelki életük halkabb rezdüléseit, de innen az is, hogy ez az önelemzés a kicsi dolgok kultuszára vezet és könnyen magánüggyé közömbösíti a lírát.

A szabad vers divatja hamar elmult. Az anthológia a mai állapotot mutatja: az átmenetet a kötött forma felé. Vannak, akik még ma is ragaszkodnak a szabad vershez, úgy érzik, hogy csak így tudják mondanivalójukat közölni, de a legtöbben a formának olyan megkötése felé haladnak, amely mégis megengedi a szabadvers főeredményeinek értékesítését is. Legtipikusabban Illyés Gyulánál mutatkozik ez a fejlődés: régebbi versei nagyobbrészt szabadok, utóbb egyre jobban átüt rajtuk a magyar versritmus és a halk csengésű asszonánc, majd bizonyos klasszikus formák távoli emléke, legújabban kedvelt formájává és újszerű hangszerelésü magyar alexandrinus vált. Erdélyi József is a jambikus rímes és a magyar formákhoz tért vissza, amelyektől különben sohase szakadt el teljesen. De ahányan felhasználják a régi kötött formákat és a rímet, több szabadsággal használják, mint az előző nemzedék költői: új ritmizálásukra törekszenek. Lesz-e ebből teljes visszatérés, a régi formáknak megelevenítése? Ebben az új lírában még semmi sem végleges, minden csak étappenak látszik, - de az irányvonal a régi technika felé mutat. Új hangzásokat máris találtak - máskép hangzik ajkukon a jambus, az alexandrinus, az ősi nyolcas. Néha primitívnek, szándékosan botladozónak tűnik fel ez az új hangzás, de mennyi új kifejezési lehetőséget mutat máris, mennyivel elevenebbnek érezzük benne, mennyivel rugalmasabbnak a lírát, amely még a kilencvenes években peckesen járt a szabályos jambusok megmerevedett lábain! S a hangsúlyos magyar ritmusok felélesztésében egy a régin alapuló, de nagyon lényeges tekintetekben új zeneiség akkordjai kezdenek kibontakozni.

Babits az anthológia szeretettel és megértéssel írt előszavában helyesen mutat arra, hogy a fiatal költők egy része visszanyúl a népi költészet epikai formáihoz: a népi életképhez s a tárgyias epikához. De úgy vélem, ezen túl is, akik nem a népies hangot pengetik meg, valamivel közelebb állnak az epikához. Már az egyéniség azelőtt divatos főhangsúlyának elvetése is sok tekintetben tárgyiasabbnak mutatja valamennyiüket s ezt a hatást fokozza a természeti képnek, a tájhangulatnak nagy és egyre növekvő szerepe lírájukban, még olyan költőknél is, kik mint Bányai Kornél, Fenyő László, vagy Sárközi György egészen távol vannak a népiestől. Különös, hogy a városi élet képei alig szerepelnek náluk, holott ezek az előző nemzedék költőinek a természetnél is gazdagabb képforrást adtak. Ez az elvonatkozás a várostól, mindennapi életük színhelyétől, összefügg-e azzal az elvonatkozással, mondhatni elzárkózással, amelyet korukkal, a mai világ zürzavaraival szemben tanusítanak? Úgy menekülnek a várostól, mint ahogy az időtől menekülnek, amelyben benne élnek. A háborúelőtti költők akarva sem tudtak teljesen szabadulni koruk emberi és magyar problémáitól, a maiaknál alig találunk olyan hangot, amely bizonyítaná, hogy ezek a versek 1919 és 1932 közt irattak. Ezzel a passzív rezisztenciával ítéletet mondanak koruk felett, amely ellensége minden költészetnek, a maga szörnyű diszharmóniájával beledübörög a ritmust kereső költő agyába, mint magányos zongorázó szobájába az utcán robogó teherautó. Menekülni kell előle s hova meneküljön a költő? Önmagába, saját lelkének fényei és árnyai közé, az «Ideák kristályvilágába», a gyermekkor emlékeibe, a természetbe. Még akikben megszólal a szenvedő emberrel való testvéri érzés, azok sem a mai szociális gondolatból indulnak, hanem a szegénység évezredes, örök szenvedését és elnyomottságát éneklik. Ez a kortalanság verseik legnagyobb részének bizonyos absztrakt jelleget ad, amelyet a természeti képek színes felrakásával igyekeznek konkretizálni. A líra legősibb és legkiadósabb tárgya, a szerelem is aránytalanul kevéssé fontos szerepet játszik ebben a költészetben. A mai kor jellemző szexualitásától bizonyos szeméremmel fordulnak el. Szerelmi érzésüket a kedves jelenlétének jelzésével és azután távoli képek, szimbólumok hangulatának a szerelem felé célzó éreztetésével, vagyis erősen közvetett módon fejezik ki, mint Fodor József, Komjáthy Aladár, Marconnay Tibor vagy Sárközi György, vagy átsíklanak magának a saját érzésüknek az elemzésébe. A csók, a régi szerelmi líra legfőbb motívuma, elő se fordul ebben az anthológiában. A szerelem is absztrakttá válik, mint minden külső hang, ebben a befelé fordult költészetben. A ma hangjai még Szabó Lőrinc verseibe hangzanak be legerősebben, de nála is inkább fejlődése egy régebbi fokán. Az önelemző lírában legmesszebbre Török Sophie megy, izgatott belső hullámzásának olyan részletes és közvetlen feltárásával, hogy már szinte átlépi a líra határvonalát az epika felé; képei, formái, akármennyire át vannak itatva egy zaklatott feszültségben vergődő lélek lírájával, végső eredményben epikai önvallomásokként hatnak. S ezek a vallomások, bármennyire egyetlen asszonyi lélek gyógyíthatatlan, önkínzó fájdalmából fakadtak ki, tipikussá általánosíthatók: a mindenkori asszonyi lélek sikolt ki belőlük. Ezzel Török Sophie költészete, az asszonyiság legmélyebb mélyeinek minden gátat átszakító, az utolsó női titkot is közvetlenül feltáró erő megszólalása a magyar irodalomban, Erdélyi Józseffel és Illyés Gyulával elválik a kortársakétól, mint embertípusok költészete az egyéni költészettől. Ez a hármas csoport abban is különválik, hogy több konkrétumot ad, közvetlenebb kapcsolatban van az élet mindenkori ősforrásaival s a többiek pesszimizmusával szemben igennel felel a lét kérdéseire.

Az új lírai zenekar tagadhatatlanul halkabb hurokon játszik, hangja nem olyan erős és sok szólamú, mint az előtte járté, az egyes hangszerek kevesebb energiával harsannak ki belőle. De a lírai hangváltozás, mely a magyar irodalomban a század elején kezdődött, benne már végkép és visszavonhatatlanul végre van hajtva, sőt megvannak benne a további új változások és fejlődések csirái. Végleges helyét kijelölni ma még nem lehet; ez olyan volna, mintha Adyról az Illés szekerén, vagy Babitsról a Herceg hátha megjön a tél is után akartunk volna véglegeset mondani. De azt már most is meg lehet állapítani, hogy van új költői nemzedékünk, amely méltón folytatja, amit az elődök kezdtek, tud élni a lírának azzal a szabadabb mozgásával s azokkal a gazdagabb eszközökkel, melyeket a mi nemzedékünk vívott ki. Új tud lenni és nemzedék tud lenni.