Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 7. szám

Bartalis János: A téli medve...

Napvilágos parasztszoba,
szemdörzsölő, szúró ébredés,
az ablakokon beömöl a fény,
négy hatszemes falüregen egyszerre bömböl be,
mint őserdők vadja: az aranybölény.
A hegyekről lejön a szűzi áramlás,
a fák közül a néma erdő-csend -

nincs sötét, kietlen béna vak
homály,
vigasztalan nap,
reménytelen vágy,
lélek éje,
nyomor halál fénye -

Isten becsókolt az ablakon, üdeszép tavasz-száj
belehelt
(ragyogó fogsorok...)
a másik szobában dal, egy asszony dala kacag a Halálról,
Gyermekről, Virágról,

a táj körül hórajzos, a kert finom télcsipkés,
a mező nyugtalan vad vonal -

a fény fut, szalad, táboroz hófoltokon,
az elmosott barázdák felnyögnek álmaikból,
az ágak égbe tépásszák karjaikat,
a föld maró fénybe lendül -
egy madárka fahegyen vihorász

halkan felmegyek fénytrónusomra (a téli medve)
és suttogom leborulva:
Isten!
Természet!
Csoda!