Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 8. szám · / · Ambrus Zoltán: A legendák és a tények

Ambrus Zoltán: A legendák és a tények [+]
«IGNIS»

Ibsen Kísértetek című színművét sohase szerettem. Több okból, de főképen azért, mert vezető gondolata - hogy Ibsen legkedvesebb szavával éljek - olyan «hazugság», amelyet csak egy autodidakta gyógyszerész-inas nézhetett élettani igazságnak. A vérbaj öröklődik, legalább is örökölhető; de paralysis progressivába vagy gerincagysorvadásba csak az esik, aki maga szerzi meg és nem az, aki örökli a vérbajt. A paralysist és a tabest, amelyek talán mindig a vérbaj következményei, nem lehet örökölni.

Rank orvos tehát vagy tudatlan professzortól tanult, vagy rosszul tanulta meg a leckéjét, ha azt hiszi, hogy neki azért kell tabesben elpusztulnia, mert apja hadnagy korában nagyon is vígan élt. De Norá-ban Rank szereplése - tabes-ével való tetszelgése vagy szenvelgése és közeli végével való kacérkodása vagy diszkrét tüntetése - csak epizódikus valami. A Kísértetek ellenben főképen arra irányítja a figyelmet, hogy Oswalddal hogyan bánik el az a paralysis, amelyet vérbajos apjától örökölt. Nemcsak pathológiai esetről, hanem egyszersmind újfajta sorstragédiáról van szó. Nos hát, ilyen eredetű pathológiai esetek, tehát ilyen sorstragédiák nincsenek. A paralysis egyátalán nem a fiatalkor betegsége, még akkor se, ha az erre kárhoztatott sietett is minél előbb megszerezni a vérbajt. Oswald vergődése - hogy ne mondjam: nyavalygása - tehát csak a szerző agyréme; ezért csupán olyanokra lehet megdöbbentő és megrázó hatású, akiknek a szerző neve is elég ahhoz, hogy izgalomba essenek és lelkesüljenek.

Alvingné alakja bizonyára érdekes és ezen kívül is van a darabban, ami megkapó. Hanem azért Ibsen valamennyi darabjai közül mindig a Kísértetek-et találtam a leginkább elidegenítőnek. Most is elidegenítőnek találom benne az akaratlan Zola-hatást és a szándékos hatásvadászatot.

Természetesen, az utazó nagy színészek mindig szívesen játszották Oswaldot, a Rougon-Macquart-család északra vetődött sarjadékát, mert a pathológiai eset a színpadon már jóideje a legkipróbáltabb színészi ziccer és a hatásvadászatról néha a legjelesebb előadók se tudnak lemondani. Hozzánk is utazó kitünőségek hozták el a Kísértetek-et, még abban az időben, amikor az Ibsen-darabok közül magyarul csak Norá-t játszották, de az Ibsen-bálványozás németországi divatja már nagyban hódított a magyar olvasók közt is.

Mikor egy ilyen vendégszereplés lázba ejtette a budapesti színházi közönséget, nem titkoltam el, hogy a Kísértetek nekem nem tetszik. És azok körében, akikkel előadás után együtt vacsoráltam, annak illusztrálásául, mekkora naivitásnak és tájékozatlanságnak tartom, ha valakinek olyan fogalmai vannak a vérbaj következményeiről, aminőket a Kísértetek tükröztet, elbeszéltem a következőket:

Tizenhárom éves koromban hallottam először harangozni a vérbajról, ennek szörnyű következéseiről és arról, hogy a vérbaj okozója: «a kicsapongások.» És bár az utóbbiakról éppen olyan keveset tudtam, mint magáról a vérbajról, friss értesültségem hatása alatt, megilletődésemben, azonnal színdarabot kezdtem írni vérbaj szörnyű következéseiről, hogy elriasszam az embereket a kicsapongásoktól. Mert minél kevesebbet tud az ember és minél gyermetegebb a lelke, annál nagyobb hajlandósága van arra az önbizalomra, mely elhiteti vele, hogy: «er könne was Rechtes lehren, die Menschen zu bessern und zu bekehren. »

Elmondtam azt is, hogy a színdarab, melynek «Ignis» címet adtam, olyan fiatalembert vitt volna a színpadra, aki sokáig csak a kicsapongásnak él. Később ugyan megtér és családot alapít, de végül mégis meg kell bűnhődnie a multért, mert amikor férjhez akarja adni egyetlen leányát, elrémülten veszi észre, hogy a leányka arcát piros foltok éktelenítik el, az apjától örökölt vérbaj első jelei. A vőlegény visszavonul s az apa, látván, hogy bűne milyen szerencsétlenségbe döntötte ártatlan gyermekét, főbelövi magát.

Nem volnék büszke rá, ha akár nyomtatvány, akár kézirat tanuskodnék amellett, hogy valamikor régen előfutárja voltam a Kísértetek-nek és Brieux darabjának, A métely-nek. De erről nem lehet szó. «Ignis»-nek csak az első jelenete készült el; tovább nem jutottam. Másnap már új tervek foglalkoztattak; a tizenhároméves fejekben szilajul kergetik egymást a világjavító ötletek, természetes tehát, hogy irodalmi működésem eleinte csupa első jelenet és első fejezet írásából állott. «Ignis» hősét is ott hagytam első tivornyáján, olyan hölgyek társaságában, aminőknek a létezéséről akkor még csak könyvekből tudtam.

És ha a világjáró olasz művész vendégjátéka közben eszembe jutott ez a hősöm, aki már oly régóta dőzsöl a padláson, nem azért emlékeztem meg róla a vacsorázó társaságom előtt, mintha a hiúság feszengett volna bennem, hanem mert érdekesnek találtam, hogy Norvégia ősz költője felnőtt ember korában is úgy képzelte el a vérbaj örökletességét, ahogy akkortájt a serdülő fiúk. Noha őt néhány orvosi könyv elolvasása hamarosan felvilágosíthatta volna a tévedéséről.

Gondolhattam-e, hogy a gyermekkori naivitásomra való naiv megemlékezés - az a pár szónyi líra, mely egy-két perc alatt hangzott el - annyira örökletes és gennyfakasztó lesz, mint Ibsennél a vérbaj?!...

De «a természetben semmi se vész el.»

Vagy három évtizeddel később, amikor már a Nemzeti Színház igazgatója voltam, egyszer csak azt olvasom valamelyik ujságban, hogy én, az «Ignis» című, előadhatatlan dráma szerzője, Heródesként bánok el a magyar drámaírás tehetségeivel.

A csípős cikkecske úgy volt megfogalmazva, mintha a színházak tájékán általánosan ismeretes dolog volna, hogy én annak idején «Ignis» című drámámmal végig házaltam valamennyi budapesti színházat, de darabomat seholse találták előadhatónak. És most, amikor darabok sorsáról dönthetek, a tehetségtelen drámaírók kaján irígységével akadályozom meg, hogy a tehetségesek elérhessék azt, ami nekem nem adatott meg.

A névaláírással ellátott cikkecskét, természetesen, egy olyan úr írta, akinek a darabjait (kettővel tisztelt meg) nem adathattam elő. Ez az új hajdanában, úgy látszik, jelen volt, amikor «Ignis»-ről beszéltem és eltette emlékezetébe ezt a címet, hogy alkalomadtán számon kérhesse tőlem a darab sikerét, vagy rovásomra irhassa sikertelenségét.

A csípésre nem reagáltam, amint hogy a legalaptalanabb támadásokra se feleltem, amíg ezt a színház érdeke meg nem követelte. De hogy a hallgatásom senkit meg ne téveszthessen, most már el kell mondanom, hogy - bár «Ignis» csakugyan «előadhatatlan» dráma, mert meg nem írt darabot nem lehet előadni - nincs színház, amelyhez valaha darabot nyujtottam volna be, mert sohasem írtam darabot.

Sohasem estem volna kísértésbe, hogy darabot írjak? Egyszer, igen. Amikor már közel jártam az ötvenedik évemhez. De darabomból csak az első felvonás készült el. Mialatt a második foglalkoztatott - a Vígszínház számára készült volna - a viszonyaim megváltoztak. Nem volt többé időm arra, hogy kellő odaadással dolgozhassak a színművemen és a dolog abba maradt.

 

[+] Évekkel ezelőtt Ambrus Zoltán egy barátunkra bízta itt következő írásait azzal, hogy halála után tegye közzé őket. A «Nyugat» kegyeletes érzéssel teljesíti a halott nagy író e végső kívánságát.