Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 8. szám

Gelléri Andor Endre: A csákányos

A dér hullott. S a bányató fölött mint összefogódzott, keringő tündércsapat gomolygott. Maga a bánya, óriás agyagteraszaival: még sötétség alatt feküdt. Mint az egész téglagyár is alant.

Mint a megfagyott hullámok, úgy emelkedtek ki egymást folytatva a szárítók csúcsos tetőzetei. Aztán, a közepe táján, körülgyűrűzték a pocakos, puffadt égetőkemencét. Abban pedig harapódzva futott a vörös tűz, téglasorról téglasorra. A felső kemencében, a tüzelőnyilások között két ingre vetkőzött lompos alak járkált; olykor megragadtak egy zsák szenet s a lyukon leszórták. Ha behunyorítottak: látták a fehérre hevült, gyémántszínű téglasorokat s rajtuk a fekete szenet, amint pillanatok alatt lánggá változott. A kemence kéményéből kövér füst dőlt.

Háromnegyed hat volt. A gépházban egy idomtalan lendkerék forgott, elmélyedve földberótt vályujában, hogy roppant méretével szinte súrolja a gépház tetejét. Tőle oldalt, püffögött, szörcsöngött a fényes dugattyús gőzgép. A masiniszta éppen szalonnát falt, pirosfavéges budlibicskájával s olyan erős, hegyes paprikát nyelt, hogy a homlokán kis ezüst izzadságcseppek verődtek ki. Aztán az órára esett a tekintete, ott tik-takolt halkan a falon. Begöngyölte a szalonnáját, kenyerét, nadrágszárába törülte a bicskáját s meghúzta a duda szelepét. Gőz csapott ki az öblös kémény torkán s rekedt oroszlánbőgéshez hasonló hang áradt szerte. Hömpölyögve rohant végig ez a hang a gyáron, át a homályos ablakon, át a becsukott zsalún, át a részegségtől mélyen alvók tompult hallásán s állati bőgésével mindenkit fölrázott.

Ébredt a gyár, köhögve, gyereksírással, pörlekedéssel és cipők, ruhák utáni kapkodással.

Máris nyiltak az éberebbek ajtajai: rongyba burkolt bakancsaikban döcögve, de mégis csendesen himbálództak a kantin felé.

A kantin ki volt már söpörve, a poharak elmosva, a feketekávé nagy lábosba gőzölgött a pléh csészék között.

Ki-ki megtöltötte a snapszos üvegét, sokan tiszta pálinkát vittek, mások rostopcsint rúmmal kevertek, a harmadik maró törkölyt kért.

A présház hatalmas faajtói is megnyíltak. Poros, éjjeli téglaszag áramlott ki belőlük. Ide a nagykendőbe bugyolált, keleplő asszonynépek tódultak. Most a sötét bányában csengeni, csörögni kezdtek a bányakocsik vonóláncai, majd recsegés-ropogás futott végig a deres sineken. Volt valami meseszerű abban, ahogy a kocsik mint kövér, veres tehenek, két kicsi vasszarvukkal homlokukon csak görögtek, messziről ki nem vehetően föl a hegynek, le az útnak.

Nemsokára mindenfelől ólmos nehéz léptekkel megjöttek a csákányosok. Négyen-öten erre mentek, egy másik csoport a mélye felé ereszkedett, többen nekikapaszkodtak a rozsdavörös terásznak.

Aztán kongani kezdtek visszhangosan a csákányok. A bányászok hatalmas agyagtömbökre tették rá a ballábukat, míg rázudúltak a magosra emelt csákányukkal.

Lassan kezdett kivilágosulni: innen is, onnan is jöttek a felhők mögül a sugárkévék s a fenyvesekkel tovarohanó hegy csipkéje ezüstragyogású lett. A hol egymás fölé, hol oldalt táncoló terászok megmutatták a maguk galambszürke, sárga vagy tózöldes színét. Még ragyogtak rajtuk a dércsíkok; egy-egy gerenda, ami a bányahidakat tartotta, onixos rúdnak látszott; alant pedig a sok kiszórt cseréptörmelék mint a véres föld virított. Különösen szépen bolyongtak a bányába a napsugarak; s ahova értek, onnan gőzpára szállt föl. Mintha általuk lélekzett volna a föld.

Vargyu, ez a tömzsi magyar volt itt a fölvigyázó. Általában a téglagyári parancsolók magyarokból kerültek ki. Olyan alakú volt, mint az évszázados fatörzs töve: csak éphogy mozgó lába volt, keze, meg feje. Szokása volt fél órákon át elállni egy helyben. Ilyenkor csak a szeme járt áthatóan körbe-körbe a nagy bányán s a hangja szállt, ha észrevett valamit: - Te, a lánc akadt... Tartsd a szád... no robbanthatsz, Putz...

Ezt a savós színű, mindenkit ellenőrző szemet gyűlölték és félték. S ezt a medvemély hangot.

Ez a Vargyu parancsoló pofont kapott ma délelőtt.

Itt élt s robotolt már vagy tizenöt éve Sztregor a gyárban. Szatirfejű, állati érzéseket villogtató arca, szeme volt. Duzzadt száját csak ritkán hagyta el szó. De belül annál jobban forrt ez az ember. Kitünt ez a háború utáni forradalomkor. Ő volt az egyetlen, akit alig bírtak lefogni, hogy ősi módon föl ne gyujtsa a gyári gondnok lakását. Kátrányba áztatott szalmával dobálta már tele a gondnokház tetejét, mikor leszorították.

Soha nem verekedett ez a Sztregor, csak hallgatott, mint az állat s akkor errefelé tört ki a dühe. Ölni, rabolni, gyujtogatni akart.

A felesége, Markovszka Anna hozzá hasonló némber. Alig szólt a két ember egymáshoz, csak éltek bezárt ajtó s ablak mögött: izzó szemük parázslott a sötétben.

Sorsjeggyel játszottak szüntelen. Nem volt könnyű osztályról osztályra előteremteni a pengőket. De Markovszka Anna a húzás előtti napon mindig lement a postára és befizette a díjat.

Három cseréprakó összebeszélt egy negyedikkel, kit úgy hívtak, hogy Ámbos.

Hát ezen a napon, úgy délfelé, megjelenik loholva, integetve Ámbos. - Sztegor! Sztregor! - vonítja.

Kik meghallották a hangját: leengedik a csákányt s megfordulnak.

Alig tört be Ámbos a bányakapun, mögötte a szandálos Joan iszkol.

Ő meg Ámbosra kajabál: - Állj, állj, én akarom mondani.

Sztregor mingyárt lent dolgozott. Persze leállt ő is s nyugodtan rádőlt a csákányára. Nézte, fürkészte kutatón a feléje loholó Ámbost. Vargyu is el felejtett ordítozni a munkáért, ő is leste.

Mikor vagy két lépésre van Sztregortól Ámbos, odakiáltja az arcába: - Nyertél!...

Mint akivel megrázkódott a föld, olyat ordít Sztregor: - Nyertem? - merthogy a húzás napja van ma.

Ámbos biccent, miként a másik is inti lelkendezve: a főnyeremény!

Sztregor arcán dobálódzik a vér. Majd kifujja a szivit egy nagy sóhajjal. S most Sztregor sarkon fordul. A bal kezével még a csákányát fogja, de a jobb öklével úgy odavág Vargyunak, hogy az megtántorodik.

S ezzel mint valami nagy majom, szökelve, csákányostul, már zúg alá Sztegor a bányán, rázkódik mindene a pokoli örömtől, de még egyszer visszanéz azzal a vadállati arcával s odabömböli a bányászoknak: - Ti tetvesek!... Ti...

S lohol, majdhogy belefut-gázol a bányatóba... de csak magosba kapja a csákányát a parton s belevágja a víz közepébe. S amint rohan körbe a tó partján, odahajítja a kesztyűjét, a kócos sipkáját, aztán eltünik.

Vargyu meg pislogva nyitogatja a szemét s törli nagy kék kendővel az orrát. Mert vérzik.

Ámbos s a két cinkos csak őt nézik s röhejre fuvódott arcuk lelapul.

S mielőtt Vargyu nekivághatna: iszkolnak.

A bánya pedig zsong. Cseppet se sajnálják Vargyut s úgy magukba gondolják: én is odaütnék neki, meg még másnak is, ha megcsapnám a főnyereményt.

De vannak itt sértettek is: mert ha odaütött a vigyázónak, minek kiáltott rájuk is annyi ronda szót. Illő a szegényeket mingyárt lesajnálni, ahelyett, hogy vacsorára, torra hívná össze a bandát és gavalléroskodna. S rögtön elhatározzák sokan: vesznek ők is sorsjegyet, de ha nyernek, máskép viselkednek majd. Bár úgy látszik, a szerencse épp a gonoszokat segéli.

Közeleg napfényléptekkel a dél: Putz, a robbantós, már kész van a dinamitos lyukakkal s viszi a tizdekás patronokat s engedi gyujtózsinórral a mélybe. Mert mikor a munkások ebédre kotródnak, akkor robbant Putz. Várják már a bányában, hogy a kémény ebédidőt bőgjön.

Most elbődül a duda. Buuuu... a csákányokat eldobják és sereglenek a járható utak felé. Mikor összeérnek: A Sztregor, no lám a Sztregor gazdag ember már... hát ilyesmi is történhetik...

És tódultak a kantin felé.

A kantint ebédgőz töltötte meg. A tányérokon csörögtek a ledobott villák; olykor valaki nagyot kiabált s az öklével döngette az asztalt. Erre mindenhonnan rátámadtak, poharak, evőeszközök zörgése közben. Piros, vérszínű gulyáslevest kanalaztak a hosszu asztaloknál; de az egyik még a kenyerét is megforgatta a sóban, aztán belemarkolt a paprikába s telehintette vele a húsdarabokat. Amott az egyik kis lábasból tiszta, fehér disznózsírt evett kanállal, néha hozzáharapva a kenyeret. A sarkon egy kocsis csak a hegyes paprikákat nyelte, talán a tizediket. Nem volt szava, a szemei könnyesek voltak, a homloka izzadt a kíntól. Néha fölnevetett mégis s a hasára csapott. Sokat ivott tegnap s most kurálta magát.

Valaki azt kiabálta hangosan, hogy csönd legyen; Jasztrinszkiné elmondja, hogyan mentek el a holdbéli főnyereményért Sztregorék.

Gyorsan teletömték a szájukat három-négyszeres falattal s duzzadt pofákkal, olykor elfúlva figyelték a kicsi asszonyt.

- Hallgassatok. Nem tudok kiabálni - kezdte Jasztrinszkiné... Markovszka Anna máma már hajnalban nekiállt mosni. Tudjátok: se enni, se innivaló nincs azoknál: csak szappan, mosólug meg surolókefe. Még sokan aludtak, de engem fölriasztott egy rossz álom s így hallgattam, hogyan süvöltöz a keféje. Mire elsőt dudált a gyár: ő már terítgette a vizes ruhákat. Ágyneműt, ura ingét s a magáét is. Átmentem azzal, hogy a kékítős vizét ne döntse ki, mert délfelé én is mosni fogok. - Jó - mondta Anna, amilyen kurtán ő már beszélni szokott.

- Mi bánt megint? - kérdeztem.

Nagyon sóhajtott s megrázta keservesen a fejét.

- Ti talán valamikor jólétbe éltetek? - kérdeztem - hogy olyan nagyon rosszul esik néktek a szegénység. Te is, - mondom - meg az urad is mintha betegjei lennétek a szegénységnek.

Látszott, nincs kedve ezekről beszélni. - Jasztrinszkiné, - mondta - viheted a kékítőt.

Ekkor lökte be az ajtót Sztregor. Ösmeritek: mint valami türelmes állatnak olyan szokott lenni az arca. Mint a járomba tört bivalynak, azzal a két nagy szemivel. De most: a szája tátva a futástól, alig bírt megállni, hogy a szekrénynek ne rohanjon; a szeme ide-oda kapkod s kiabálja Annának: - szedd rendbe, szedd rendbe magad.

- Nyertünk? - kérdi hirtelen Anna s így, maga elé teszi az örömtől a kezét.

Sztregor már rugja le a bakancsait, veszi a lavort, beledűti a nagyfazék forró vizét s azzal belecsap, nem törődik vele, hogy süti őt a víz, csak dörgöli a szőreit.

Markovszka Anna meg a tükör elé áll rögtön, s haját elfésüli símára, leengedi magáról a háziszoknyát, ünneplőt húz s mintha ott se lennék: tiszta inget, gatyát dob oda Sztregornak. Az meg vetkőzni kezd.

Kifutottam. Oldalt álltam az ajtótól s gondoltam: majd jószerencsét kívánok nekik.

Mikor kiléptek, azt gondoltam: vasárnap van. Csakúgy ragyogtak. Láttomra összeszedték magukat. Először Markovszka Anna átölelt és megcsókolt: - Isten veled Jasztrinszkiné, jóasszony voltál, gondom lesz rád.

- Hát már vissza se jöttök? - kérdém tőlük.

- Nem, nem, - mondják mind a ketten s Sztregor is nyujtja a kezét.

- Hát a holmitokkal mi legyen? - kérdem.

- A tiéd lehet minden, - feleli Anna.

- Hát akkor az Isten áldjon meg.

Sztregor már a szárítónál volt. De Markovszka Anna mégegyszer rámtekintett mosolyogva s azzal futott az ura után. Büszkén, egyszerre lépkedtek.

Én meg elgondolkoztam: ime milyen nagy szerencse. Amint kijönnek a bankból, rögtön úri ruhát vesznek... de hol fognak átöltözni... aztán befutottam hozzájuk. Számba venni a kincseimet. Szekrény, komod, minden tárva-nyitva volt. Kint pedig lógtak a ruhák. Azok is csak az enyémek lesznek. Nagy segítség ez nékem; kiárulok belőlük valamit s jobbfajta teát vehetek a fűvesasszonytól a mellemre.

- Hát attól nem féltél, hogy nem hiszi el neked senki az örökhagyást? - kérdi egy vörösfejű, okoskodó kocsis.

- Cseppet se féltem. Ha valaki házravalót talál, miért ne hagyna teára valót a szegényebbre. Nem igaz?

- Igaz, igaz, csak folytasd, - néhányan megint bekaptak a tányérjukba, mert hűlőben volt az ételük.

- Várjatok csak. Mit hagytam ki, - s eltünődött - hát őróluk nem tudok többet mondani, nem voltam velük. Legföljebb elképzeltem néha: no, most már számolják a bankókat. Aztán: hova dugják? Nem lesnek-e rájuk tolvajok? Dél van, hova térnek be enni?... Inkább annak örültem ami rámjutott. Szinte már gondot okozott, hogyan vigyem át magamhoz... akkor, mint a nyúl jön Ámbos s fujja: - Hol a Sztregor?... Csak intek s ránézek: - Miért, talán te is akarsz tőle valami kegyet.

- Jasztrinszkiné, Jasztrinszkiné, - sóhajtozza Ámbos - hogy ebből mi lesz. Mondja csak, ölt már Sztregor embert?

Rögtön tudtam. Nem nyertek. Csak fölültették őket. Mingyárt leszedtem a kint lógó ruhákat. Visszalöktem a komód fiókot, becsuktam a szekrényt, aztán két lapáttal jól ráraktam a tűzre. Ha visszajönnek, főzhessen valamit Anna. Ámbos volt a tanum, hogy nem nyúltam semmihez. Aztán kulccsal lezártam az ajtót.

S most Jasztrinszkiné fölmutatta a kulcsot. S ezzel visszahanyatlott a székre. A gondolatok s a beszédek útrakeltek. Hátha mégiscsak nyertek s ami tréfának indult, a végén bevág... Vargyu szemét beverte akár egy ablakot... visszamer-e jönni a bányába?... vissza, vissza kell jönnie... munka - sehol... a népkonyhák még nincsenek fölállítva... ha koldulni megy, ki ad ilyen fiatal, erős embernek... Aztán meg: talán csak éjjel fognak hazaosonni, lopva s másnap reggel állít be Sztregor a bányába... Akkor levonnak neki egy napot s még a büntetéspénzt. De vajjon Vargyu szól-e erről az irodában? Hátha elhallgatja.

Elbődült a duda. A kantinos szundító kutyája fölriadt tőle s vad csaholásba kezdett. Robogtak kifelé egymásután a bányászok.

Háromfelé járt az idő. Már beleuntak abba, hogy Sztregorra gondoljanak vagy Vargyut nézzék, akinek a jobbszeme sötét gyűrűből, véresen tekintett a világba.

Vargyun semmise látszott ezenkívül. Épolyan volt, mint mindig. Hol ezen a terászon állt s verte a csizmáját a meggyfabotjával; hol fölkapaszkodott egy másik terászra, szólt pár nehéz szót - aztán a bányaszekerekhez fordult. S intézte az új bányavezeték útjának feltöltését. Csak aki ránézett, annak jutott eszébe Sztregor.

Idehallották valamelyik gyár dudáját, ahol háromkor leáll a munka. Kicsit megpihentek ők is. Vargyu fönt tartózkodott.

Hoszpodár Janó a bányakapu felé mutatott. S látszott: nem tudja, nevessen vagy maradjon komoly.

Mert a két szürke agyagfal között: Sztregor közeledett és Markovszka Anna. Azon, hogy visszajöttek, nevetni kellett. De ahogyan ők jöttek: mint aki sír mellől jön... s az ünnepi ruha rajtuk... s mind a ketten a földet nézték... mint Ádám és Éva a paradicsom kapujában s mögöttük pallossal a láthatatlan angyal.

No most aztán mi lesz. Vargyu még fönt van, eléje megy-e vagy csak idejön s bevárja Sztregor, míg ráakad a felvigyázó. S rámered azzal a véres jobbszemével. Vargyuból biztos kirobban a bosszú. Miért nem jönnek ezek is inkább holnap. S legalább ne ünneplőbe.

Markovszka Anna szinte észrevétlen visszafordult. Sztregor egyedül maradt s csak jött, jött lehajtott fejjel előbbre. Sem gyorsan, sem lassan. Néha akaratlan megállt. Biztos nehéz gondolatok jártak a fejében. Micsinál vele Vargyu? Hátha hiába jött vissza, mert kidobták?

Kihült volt az arca. A járása: mint aki nem tudja, hogy a földön van-e. Csak nézte, hogyan bukkannak, merülnek elébe az ösmerős arcok s lépett terászról terászra. Az egész bányából csak Vargyut látta.

A felvigyázó éppen aláereszkedett. Mert halotta, hogy a csákányok nem zuhognak lent.

A jobbszemén most zsebkendőt tartott. Mikor Sztregort meglátta, elvette onnan.

Most már Sztregor csak a véres, fekete gyűrűs jobbszemet látta a bányából s arrafelé ment.

Aztán megállt előtte s feléje nyujtotta az arcát.

- Üss vissza.

Az emberek pedig nézték.

Belecsap-e a fölkínált arcba Vargyu vagy sem. Valahogy fájdalmasabbnak látszott az odatolt arcba ütni, mint az, mikor Sztregor hirtelen, meglepőn Vargyuba vágott.

Vargyu vörös volt. De meg se moccant. Hagyta, hogy Sztregor várja, várja az ütést. Most minden szív megdobbant: - Menj a munkádra! - kiáltotta Vargyu.

Sztregor fölsóhajtott s megfordult. Odament az egyik hatalmas agyagcönk elé. Állt előtte az ünneplő ruhájában. Látszott: egészen meg van zavarva. Fényes, fekete csizma a lábán, szűk posztónadrág, zeke és új keskenyszélű kalapja a kezében. Hova tegye ezt a kalapot meg ezt a zekét.

Vargyut visszahúzta Sztregor, mint mágnes a vasat. Pedig fönt akart maradni.

- Mit tátod a szádat? - s a harag már rázta.

Sztregor eldobta a kezéből a kalapot s utána a zekét is. Csákányt keresett. Mindenkinek kezében volt a magáé.

- Oszt ha olyan nagy legény voltál s be tudtad vágni a csákányodat a tóba, hát kihozni nincs pofád! - ordította Vargyu.

Dobbantott s olyant ütött meggyfabotjával az agyagra, hogy eltört: - Nékem kihozd azt a csákányt vagy kitiprom a beledet. Az anyád mindenit.

A dér még látszott szerte. Jéghideg volt, szívdermesztő a nyolc-tíz méter bányató vize és Sztregor nem tudott úszni.

De Sztregor elfelejtette ezt: csak Vargyu vérbeborult jobbszemét nézte. S reszkető ökleit.

Hirtelen összehúzta magát s ment a bányató felé.

Vargyu csak addig vigyázta, míg a bányató széléig ért. Aztán hátatfordított s csak bámulta összeszorított vad szájjal az agyagot.

Ezalatt már Sztregor derékig tiport a tóban. Nehezen, elakadva haladt: az iszapos fenék visszatartotta. A fogai akaratlan csattogtak a hidegtől. A szeméből mintha kialudt volna a látás. Ment az ujjaival belekapaszkodva a hullámzó vízbe. Most lehajolt a tó alá s csurgó arccal ismét kibukkant. A csákányt kereste.

Hirtelen elmerült, aztán kibujt a víz alól s karjaival a hullámokba csapott. Mint a kutya, rángatta ügyetlen karjait az oldala mellett és csizmás lábával idétlenül rugdalta a vizet... nehéz zihálása kihallatszott a partra... És a közepénél hirtelen alámerült, mint az ólom. Gyűrűk futottak körbe fölötte.

Vargyu pedig süketen, bódultan a szürke agyagterászt bámulta. Minden gondolata megállt, csak a vér zúgott a testében le-föl, mint valami őrjöngő, elszabadult vonat. A hangok, a kiáltozások meg akarták őt fordítani... kiabálni akart ő is... de nem volt erő, ami megfordíthatta volna őt a tengelye körül. Odafagyott a szürke agyagterászhoz.

A többiek már hozták Sztregort. Teste elhagyva, a feje hátraesve, szeme lehunyva... olykor még vizet hányt ki magából...

Vargyu a hátába érezte a sok szemet. Valakinek a rendelkező hangját hallotta: - Rá a kabátra üljél szépen, itt a pálinka...

Aztán megintcsak ugyanaz mondta: - Ide a saroglyát, fogjátok meg négyen.

Vargyu úgy érezte, nem szabad megfordulnia. Csak figyelte kigyúlt arccal a távolodók zaját. Csönd volt, szokatlanul nagy csönd a bányában. Mi az, gondolta Vargyu, elmentek, itthagytak valamennyien.

Megfordult. Sztregorral már a bányakapunál jártak: mellette egy csákányos ment, aki mindig fölemelte a lehanyatló karját.

A többiek pedig itt voltak. Csak csöndben álltak és néztek. Vargyu nem szólt rájuk. Míg aztán maguktól meg nem ragadták újból a csákányt. S lassú csapásokkal boncolni kezdték az agyagot.