Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 7. szám · / · Figyelő · / · Regény és széppróza

Szász Menyhért: Egy csapattiszt naplója
Kozma Miklós könyve - Révai

A nagy háborús emlékiratok a történelmi élményanyagot vagy irodalmi vagy politikai irányzatossággal alakították. Tudatos célkitűzés, tudatosság a koncepcióban és kivitelben, az élményanyag kritikai megszűrése és politikai, emberi, irodalmi szempontokhoz való utólagos alkalmazása volt a nagy háborús írások közös jellegzetessége. Akár nagy hadvezér, akár politikus, vagy író írta meg háborús élményeit, műveik minden esetben nagy célok és ideálok érdekében elfogult emberek írásai. Lehetnek rendkívül mélyenjáró emberi dokumentumok, nagyvonalú politikai, vagy történelmi koncepciók, de semmiesetre sem a tömegek élményeit és életét örökitik meg.

Kozma Miklós könyvéből mindazok a szempontok és intenciók hiányoznak, amelyek az élményanyagot utólagosan alakítják és rendezik. Napló a szó legtisztább értelmében: közvetlen és őszinte szavak, melyek az élmény pillanatában egyszerűen, de pontos hűséggel jegyzik az érzést. Ebből természetesen következik drámai filmszerűsége. Egy nagy háborús film nyersanyaga a könyv, amelyhez a rendező még nem nyúlt hozzá, s amelynek scenáriumát történelmi erők írták.

A csapattiszt a maga szűk körébe zárva az események torlódó forgatagában figyeli a háborút, szenved, nélkülöz és tragikus erőfeszítéssel keresi a perspektívát. És ha olykor fölébe is emelkedik annak a látókörnek, amelyre helyzete korlátozza, mégis, igazi jelentősége könyvének az a környezetfotográfia, amelyet a csapattiszt szemszögéből rögzít meg: figurák és adalékok a hadbanálló csapat lélektanához, valamint a tiszta önarckép, amely szinte akaratlanul bontakozik ki az élmények mozaikjából. A csapattiszt alakja megnő: emberszeretetnél és fajszeretetnél mélyebb indulattal küzd, hogy közelkerüljön katonáihoz, magyarjaihoz, szűkebb csapatához és áthidalja a nagy szakadékot, ami a magyar urat és a magyar parasztot századok óta elválasztja. Ez több mint a feudális urak patriarchális érdeklődése a nép iránt, ez etikum, hűség, a szenvedő lélek szolidaritása a szenvedő lélekkel. Egy-egy intuitív megnyilatkozása, sóhaja, vagy felkiáltása, egy-egy szava a menekülőkről, vagy a felperzselt, kifosztott falvakról, egy-egy odavetett rajza, vagy ahogy felderíti önmagának tudatalatti érzéseit, szinte művészetig emelkedik: a szenvedés ilyenkor költőt formál a csapattisztből.

De az aktív tiszt számára lehetetlen, hogy észre ne vegye a közös hadsereg vezetőinek sűrűn elkövetett hibáit és mulasztásait. Kritikája ilyenkor kiméletlenül lesújtó, s mikor fajtájának sorsáért reszket, s a gyakran indokolatlan emberpazarlás miatt felhördül, szavai szinte agitatív erőre kapnak: memento a meddő magyar mártirium ellen.

A terjedelmes könyv anyaga tulajdonképpen és mindenekfölött impozáns történeti és irodalmi forrás az utánunkjövő generáció számára, mert feljegyzi a világháború végrehajtásának technikáját. Az ilyen háborús napló publikálása valósággal egyetlen ellenszere a történelemhamisításnak. Végeredményképpen nem az a lényege, ami le van írva benne, hanem ami belőle kiderül.

A szerző mint katona, mint egy nemzet harcosa indul harcba és mint egy nemzet aggódó fia tér vissza gyermekeihez. Harminckét notesz, harminckét szörnyű forduló azon az úton, melyet milliók jártak meg, akik mind azt hitték, hogy a győzelem országútján járnak s a végén mind a Golgothához értek. A csapattiszt ragyogó huszáruniformisban, lóháton indul el és megtépve, rongyosan, katonaládával a vállán, gyalog ér haza.