Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 7. szám

Köves Tibor: Róbert és Klára
Kisregény

Róbert megismerkedett Klárával.

Hogyan ismerkedik össze ember az emberrel? Kell, hogy legyen ebben mindig valami patétikus, amelyet tisztelni kötelességünk, mert a körülmények gyakran erősebbek, mint a jellemek s a legszebb barátságoknak néha az az alapja, hogy az emberek nem mernek alul maradni egy kiváltságos hangulaton, amelyben összekerültek. Milyen végzetesen erős rokonságnak kell lennie két ember között, ha barátságuk szürke szalonból, kávéház terraszáról, vagy váróteremből indul ki. Micsoda emberfeletti erőfeszítésébe kerül majd a barátságnak, hogy helyrehozza a sors eme tévedését!

Klárát a halál hozta Bakács Róbert elé.

Róbertnek egy délután későig volt dolga. Azután, mivel vacsorára igyekezett, taxit vett és igyekezett haza, átöltözni. Tél volt, lucskos, csúszós idő. Valamelyik kis utcasarkon a kocsi elütött egy embert. A soffőr és utasa kiugrottak ülésükről. A hidegben, sötétben senki nem járt, rendőrt sem lehetett látni. Mit volt mit tenni, az elalélt embert, kinek arcán néhány csepp vér futott le, beemelték az ülésre, s rohantak a kórház felé. Néhány perc mulva az ember felnyitotta a szemét és igen halkan ennyit mondott:

- Azt hiszem, megsebesültem... értesítsék a feleségem.

- Igen, - mondta Róbert is halkan s várt a folytatásra, de az ember ismét elvesztette eszméletét.

Mire felvitték a műtőbe, meghalt.

Az orvosok megtalálták nevét és címét. Értesítették a rendőrséget, ez pedig a feleséget. Róbert is telefonált, hogy nem mehet a vacsorára, mivel megkérték, hogy várja be a bizottság kiszállását.

Alighogy befejezték részletes kihallgatását, bejött az asszony, az özvegy, Klára.

Házi ruhájára kapta fel télikabátját, kicsiny kalapja alól kócosan hullott alá haja. Lábai reszkettek és szemei annyira teli voltak könnyel, hogy nem lehetett látni, hova néz. Rettenetes csend támadt. A nő már tudta, mi történt, de ezt a csendet mindennél elviselhetetlenebbnek találta. Kitört belőle a visszafojtott, kínzó zokogás. Összeszorított fogakkal sírt s a háta remegett. Az orvosok leültették s próbálták megnyugtatni. A rendőrtisztek mindössze két-három kérdést adtak fel neki, azután azt akarták megtudni, kit értesítsenek még.

- Nem tudom, - nyöszörgött az asszony. - Az édesanyja nagyon öreg és beteg... a bátyja elutazott... az én bátyám... a Gellértben lakik.

Egy rendőr kiment telefonálni.

Klára ekkor vette észre Róbertet, aki lehorgasztott fejjel állt egy ablakmélyedésben. Nézett rá merően, majd kinyujtotta karját és felsikoltott:

- Maga volt!

- Nem, dehogy, - remegett meg Róbert, - én, sajnos, csak a kocsiban ültem...

- Ez az úr csak tanu, - erősítette meg a kapitány is.

Klára feje le-lebillent, mint el akarna aludni:

- Bocsásson meg, - mondta egész halkan, majd hirtelen felélénkült kissé:

- Maga látta? Mondja el, hogyan történt...

De nem is tudta volna végighallgatni, mivel újra sírógörcs vett erőt rajta.

Róbert csendesen megkérdezte, elmehet-e. Engedélyt kapott és távozott.

Sokáig élt benne ez a jelenet, látta a nő vonagló hátát, hallotta hörgő, reszelő lélekzetvételét.

Néhány nap mulva felkereste az asszonyt, akinek emlékezett a címére.

- Nagyságos asszonyom, - mondta neki, - bocsásson meg, hogy zavarom. Kérem, adja meg az ügyvéde címét, mivel rendelkezésére akarok állani. Én vagyok az egyetlen tanu és bizonyítani tudom, hogy a férje nem hibás.

Klára megkérte, jöjjön vissza két-három nap elteltével, mivel ezt a dolgot sógora intézi s ettől kell elkérnie a címet.

Mikor Róbert visszatért, az asszonyt sokkal nyugodtabbnak találta. A fájdalom, a kétségbeesés visszavonult az izmokból és leülepedett a nemesebb szervekben. A szívben, ahonnan sápadtságot árasztott szét, az agyban, ahonnan meglassította a szavak ütemét, akadozóvá tette a gondolatot.

Bakács kitalálta, hogy ez a nő nem tartozik a fajtához, akit megszépít a bánat. Amennyire lehetett, elrejtette vörös haját, mintha szégyelte volna, hogy ez nem vált színt, mint a ruhája, szemeit félig lecsukva tartotta, mintha többé már nem látná a világ felét s szája körül két öreges, gúnyos ránc azt látszott jelenteni, hogy az emberek nem értik a dolgok igazi jelentőségét. Csendesen beszélgettek egy óra hosszáig s Róbert elmondta mind azt a jelentéktelen, tipikus részletet, amit látott a balesetből:

Klára bólintott:

- Pontosan így álmodtam meg ezt, minden éjjel kétszer-háromszor egymás után. Minden baleset egyforma. Láttam már az életben is. Csodálatos, hogy az ember azt hiszi, tud valamit, ha látta...

Később viszontlátták egymást a rendőrségem, majd három hónap mulva a tárgyaláson. Róbert csak itt tudta meg, hogy Klárának gyereke van, kis fia, aki apja halálakor egy éves volt. Tárgyalás után hazakísérte az asszonyt, és ő elmondta, hogy másnap délelőtt kimegy a temetőbe, férje sírjához. Klára olyan egyszerű volt, olyan komoly, olyan tisztaság és öntudat ült arcán, hogy Róbert mély, megilletődött tiszteletet érzett iránta. Még aznap nagy fehér csokrot küldött neki, hogy vigye ki a sírra.

Egy szombat délután összetalálkoztak az utcán. Klára hálásan nyujtott kezet:

- Gondoltam magára. Ha tudtam volna címét, megköszöntem volna a virágokat.

Róbert nem felelt. Klára elmondta, hogy sétálni indult, mivel még egész nap nem mozdult ki hazulról. Róbert ajánlkozott, hogy elkíséri. A Belvárosban jártak, hát átmentek a hídon, majd leültek megpihenni a túlsó parton. A tél már elmult, de az időjárás új szerepének csak felét tudta még: hat óráig derült volt, utána visszaesett a régi hűvösségbe. Klára összehúzta gallérját:

- Csak mennél később jönne a tavasz...

Nézte a vizet s fiatal szemeiben látszott, mennyire örül önkéntelenül annak, hogy a folyó folyik, annak, hogy egy-egy hullám teteje hirtelen, játékosan megcsillan, azután bukfencezve lebukik. Ez a víz humora. Tavaszutón a házak is színt váltanak, nem lepi be őket homályos pára, hanem melegen bocsájtják ki magukból élénk színeiket. Most azonban még csak vedlettek. Keleten szürkék voltak, hidegek s csak a nyugati oldalon kezdett kiütközni egy-egy színesebb folt.

Mindez nem kerülte ki Klára figyelmét.

Nézett, figyelt, összeráncolta homlokát. Mintha kellemetlen gondolatokat akart volna elhessegetni...

Róbert eltünődött.

- Fél... - gondolta magában. - Fél ez az asszony, mert érzi, hogy az örömök elkerülhetetlenül megtalálják, akkor is, ha egyedül van.

- Milyen kellemetlen dolog is a tavasz, - fakadt ki csaknem indulattal Klára. - A bimbók kipattannak, a gyerekek diabolóznak a parkokban, hirtelen, egyik napról a másikra, mintegy hatósági parancs szerint. Mindenki erőlködik, mert hite szerint meg kell újulnia. Milyen mesterséges ez! Milyen utálatosak az emberek! Csókolózni kezdenek nyilvános helyeken, mivel elmult március huszonegyedike s mivel a propellerek megindultak a Dunán...

Róbert megfogta Klára kezét és megcsókolta. Majd felálltak és hazaindultak.

Azután még számos alkalommal sétáltak együtt, majd idő multán, mikor a házak már teljesen felvették színdús új bőrüket, Klára a szeretője lett.

Szerelmük oly erős, méltóságteljes, oly szenvedélyes volt, aminőt csak a halál emléke teremthet. Nem gügyöghettek, duzzoghattak, enyeleghettek. Csak a legerősebb életritmusban bizonyíthatták be a férjnek, hogy nekik van igazuk. Talán nem létezik a nagy, szörnyű túlvilág, de minden embernek megvan a saját külön kis túlvilága, kis lakosztálya az örökkévalóságban, ahol lakik egy-két ember halála után s nem restelli befolyását érvényesíteni az élőkre.

Klára és Róbert nem gondoltak mindig rá, de minden csókkal azt akarták bizonyítani, hogy végzetes, elkerülhetetlen szenvedély dobta őket egymás karjába. Szemérmet nem éreztek az első pillanattól kezdve. Mezítelenül vetették magukat egymásnak, mezítelenül vizsgálták egymás testének legkisebb porcikáját, mintha mondták volna: nem vagyunk semmiért felelősek: ez a két pár kar, két váll, két mellkas ismeretlen hatalmának akarata. Sok ideig alig is beszéltek. Egyszerű szavak hagyták el ajkaikat.

- Csókolj meg. Szomjas vagyok. Mikor jöttem esett. Adj egy narancsot. Mikor jössz?

Klára minden nap jött. Gyakran nem is vetkőzött le. Volt egy kedvelt helye: az asztal előtti támlásszék. Amikor nem volt sok ideje, leült ide és nézett kifele a kis kertbe. Olykor Róbert nem volt otthon, ám ő bement, leült helyére, vagy járogatott a szobában, majd egy óra mulva távozott. Az is előfordult, hogy ép e pillanatban érkezett Róbert s az előszobában találkoztak. Szó nélkül átölelték egymást hosszú csókban. Akkor Klára kibontakozott, azt mondta «holnap» s elsietett. Róbert nem kérdezősködött és nem tartóztatta. Ha nem maradt, hát nem maradhatott.

Amint hónapokkal előbb észre kellett venni, hogy Klára külsejére igen rossz hatással van a bánat, a gyász, most az derült ki, hogy ez a szerelem pompásan illik hozzá.

Amíg férjével élt, tökéletesen szép nő volt. Lehet, hogy szépségét is férjének köszönhette, hiszen ők ketten kicsiny gyerekkoruktól fogva ismerték egymást és tudták, hogy egész életüket egymás mellett fogják tölteni. Ha valakinek tízéves kora óta minden nap azt mondják: te vagy a legszebb a világon, könnyen lehetséges, hogy húszéves korára valóban az is lesz. Klára szépsége nyugodtan fejlődhetett. Ha eggyel több szempillája nőtt ki, tudta, ki fog örülni ennek, ha a növekedés folyamán arca keskenyebb, hosszúkásabb lett, tudta, ki fogja ezt boldogan tudomásul venni. Akár gótikus katedrálisról, akár emberi arcról van szó, az igazi szépség alapja a céltudatosság. Puritán lányok, akik későn mennek férjhez s akik «csak annak óhajtanak tetszeni, aki egykor férjük lesz», nem fognak tetszeni sem ennek, sem másnak. A szépség megköveteli, mint kényes művészek, hogy figyeljék fejlődését, bátorítsák, megcsodálják. Az a tény, hogy Klára és férje gyermekkorukban összetalálkoztak, a legritkább dolgok közé tartozott. Mások egész életen keresztül nem találják meg a legmegfelelőbb párt, vagy hosszas, fárasztó tapasztalatok után bukkannak rá, amikor talán már késő is és amikor együttlétük már nem más, mint nagy, hiábavaló sóvárgás: miért nem találkoztak előbb, sokkal előbb. Egészen bizonyos, hogy Klárának és férjének előre megírt sorsa az volt, hogy legendává váljanak. Nyolcvanéves korig kellett volna tartania szerelmüknek és egy napon kellett volna meghalniok. Nemzedékeknek, ezreknek kellett volna ismerniök a nevüket és emlegetni példájukat bátorság-adás céljából. S a férfi váratlan halála feltétlenül tévedés volt, égi baklövés, amely zavarba ejtette a fentieket s ami miatt sokáig szégyelték magukat.

Így tehát addig a percig, amíg a szerencsétlenség el nem rabolta Klárától természetes férjét, az ő szépsége is természetes, emberi volt. Vörös haja, hosszukás arca, nagyon vörös ajkai, nem kicsi, de szabályos orra, egymástól igen messze lévő szemöldökei, zöldes-szürke szemei semmi titkot nem rejtettek. Mikor férje meghalt, az ő arcvonásai lassan változáson mentek keresztül. Anélkül, hogy szépségéből veszített volna, valami hidegebb, elvontabb kifejezést kapott. Az egyetlen, bizonyos kis Klára helyébe a nő lépett, akinek van sorsa, aki születik, szeret, szül, szenved, szeretője van. Róbert imádta rajta ezt a kifejezést, azt, hogy mozdulataiban nem volt kicsinyesség, ezt a légkört, amelyben minden elkerülhetetlennek látszott.

Minden elkerülhetetlennek látszott! Valóban ez volt az első eset, hogy Bakács ezzel a tüneménnyel találkozott. Olyan világban nőtt fel, amelyikben minden lehetséges volt és minden másként is történhetett volna, mivel egészen közelről nézve a történelmi erő véletlennek látszik. A véletlen pedig legnagyobb ellensége a társas életnek. Az emberek homályosan érezték, hogy valami hiányzik, megzavarodtak, habozni kezdtek s bizonytalanok lettek legkisebb tetteikben is. Úgylátszik, az ember évezredes nyáj és civilizáció-élete alatt megszünt öncélú lény lenni. Céltalannak látszik az evés, a szeretkezés, a hajvágás, ha nem fűti valami ürügy, ami rajta kívül van. Egészen bizonyos, hogy a vallásos ember, vagy az elszánt üzletember könnyebben határozza el magát arra, hogy borbély-székbe ül, mint a hitetlen, vagy a tépelődő.

Róbert fiatal korában olyan mély, szenvedélyes, csillapíthatatlan kíváncsiságot érzett a nők iránt, amilyenhez hasonlót senkinél nem tapasztalt maga körül. Kíváncsiságot, mely megsokszorozta életét, kitárta minden érzékszervét, mintha ő várt volna megtermékenyítésre. Nagyon sokáig úgy gondolta, hogy soha azonos arc- vagy kézmozdulatot nem látott két nőnél, de még egyazon nőnél sem kétszer egymás után. Mint nagy kutatók ismeretlen földrészeknek, oly elszánt sorshatározattal adta magát ő a nők felfedezésének. Amikor váratlan helyzeteket talált, amelyeket még nem ismert, ámulat, borzongás futott át rajta. Egyszer sorsa fiatal lánnyal hozta össze, akiről az első este után kiderült, hogy menyasszony és hogy rövidesen meglesz az esküvője. Bakács előtt káprázott a világ. Menyasszony? Akkor miért keres mégis kalandot? Hogyan békül ki lelkiismeretével? Mire gondol? A vőlegényét szereti? Mi a vőlegénye? Neki is szőke a haja? Az édesanyja tudja, hogy már nem ártatlan?

Egész viszonyuk a legszemtelenebb grafikájú írásjegy volt, a kérdőjel.

Róbert úgy találta, hogy a nő: teremtmény, aki élete minden helyzetében, testének minden remegésére ő előtte teljesen elképzelhetetlen, ismeretlen módon felel. Ezért azonos módon bánt mindegyikükkel. Mindegyikben azt szerette, ami váratlan volt. A vőlegényét vagy a függetlenségét, a szegénységét vagy a tékozlását. S azt tapasztalta, hogy a nők ugyanúgy okoskodnak, mint ő. Hogy eleget tegyen ennek az ellenállhatatlan akaratnak, hazudott. Kitalálta, megtudta, mi tetszik egyiknek vagy másiknak s e szerint váltogatta állását, kedvelt ételeit, elődeit. Egyszer azt állította, gép-konstruktor, legjobban szereti a malacsültet s apja katonatiszt. Máskor kénytelen volt bevallani, hogy földhözragadt szülők hetedik gyermeke, nyomorgó orvostanhallgató és kicsiny korától kezdve tejen-vajon él. Így kialakultak szenvedélyes szerelmi viszonyok, amelyben ő a fogorvosért rajongott, akinek szíve választottja felesége volt, a jóságos, csipkébe öltözött maradi mamáért, aki mindent tudott és helyeselt, a friss virágért, melyet őnagysága naponta bevitt a rendelőbe s mely őt oly kíváló háziasszonynak tüntette fel. Közben alig vette észre, hogy szeretője bőre fehér, mint a hó, hogy egy rozsdás szögről őszi fák jutnak eszébe. A nő pedig mindenét odaadta volna ezen fiatal miniszteriális tisztviselőért, aki mindig oly finom volt, oly tisztelettel tudott kezet csókolni, aki csak a francia konyhát és az olajos ételeket szerette.

Bakács életében Klára lett az első bizonyosság. Akármit gondolt róla, akármilyen túlzóan remek képet festett róla távollétében, a nő puszta jelenléte sokkal több volt mindannál, mint amit elképzelt. Ez a bizonyosság azután mindenre kihatott s határozottá tette a viszonyt Róbert és a legkisebb tárgy között is. Amikor töltőtollat vásárolt s a kereskedő huszonöt Watermant tett elé, másodperc alatt elvette az asztalról azt a tollat, amelyik legjobban simult az írásához. Szekrényéhez lépve szinte kezébe repült az a nyakkendő, amelyet megkövetelt ruhája színe, gallérja szabása. Mindig akkor fogyott ki cigarettája, amikor trafik előtt haladt és soha nem döntötte fel véletlenségből poharát.

Budán lakott Róbert, apró villaszerű házban, amely előtt szerény kertecske húzódott meg. Nem sokkal azelőtt vette ki, hogy Klárával megismerkedett. Ámde az asszony jelenléte rövidesen nagy változásokat eredményezett. Mikor Róbert kivette a lakást Tóthéktól, megvásárolta a bútorok egy részét is. Azonkívül neki is volt bútora, amit szintén beállíttatott. Ilyenformán kissé tömöttek lettek a szobák, nem lélekzettek elegendően. Az apró tisztások, szorosok, terek, amelyeket a székek, asztalok, szekrények közei képeznek, nem viselték magukon egy gondos teremtő képét. Róbert azonnal megérezte, hogy Klára elégedetlen. Rövid szó, mozdulat, egy tekintet elég volt ahhoz, hogy megértse, mit kifogásol. Habozás nélkül dobatta ki a régi karosszéket, a hatalmas fiókos szekrényt. Futó megjegyzést hallott csak s másnap az ágy helyet változtatott. S valóban, ezután lehetetlen volt elképzelni, hogy azelőtt más rendben is állhattak a bútorok. Ugyanígy inkább kitalálta, mint megtudta, hogy Klára a kis kertben öreg lugas maradványait fedezte fel. Helyreállíttatta s villanyt vezettetett be. Ezentúl szép nyári estéken Tóthné itt szolgálta fel a vacsorát. Nehéz volt megérteni, miért nem jutott ez őneki is eszébe.

Amint ott ültek ketten a kis villa előtt, mintha ismeretlen ország lakói lettek volna, amelynek csak két polgára van. A közeli városból alig szűrődött át a lárma. Tiszta volt a levegő s a hegyek felől esti virágillatot hozott a szél. A többiek, a milliók gondjából semmit nem éreztek meg. Nem érezték a lábukban a többiek elkeseredett sietését, ujjaikban a többiek kapzsiságát, szemükben kielégítetlen mohóságát. Ültek csendesen, komolyan nézve egymásra, vagy tekintetükkel egy-egy bokrot, ágat simogatva. Véletlen kis sziget volt ez, paradicsomi sziget, a test ős-állapotában... Csak egymáson keresztül volt közük egymáshoz, még azt sem tudakolták, létezik-e egy harmadik ember, akit mind a ketten ismernek; tárgyakon mosolyogtak össze, a szék görbe lábán, nem emberi félszegségeken.

Életkörülményei megengedték Róbertnek, hogy úgy éljen, amint óhajt. Apja, idősebb Bakács Róbert, arisztokraták ügyvédje, besegítette őt Avrilis György irodájába. A görög származású pénzembernek először magánbankháza volt, azután megvált csaknem valamennyi ügyfelétől, hogy külföldi nagybankok magyarországi képviseletét vállalja. Évtizedek óta nagy tekintélynek örvendett a rendkívül jó modorú, őszbajúszú, alacsonytermetű úr, aki minden helyzetben, mindenkivel szemben talált figyelmes szót, vagy mozdulatot. Róbertet hamar megkedvelte, mert nyílt természetűnek találta, szívesen nevetőnek, aki soha nem okvetlenkedett. Meghívta párszor vacsorára s a fiúnak ilyenkor mindig szmókingban kellett megjelennie. A bankár lakása nagy hatással volt rá. Nem csak gyönyörű bútorokat talált itt, velencei csillárokat, főhercegek, püspökök, operaénekesnők aláírásos fényképeit, de szép könyvtárat is, ritka XVIII. századi könyvekkel és nagyszerű erotikus gyüjteménnyel. Általában, Avrilis minden szépségből bírt valamit, mindenhez értett, minden érdekelte, ám titokzatosnak tartotta őt csaknem valamennyi ismerőse: soha senki nem jött rá, hogy mi a valódi szenvedélye. Szeretett mulatni, mindig a legjobb helyen, a legjobb italokat fogyasztva, de részegen még nem látták. Rajongott a nőkért, értette hogyan kell bánni velük, ám soha senki nem tudta volna megmondani, hogy temérdek gyönyörű ismerőse közül ki a szerelmese. Minden miniszter barátja volt s őt semmi politikai becsvágy nem fűtötte. Semmit nem mondott el, semmi magánügyére nem tett célzást, egyetlen gyengéjét sem szolgáltatta ki. Egyébként teljesen olyan volt, mint minden más ember, de ez a tökéletes önuralom, a felebarátra való támaszkodásnak teljes hiánya szinte félelmessé tették. Ez volt az a tulajdonság, amelyik erőt sugárzott ki belőle, ez az a titokzatos sajátosság, amellyel mosolyogva is engedelmességet kényszerített mindenkire.

Természetét azonban még alantasai is legtöbbször kellemesnek tartották. Annyi szent, hogy nem dolgoztatta őket agyon s jól megfizette őket. Gyakran tartózkodott külföldön s ilyenkor az itthoniak naponta négy-öt órára jártak be a hivatalba.

Róbertnek jövedelme s az a tény, hogy rokonság nélkül élt Budapesten, megengedték, hogy a legteljesebb szabadságban éljen.

Így töltötték tehát a nyár jó részét, szinte felváltva a kis kert és a hálószoba között. Ritkán jártak el hazulról, a legtöbbször azért, hogy nagy sétákat, vagy ritkán kisebb kirándulásokat tegyenek. Egyszer váltak csak el, tizennégy napra, amikor Klárának el kellett utaznia kisfiával. Nem sokkal megérkezése után azonban Tóthék utaztak el szabadságra s félbe kellett szakítani a kerti idillt, nem maradhattak otthon egész délután és este. Eleinte a kis budai kocsmákat keresték fel, egyiket a másik után. Saját kis lugasukat keresték és szerették volna elhitetni magukkal, hogy még mindig kettesben vannak, otthon saját maguknál. Ez azonban nehezen ment. Zajos és fesztelen emberek vették őket körül, akik azt hitték, hogy a társas étkezés bizalmaskodó testvériséget jelent mindannyiok számára, akik egy helyiségben ültek. Hangosan beszéltek, emelt hangon mondták el tréfáikat, s utána körben kacsintottak. Róbert néha szégyelte magát Klára előtt, mintha mindez az ő hibája volna. Végre is, bármennyire húzódtak eddig a nagyvilágtól, módszert kellett változtatni s elkerülni az egyszerű helyeket.

*

Róbert és Klára megjelentek tehát a híres, az előkelő kerti étteremben. Ez volt az első eset, hogy együtt mutatkoztak a társaság előtt. Száz fej fordult feléjük. A kések és villák pillanatra megálltak a levegőben s az emberek összesúgtak. Ez az a pillanat, amikor egy emberpár az érdeklődés középpontjába kerül. A habozás pillanata, amikor asztalt kell választani, amikor az ülő tömeg közepén ketten állanak, jobbra-balra tekintgetve. Tulajdonképen magasztos pillanat a legtöbb nő számára, a nap legnagyobb élménye. Ott állani, kissé összehúzott kabátkában, az érdektelenség, elfogulatlanság halvány mosolyával, tudomásul véve másodperc alatt az összes érdeklődő férfi-tekintetet, felfedezve nyomban a legjobban öltözött nőt: a legveszélyesebb vetélytársat, s ugyanakkor érzékeltetve, hogy ugyanúgy érzi magát, mintha teljesen egyedül volna. A férfi pedig a hódító nyugodtságával keresi és fedezi fel a legjobb asztalt, egykedvűen tekint el a kutató pillantások felett: ő biztos a dolgában. A társas élet melyik pillanata hasonlítható ehhez! Ez az a másodperc, amelyért robotolunk a hivatalban, izzadunk a tőzsdén, szónokolunk a parlamentben. Ez az a pillanat, amelyikért nem adunk halasztást a hitelezőknek, fizetésemelést alkalmazottainknak. Ez az a pillanat, amelyikért a gyermeket becsukjuk szobájába s áhitatos órákat töltünk az öltöző-asztal előtt. Ez a szépség, a fiatalság, az élet pillanata.

Klárát és Róbertet még jobban megnézték, mint bárki mást. A telt alakú, sápadt, zöldszemű nőt magas, keskeny csípőjű, szőke fiatalember követte, akinek finom vonásai szinte nőiesen hatottak volna, ha sötétkék szemeinek határozott tekintete s előreugró orra nem ad érzékibb, erőteljesebb kifejezést arcának. A fiú erősen megérezte a mindenhonnan feléjük áradó kíváncsiságot, a bizsergést, az új tápot szavaiknak, étvágyuknak, képzeletüknek. Asszonyára tekintett s úgy látta, ő sem maradt érzéketlen. Izgalma tagadhatatlan volt: az étlapon kedvelt ételei szerepeltek, de ő nem kért ezekből. Egészen keveset evett: halat, salátát, utána likőrös fagylaltot. Majd pezsgőt bonttattak s Klára cigarettára gyujtott, holott azelőtt soha nem dohányzott. Ellenben táncolni nem akart. Inkább nézte az embereket. A monumentális pénz-bárót, aki érkezésük óta egyre hordatta a tálakat, a három mágnás-fiút, akik csodálatosan szép lánnyal beszélgettek németül, a hosszú bankettasztalt, amelynél sportemberek ültek. Leginkább azonban a táncoló párok érdekelték. Szenvedélyesen figyelte a forgó, mozgó, szaggatott párokat s először valami borzongást, szinte irtózatot érzett.

Járt ő már azelőtt is itt, meg hasonló helyeken, táncolt maga is, de nem emlékezett hasonló benyomásra. Akkor megjelent férjével. Vacsorázni jöttek, mivel egy vagy más okból otthon nem volt vacsora. Vagy barátaikkal elhatározták, hogy kiruccannak kicsit. Olyan természetes volt, hogy megérkeztek, rendeltek s jó étvággyal elköltötték az ételt. Szerény asszonynak érezte magát, aki néző volt, mint annyi más. Most mintha szereplő lett volna... Akkor öltözködése sem volt még ilyen keresett, ilyen pompás. Most tulajdonképen még gyászban is kellett volna lennie. Megrázkódott. S Róbert mily büszkén, gőgősen vezette őt. Volt valami mindkettőjük nézésében, hanghordozásában, ami kettéhasította öntudatát.

Egyszer, éveknek előtte, megoperálták. Késő délután ébredt morfiumos álmából és óvatosan kinyitotta egyik szemét. Anyja volt a szobában, egy orvos és az ápolónő. Csendesen beszélgettek állva mindhárman. Amint nézte őket, megrémült. Észrevette gesztusaikat. Hat kéz, amelyik észrevétlenül mozgott. De mozgott, furcsán, nevetségesen, értelmetlenül. Nyolc órás életenkívülisége alatt megszünt a kapocs közte és az emberi fajta között. Elfelejtette a taglejtések társadalmi, megállapított jelentőségét. Mikor felébredt, nem emlékezett arra, hogy egy anya, egy orvos, egy kedves testvér gondolataihoz, érzéseihez fűződnek a szokott mozdulatok. A mozdulatoknak csak fizikai jellegét érzékelte s elviselhetetlenül groteszknek, értelmetlennek, állatinak találta őket: mintha majmok integettek volna. Sírni volt kedve.

Most, hogy eddig ismeretlen helyzetben találta magát, hirtelen ismét elvált a világtól. Csak idétlen lökdölőzést, tört állati mozgást, megokolatlan rugdalózást látott maga előtt. Nem gondolt arra, hogy ez néger zene, szinkópás ütem, hogy az emberek nevetnek és mulatnak. Értelmetlen, előtte ismeretlen fajta ugrándozott jobbra-balra. Szürke fátyol hullott szemei elé és zúgást érzett fülében.

Utolsó életösztönével a pohár után nyúlt és kihajtotta fenékig. Azután újra ivott s most már az ital ízét is érezte. Utoljára táncolt is, majd amikor távoztak, bágyadtnak, zsibbadtnak érezte magát, de nem boldogtalannak. Valami új lelkiállapotba került, amely szédültté tette, mivel félúton volt a valóság és egy más, nem mindennapi, nem egészen földi lét között. Képtelen lett volna pontosan megmagyarázni, hogy mit érez, hol van ez a félút. Csak azt tudta, hogy amikor a fiút megsimogatja, ez nem az ő szokott mozdulata s nem is ő akarja ezt, de a keze, a tenyere, az ujja hegye, amely önálló életet kapott. Csak azt tudta, hogy szavakat mondott, amelyektől ő maga is megijedt, mert szemérmetlennek, bujának tartotta őket, de amelyeket ki kellett mondania s amelyektől szokatlanul bizsergett a vére.

Róbert boldog volt. Napról-napra színesebb, dúsabb Klára élt mellette. Mennél jobban fokozták külső életük változatosságát, annál változatosabb, kifinomodtabb lett bizalmas együttlétük. Úgy érezte, napról-napra gazdagodik élete. Finomabbak, érzékenyebbek lettek szervei és teste. A fürdőt melegebben kedvelte, nagyobb figyelmet fordított arra, hogy melyik fogáshoz milyen bort iszik. Ugyanekkor úgy érezte, csak most találtak a helyes útra. Úgy érezte, hogy Klárának is szüksége volt erre a változásra. Elnézte barátnője feszülő testét, dús vörös haját s egyre jobban tudatára ébredt, hogy ennek a teremtésnek szüksége van a ragyogó háttérre, a robbanó ritmusra ahoz, hogy teljes legyen. Ha folytatják csendesen változatlan egyedüllétüket, Klára soha nem tudta volna odaadni néki mindazt, ami lényegében rejlett. Mindvégig nyugtalan, elégedetlen maradt volna. Klára nem beszélt erről, de ez nem is volt szükséges. A magány nem nőnek való, még kettesben sem. A szerelem is társas élvezet, gondolta magában Róbert, hogy teljes legyen, kórusra van szükség, amelyik megállapítja, hogy ketten valóban szeretik egymást. Minden szerelemben van valami abból a betegségből, amit az orvosok úgy neveznek: exhibicionizmus, a fitogtatás kényszere. S a társas életnek főként azért van oly hatalmas gerjesztő hatása a nőre, mivel ez a társas élet helyettesíti a nőért való küzdést. Ma már nem tisztásokon rohan egymásnak néma dühvel két hím s vív halálos harcot a nőstényért. Az operába mennek el a küzdő felek, bálokba, szalonokba. Láthatatlanul támad az ellenfél, alig hallható szavakkal. Megszakítás nélkül dúl az alattomos harc s nem tudni, honnan jön a veszély. A gorilla-harcot a guerilla-harc helyettesíti, álnokul, a nap minden órájában. S a nőket nem lehet arra kérni, mondjanak le a napi huszonnégyórás, szabálynélküli nagyszerű háború-viselésről...

Lassan alig telt el nap anélkül, hogy Klára és Róbert ne mentek volna el valahova. Színház, hangverseny, vacsorák, lóverseny, mulató. Róbert bemutatta szerelmesét Avrilisnak s a bankár többször meghívta őket vacsorára. Rendszerint kisebb társaság volt itt együtt, amelyikben ők voltak a legfiatalabbak s rajtuk kívül egy színésznő, akinek kedvéért hetenként lerándult Bécsből egy ott élő diplomata. Dús lakomák voltak ezek, amelyekben az tünt fel különösen, hogy maga a házigazda falatot sem evett. Avrilis, ha vendégeket hívott, mindig megvacsorázott előre, azután az asztalfőre ült s szóval tartotta, szórakoztatta a társaságot, időnként töltve magának az előtte álló pezsgősüvegből. Remek társalgó volt. Először mindig történelmi anekdótákkal kezdte, vagy olyanokkal, amelyekben arról volt szó, hogyan találkozott össze királyokkal, bíborosokkal, vagy más érdekes figurákkal. Azután lépést tartott az emelkedő hangulattal s utazási élményekről mesélt, furcsa életsorsokról, furcsa házakról a Boszporus partján, vagy Alexandriában, vagy Amsterdam kikötő-negyedében.

Egy este vacsora után átvonultak a dohányzóba s itt Avrilis különös kegyképen bemutatta ritka erotikus gyüjteményét, amelynek legértékesebb darabja Aretino-kézirat volt, nagy fantáziájú velencei mester korabeli rajzaival. A szót a diplomata vette át s látszólag megindulás nélkül mesélt mindarról, amit különböző állomáshelyein tapasztalt, hogy melyik fajta hogyan szeretkezik. Különösen a néger nőket dicsérte, mire két jelenlévő úr élénken ellenmondott neki. Heves, általános vita keletkezett s lassanként mindenki elmondta, tartózkodás nélkül, hogy mit keres, mit szeret, miben leli gyönyörét, milyen sajátos kéjforrásra reagál legjobban. A nők borzongva, csillogó szemekkel hallgatták a vallomásokat, a sok titkot, egy-egy férfitest rejtelmes életét, megismerhetetlen vágyait. A tompa világításban csak a gyűrűk s más ékszerek csillogtak, a szivarok vörös fénye remegve jutott el a kéztől az ajakig. Mindenki uralkodni akart a hangján, pedig már ott tartottak, hogy mindenki csak saját magának beszélt, önmagát hevítve, biztatva, kielégítve, az ital hatása alatt gyönyörűnek, legszebbnek találva saját szenvedélyét, vagy gőgősen kikiáltva titkát, mint a legnagyobb igazságot, amit a nem elérhet.

Klára forrongott. Szinte új képet kapott a világ, a ruhák lehullottak s a mezítelen testeken bélyegek ültek, bámulatos pecsétek, különös jelek. Úgy érezte, hogy fél a férfiaktól, hogy megérti, soha nem elég egy nő nekik, mert követelőzőek és könyörtelenek. Hogy igen sok nő kell nekik, nagy, változatos tömeg. Szőkék és barnák, fürgék vagy szívósak, tudósak vagy oktalanok, akiket gyorsan meg kell rontani, alkalmassá kell tenni őket arra, hogy ingereljék azt a különös érzékenységet, amelyikkel éppen rendelkezik a férfi. Mintha minden embert betegség, láz, őrület tartotta volna szolgaságban, amint egyikről a másikra siklott tekintete. Valami lázas őrültség, amelyik ezer különböző, váratlan, elképesztő módon nyilvánulhat meg, egészen a kínzásig, a gyilkolásig. Úgy látszott, hogy e koros és gazdag férfiak mindent megpróbáltak és mindentől elfordultak, sehol nem találva megelégedést, mert nyugtalanította, kínozta őket az a gondolat, hogy hátha van még valami jobb, valami érdekfeszítőbb, amit még nem próbáltak...

Klára hirtelen félelemmel Róbertre nézett, s átfogta tekintetével. Ez a test, ez az arányos, izmos férfi-test vajjon valóban az övé-e? Vajjon valóban ismeri-e a titkait, tud-e róla mindent, megad-e neki mindent? Miért, hogy az egyetlen dolog, amit nő nem kérdezhet meg férfitól? Az élet olyan egyhangúnak, mindig azonosnak látszik. Minden igazság általános igazság. S itt minden embernek, a parasztnak, a fogorvosnak, a péknek, a miniszternek egyaránt megvan a maga titka, elmondhatatlan különlegessége.

Remegett, mint a lázas. Érezte, hogy nyugtalan, feldúlt, felhevült. Szerette volna, ha szerelmese nagy, erős, egyszerű ölelésben leoldja róla mindezt a kusza érzést, lélekzetet akadályozó feszültséget. Az Aretino-könyv éppen az ölében feküdt. Lopva kinyitotta és elhomályosuló tekintettel nézte a rajzot, amely két egymásban elvesző testek ábrázolt. Nézte a gömbölyű, vagy megtört körvonalakat, az izmoknak olyannyira plasztikus rajzát, hogy szinte a mozgást, a fojtott, állandó lüktetést is látta. Szemei rátapadtak a vergődő nő arcára, akinek ajkai félig nyitva voltak, fájdalmas, megmerevedett mozdulattal, s öntudatlanul, szinte, hogy befejezze ezt a mesterművet, az ő torkából tört elő egy halk, rövid hörgés.

Ez az éjszakájuk nyugtalanabb és változatosabb volt, mint bármelyik azelőtt. Szót sem váltottak a koromfekete éjszakában, csak figyelték egymást a váratlan helyzetekben, s mindegyikük azt hitte, ez a másik akarata. S mintha minden helyzetnek más és más érzéstartalom felelne meg: az egyszerű, természetes szeretkezéssel járó egyszer, természetes szereteten túl sok-sok zavarosabb, fárasztóbb érzés, amelynek határai a sajnálkozás és a gyűlölet között vannak.

Reggel úgy érezték, hogy valami változás állott be viszonyukban, hogy bonyolultabb kapcsok fűzik őket egymáshoz. Az érzelmi és testi vonatkozásnak az a rendszere, amely egyrészt mindennapi kis dolgokból, másrészt be nem vallható gondolatokból, azonkívül újabb és újabb testi benyomások friss emlékéből áll, egyre ágasbogasabb lett.

A délelőtti nap melegségében is sápadtak voltak, zöldes árnyékokkal szemeik körül. Az elégtelen alvás fáradtságával emelték karjukat, mintha egykedvűek lettek volna. Hangtalanul öltözködtek, udvariasan kikerülve egymást a fürdőszobában, gyakran tekintgetve messzi néző szemmel kifelé az ablakon.

Mi marad reggelre az ölelésből? A test emlékező tehetsége, amely egy véletlen érintésre, a másik kezének véletlen súrolására hálával vagy bosszankodással válaszol. A test tapasztalata, okossága, amely e pillanatban érzéktelen, de amelyik a közelmult tapasztalataiból tudja, hogyan fog viselkedni a jövőben: odaadóan, vagy visszautasítóan. Eszerint öltözteti azután a jelen érzéktelenségét gyengédségbe vagy ellenállásba. Néha marad az udvarias ártatlanság, a nappali élet ártatlansága: ami történt, sötét éjjel történt, titokzatos személyek között. Nem tagadom, az a személy is bennem lakik, de az mégis más, mint aki most előtted áll a napfényes reggelben. Legyünk szemérmesek, mert a szemérem annak megérzése, hogy több személy lakik bennünk s nem lehet mindegyiknek ugyanazt mondani.

*

Róbert úgy járkált az utcán, mintha egy fejjel nagyobb volna saját magánál. Elnézett sok kicsinység felett, amihez azelőtt ragaszkodott s amelyekhez barátai még mindig ragaszkodtak. Többé nem ért rá bohóságokra, apró mulatságokra, pajtási szolgálatokra. Minden idejét, minden gondolatát lefoglalta a két személy: Avrilis és Klára. A pénz és a szeretője. Ez a kettősség felszívta minden erejét, minden gondolatát, minden akaratát. Gyönyörű kettősség volt ez, egyedül üdvözítő élettartam, mintha azelőtt azt mondta volna, Isten és a Haza, vagy Szabadság és Egyenlőség. És sokkal értelmesebb ezeknél, nem lévén elvontság, szó, de megfogható, biztos tartalom.

Így kellett élnie, előre haladva a középen, egyenlő közelségben a két személyhez. Mennél nagyobb életet vitt Klárával, annál inkább szüksége volt a bankár megbecsülésére, arra, hogy az egyre újabb feladatokat bízzon rá, egyre újabb lehetőségek elé állítsa. Egy fokkal komolyabb lett Róbert s úgy érezte, felelőséggel tartozik önmagának azért, hogy mennél szebb legyen az élete. Ezután már alig állt meg a sétányon, a társadalmi utcasarkon, hogy hosszú eszmecseréket folytasson barátaival adósságokról és házasságokról. Keresztülment mindennap a Belváros utcáin, hol az úri nép korzózott, de látszott rajta, hogy ez nem szívügye, inkább kötelességszerűen teszi. Barátai rossz néven is vették ezt az elhidegülést s a fiatal ügyvédek, vármegyei jegyzők, miniszteri címzetes titkárok burkolt korholással emelték meg előtte ázott-vert, elől fel-, hátul lehajtott fácántollas kalapjukat, mely egyéniségüknek legkiemelkedőbb része volt. Róbert nem nagyon törődött ezzel, mert tudta, hogy jó neve és pénze révén, ha akarja, szívesen látják bármely társaságban. Politikai becsvágyakat nem érzett magában, mint a sétálgató aranyifjúság nagy része, kik között egyre több volt a szegény fiú s akik közül sokan a politikát a hirtelen meggazdagodás legegyszerűbb eszközének tekintették, vagy pedig jogos örökségnek a képviselői széket, tekintettel származásukra, arra, hogy már nagyapjuk megvásárolta az összes szavazatokat egy leitatott oláh faluban.

Róbert mindezzel nem törődött. Ment egyenesen a maga útján. Avrilis és Klára minden idejét lefoglalták, úgy, hogy nem is lehetett barátságban senkivel. Nem lett volna ideje hozzá. Azt az egyet szívéből fájlalta, hogy édesapja meghalt pár évnek előtte. Mindig szívélyes, kedves viszonyban élt vele, még akkor is, amidőn korai kamaszkorában az öreg úr időről időre, ahogy éppen eszébe jutott, szépen elnáspángolta. Ám alig hogy felnőtt, ugyanolyan udvariasan beszélgettek egymással, mint bármely más két férfi. Mikor édesapja úgynevezett filozófiai igazságokat fejtegetett előtte, szinte elnézést kérően mosolygott, hogy ennyire unalmas dolgokat tárgyal s gyorsan valami tréfát keresett, megenyhítendő a téma zordonságát. Nem óhajtott minden áron fia életébe avatkozni, nem keresgélt gyanakvóan hibákat. Megelégedett azzal, hogy állandóan ismételt előtte néhány erkölcsi alapelvet, amelyekben szentül hitt, s pár életbölcsességet, amelyet hatvanéves korára megfogalmazott magának. Persze néha régimódi elvek voltak ezek, amelyeket az új világban nem igen volt tanácsos követni: «A legjobb tőke az, amelyet mint kezes, másokért kell kifizess» - mondta néha, arra célozva, hogy nagyon emeli ez valakinek a becsületét s így befolyását. Igaz, hogy nem gyakran csalatkozott élete folyamán. Négy-öt főrangú családnak dolgozott állandóan, meggyőződéssel s igen pontosan. Nem csapott be senkit, őt sem igen lehetett becsapni. Igénytelenül élt, de szíve megdobbant mindannyiszor, ahányszor e szavakat hallotta: becsület, hála, fiúi szeretet. Így, amikor Pesten járt, bár nem óhajtotta fia szabadságát megsérteni, Róbert érezte, hogy mennyire boldog, ha vele tölti minden szabad percét. Ilyenkor az öreg meg akarta mutatni, hogy ő sem olyan falusi ám, s gavallér volt, megfordult a nők után, szívesen beszélgetett színésznőkről s híres régi kalandokról. Halála előtt pár hónappal behozta fiát Avrilishoz. Halálos ágyán is teljes öntudatánál maradt s tisztában volt vele, hogy közeledik az utolsó órája. Fiától a legnagyobb egyszerűséggel búcsúzott el:

- Élj boldogan, édes fiam, - mondta neki. - Én megtettem a kötelességem, minden adut a kezedbe adtam. Most csak használd is ki...

Róbert néha sóhajtva gondolt arra, miért is nem lehet ott az apja, hogy látná, mennyire megbecsült ő mindent, amit neki köszönhet. Lelkiismereti vizsgálatot tartva úgy találta, hogy megfelelt minden kötelességnek, hogy megközelített minden eszményt, ami az életben értékes, szép és nemes.

*

Az emberek sokat foglalkoztak velük. A társaság. Helyesebben a társaságok, az a négy-öt társaság, amelyik egymás mellett élt és a város közönségét, közvéleményét alkotta. Az arisztokraták és művészek beszéltek róluk Klára szépsége miatt. A zsentrik és bankárok, mivel Róbert külön-külön mindkettőjükhöz hozzátartozott. A feltörő polgárok pedig azért, mivel úgy gondolták, hogy tudomásul véve az eseményeket, ismerve minden történet hősének nevét, maguk is szereplői, tagjai lesznek a magasabb társaságoknak.

Klára nem is sejtette, mennyire figyelik őket azóta, hogy először megjelentek kettesben, hogy egyre többször mutatkoztak nyilvánosan. Nem alkottak olyan párt, amely felett el lehetett nézni közönyösen. Néhány okos családanya megpróbálta kezdetben ezt a taktikát választani. Ám ösztönük megsúgta csakhamar, hogy ez esetben nem válik be az eljárás. Ekkor egymás között elhatározták, hogy Klára «félvilági hölgy» s remegtek a dühtől, ha észrevették, hogy egy-egy körükbe tartozó férfi lép Róberték asztalához és tisztelettel kezet csókol a fiatal asszonynak. Volt is mit hallgatniok később ezeknek az uraknak. A város gépezete pontosan működött. Huszonnégy órával azután, hogy először mutatkoztak, mindenki tudta, hogy Klára építész özvegye, kis fia van s három szobás lakása a Lónyay-utcában. Első este «véletlenül» nem messze tőlük rendőrtiszt ült, aki határozottan állította, hogy már látta őket. Másnapra eszébe jutott: az Irgalmasok kórházában, a baleset után. Ezt rögtön elmondta a vele ülő ujságírónak. Az ujságíró egy képviselőnek, a képviselő egy szépasszonynak, ez pedig egy bankárnak és egy grófnak. Mint pók testéből a lábak, úgy szaladt szét mozgékonyan a hír minden irányban.

Férje gyilkosának a szeretője! szörnyülködtek a leányos anyák s igyekeztek gyanus, botrányos hangulatot teremteni körülöttük.

Volt is valami botrányos ebben a barátságban. Két igen szép fiatal ember, akik függetlenek, gazdagok és szeretik egymást: a világ nem szokott ehez a jelenséghez és nem szívesen látta ezt. Sok pár járt ugyanott, ahol ők megfordultak. Gazdag, érett emberek fiatal nőkkel, házaspárok, akik gondokkal küzdöttek, jegyesek, akik féltek a jövőtől, szerelmesek, akik különböző asztalnál ültek s aggódva keresték egymást szemükkel. Úgy látszott, hogy nem a viszony volt törvénytelen, ami Klárát és Róbertet egymáshoz fűzte, de az örömük, a boldogságuk. Nem a viszonyuk volt erkölcstelen, hanem az, hogy tökéletesen elégedettnek látszottak. Szemérmetlenség volt nem elhinni az erkölcsbírák és a lelki-atyák tanát, amely szerint csak az a tökéletesen erkölcsös lény, aki tudja, hogy az élet keserves és szomorú. Aki tudja, hogy itt a földön mindenért meg kell szenvedni, meg kell fizetni. Csak az a tiszta, emelkedett lélek, aki érzi, hogy az öröm mulandó, a boldogság nem létezik s mindenki vonszolja a maga keresztjét. A szórakozás, ha egyáltalán ilyesmire vágyik valaki, felejtés kell hogy legyen, nem pedig szép pillanatok kiélése.

Klára minderről igen lassan vett tudomást. Csak házassága után költözött fel Budapestre a kis városból, ahol családja élt. Nehéz volt elképzelni, hogy a főváros nem a szabadabb, nagyobb vonalú, szélesebb látókörű életet jelenti, színes, ismeretlen sokaságot, ahol el lehet bújni a rengetegben s ahol mindenkinek az a gondja, hogy mennél függetlenebb módon intézze sorsát, csak önmagához híven. Arra vigyázott, hogy Róbert ne járjon túl gyakran hozzá s rokonainak sem beszélt róla. Ez nem is lett volna tanácsos. Két unokatestvére lakott Budapesten. Egy méla, nagybajuszú fiú, aki politikai pártnak volt tikára. A párt a legméltóságteljesebb vallás-erkölcsi programot képviselte. Ennélfogva az unokafivér is jámbor, kenetteljes embernek mutatkozott, aki minden hónapban meggyónt s aki Klárában csak a bánatos özvegyet volt hajlandó látni. Többször meglátogatta, rezgő, halk hangon szólt hozzá s bibliai idézetekkel vígasztalta. Csütörtök délután volt a napja, csütörtökön négy órakor szokott jelentkezni. Ilyenkor Klára kivitette a plüs-terítővel takart asztalról a gramofont és a virágokat, pontosan fél ötkor pedig kávét szolgált fel sok föllel s hozzá kuglófot.

A másik unokatestvér ennek az úrnak, Dömötörnek a nővére volt. Háromgyermekes családanya, aki vén lett harminckétéves korára anélkül, hogy ezt észrevette volna s aki úgy találta, hogy mivel Klára férje meghalt, a fiatalasszony élete befejeződött.

Klára nem vitatkozott sem egyikkel, sem másikkal. Nyugalommal elviselte őket s nem türelmetlenkedett. Rokonai nem is sejtették, hogy ő milyen életet visz s azt hitték, hogy az ő apró, mindig azonos híreiken kívül más nem is érdekli. Egyszer évenként felrándult édesapja, hogy résztvegyen valami kongresszuson, vagy bajtársi emlékünnepen és nála szállt meg. Ilyenkor egyetlen beszéd-tárgyuk az unoka volt s ezenkívül az a kérdés, hogy Klára miért ragaszkodik Budapesthez, holott itt sokkal drágább az élet és a gyereknek is jobbat tenne a vidéki levegő. Ez a súlyos kérdés különben visszatért a szülők minden egyes levelében, a rokonok minden látogatása alkalmával is.

- Miért maradsz Budapesten, miért nem költözöl haza?

Ez a mondat már hozzátartozott mindennapi életéhez. Felkészült rá reggelenként és ment eléje olyan nyugalommal, olyan végzetességgel, mint mennek munkásasszonyok reggelenként, hogy állandóan azonos testtartással állandóan azonos munkát végezzenek. Néha sikerült kicsiny, de hosszú időre szóló okot találnia: nem mehet, mert három hóra előre kifizette a lakbért. Ilyenkor egy ideig nyugta volt s ezt az időt arra használta fel, hogy felkészült a következő támadások visszaverésére, amelyek a szünet után még erőteljesebben hömpölyögtek feléje.

Róbertnek nem számolt be erről az állandó küzdelemről, mely oly rendszeresen foglalta el, mintha állása vagy foglalkozása lett volna. Eleinte mondott róla egyet-mást, azután, mikor már őmaga teljesen megszokta, észre sem vette, hogy nem beszél róla, hogy gépiesen gondolkozik és cselekszik, anélkül, hogy hibát követne el.

Szerelmeséhez fűző barátságát nem érezte elégséges oknak ahoz, hogy rokonait elhessegesse magától, hogy fölényes és kellemetlen legyen velük. Az Avrilis környezetében hallott nagyszerű beszélgetések nem vették el kedvét attól, hogy gondosan, hosszan válaszoljon szülei kicsinyes érvelésére, apró részleteket csiklandozó megjegyzésére.

Különben a társadalomban számos példa van arra, hogy valaki egyszerre több rétegben, több világban él. Különösen nyugtalan, megrázkódott korszakokban tömérdek ember teste vagy lelke szorul különböző hitek, osztályok, kötelességek közé.

Csakhogy az emberiség túlnyomó része életét nagy, egységes egésznek óhajtja látni, amelyikben minden részletnek viszonya van a többi részlethez s az egészhez. Ezen óhajának, belső szükségének megvalósításához nem az öntudatot, de az elképzelést hívja segítségül. Az elképzelést, amely sokszor rég elhalt személyeket mutat be egymásnak, vagy ami még rosszabb, olyan élőket, akiknek soha nem szabad találkozniok. Mindez azért, mert az elképzelés mindenhol átmenetet keres, logikus, síma átkelést egyik társaságból a másikba, egyik nézetből a másikba. A valóság nem ismeri az átmenetet. A valóságban mindig zökkenővel, megrázkódtatással jár, ha egyik országból átlépünk a másikba, ha szüleink után barátainkkal, kedvelt tanárunk után kedvelt költőnkkel találkozunk. Kevés, egyensúlyteli lélek nem érzi ezt a megrázkódtatást, mert előre várja, mert elfogadja törvénynek azt, hogy világa sok összefüggéstelen, ellenmondó részletből áll és nem igyekszik változtatni ezen, nem igyekszik törvénynek vagy rendszernek alávetni minden eseményt, minden személyt. Kevés lélek, aki tudja, vagy kitalálja, de legfőként azzal az ösztönnel született, hogy ezek a nagy törvények, rendszerek, amelyek következnek egymásra a történelem hajnalától napjainkig, hasonlatosak valami vaskazettához, amelybe minden holmimat igyekezem elrejteni, de valami mindig kiszorul, s becsapva a vaskazetta tetejét, ez mindenből levág valamit. Klára boldognak érezte magát, tehát nem volt szüksége arra, hogy megértse életét. Így azután nem is csinált hibát.

*

Teltek a napok, a hónapok és nehéz volt észrevenni, hogy mind hasonlítanak egymáshoz.

Klára és Róbert körül a fiú három barátjából lassan kis testőrség alakult ki. Furcsa fiú volt Ádám, László és Benedek, az egyik volt iskolatárs, a másik távoli rokon, a harmadik hivatali kolléga. Az első kettő már rég ismerte egymást, a harmadikat Róbert mutatta be nekik. Összetalálkoztak egyik mulatóhelyen, együtt ittak reggelig, örültek egymásnak és másnap újra kezdték. Következő nyáron együtt mentek nagy csónaktúrára végig a Dunán s mikor hazaérkeztek, elválhatatlanok lettek. Ketten közülük szótlanságukkal tüntek ki. Benedek beszédes volt, imádta a szóvicceket s különös tehetsége volt az emberek rosszmájú, de mulatságos leírásához. Igen kövér és igen gazdag képviselőnek volt a titkára. Főkötelessége abból állott, hogy gazdája választóinak felesége számára különböző figyelmességeket kellett kitalálnia, vagy nagy ritkán, ha gazdája felszólalt, néhány számot kiírnia statisztikai kézikönyvekből, meg néhány hatásos formulát Deák Ferenc beszédeiből. A nyergesorrú, aprószemű, feltünően duzzadt ajkú fiú számára semmi nem volt szent, minden alkalom volt a gúnyra, még a hadsereg is, noha László aktív katonai szolgálatot teljesített.

Egyetlen dolog volt, amihez nem nyúlt hozzá, amit nem bírált, Klára és Róbert barátsága. Nem szólította másként az asszonyt, mint «a királynő». Két barátja szívvel-lélekkel csatlakozott hódolatához. Lovagjai, testőrei lettek az asszonynak és barátjának. Ha találkozójuk volt velük, fél órával előbb érkeztek, kiválasztották a legjobb helyet és vártak. Amikor azok ketten megjelentek, mint a rugó pattantak fel s egymásután mély tisztelettel hajoltak a keze felé. A többi asszony és férfi kíváncsian és irígykedve nézett arra. De nem volt rá mód, hogy gúnyos, vagy bántó megjegyzéseket tegyenek. A három fiú oly leplezetlenül viselte alárendelt szerepét, oly tisztán éreztették, hogy a fiatal nő puszta jelenléte mély öröm nekik, hogy ezt nem lehetett félremagyarázni. Klára igen szívesen időzött társaságukban. A fiúk semmiféle erőfeszítést nem kértek tőle. Beszélgettek akár egymás között is, azon az ismeretlen nyelven, amelyet mindig teremt az emberek között az állandó bizalmas együttlét. Ha zenés helyre mentek, mindegyik fiatalembernek joga volt egy-egy táncra. Ezt tudták jól mindannyian s mégis minden egyes esetben mindegyik fiú újra és újra megkérdezte, vajjon kitünteti-e őt Klára azzal, hogy ma este táncol vele egyszer. Sorrend is kialakult köztük. Az első jog természetesen Róberté volt. Azután jött egymás után Ádám, László, Benedek, majd ismét Róbert. Néha kisebb rendellenességek következtek be. Ádám a tangót szerette különösen, László a blues-t, s előfordult, hogy a zene az ellenkező rendben játszott. Ilyenkor mindketten szerették volna felcserélni a sorrendet s meg is indultak a tárgyalások, de ezek soha nem vezettek eredményre, mivel László végül is visszautasította a cserét, azzal, hogy ő meggyőződéses legitimista. Ami Benedeket illeti, őneki egészen mindegy volt a dolog, mert mindent egyformán rosszul táncolt. De Klára mégis szeretett vele táncolni, mivel a fiú hallatlanul mulatságos módon írta le a többi táncospárt. A zene végeztével visszaültek a helyükre s a fiúk mély hajbókolással csókoltak kezet, állva maradva, míg végleg el nem helyezkedett.

Ezek a ceremóniák és teketóriák, amelyek nem kerülhették el senkinek a figyelmét, szinte misztikus színt adtak Klára viselkedésének, varázsának. Szokatlan és ismeretlen volt a hűségnek, a hódolatnak ez a mértéke, amellyel a férfiak körülvették a fiatal asszonyt. Egy személy hódolóinak száma állandóan mértani arányban nő. Minden egyes új csodáló kettőt fog maga után vonzani. Az emberek vágyva-vágynak hatalmas vonzó-erők, ellenállhatatlan hatások közelébe jutni, mert gyengék és csak akkor nem hullanak le, ha őket szippantja fel, tartja magánál a nagyobb erő. A nagy siker pedig szinte bizonyossá teszi ennek a vonzó-erőnek a jelenlétét s az emberek ösztönszerűen tolulnak feléje. A lelkesedés soha nem bizonyít lelki-erőt.

A barátok, az ismerősök jöttek sorra, hogy keressék a módot, hogyan mutatkozhatnának be Klárának. Valahogyan kitudódott, hogy a fiúk királynőnek nevezik és ez a név rajta maradt. Egyesek gúnyosan, egyesek sóhajtva mondták: itt a királynő és lovagjai, de rövidesen mindenki csak így nevezte. Romantikus fiatal lányoknak a bálványa lett; ketten levelet is írtak neki, s azt a boldogságot kérték tőle, hogy megismerhessék. Nem volt azonban könnyű dolog közel jutni hozzá. A fiúk féltékenyek voltak s bár nem törtek arra, hogy akaratukat minden áron érvényesítsék, nem igyekeztek titkolni, ha valaki nem tetszett nekik. Klára volt az első, aki ezt megértette és elfogadta. Róberttel nem voltak különösebb bizalmas barátságban a fiúk, nem folytattak vele hosszú beszélgetéseket legbelsőbb dolgaikról, sőt, amikor Klára távol volt egyszer két hétig, alig is találkoztak vele. Ennek a bizalmasságnak hiányát senki nem érezte. Róbert nem olyan fából volt faragva, akinek szüksége van megértő, meleg, érzelmes barátságokra, a fiúk pedig mindent megkaptak egymástól s a nélkülözhetetlen női bájat, nőiesebb levegőt pedig Klárától. Róbertet nem bántotta a fiúk jelenléte. Benedeken mulatott, a többivel elbeszélgetett s önmagában hízelgett neki barátjainak hódolata, amelynek egy részét természetesen a saját személyének javára könyvelte el. Valaki egyszer azt mondta néki: «Ha a szép asszony a királyné, akkor te vagy a király». Ezen nevetett, de legbelül valahogy úgy érezte, hogy mégsem véletlen, ha ilyeneket mondanak neki.

Természetesen szamárság ilyen tréfákat mondani, szólt önmagához, de mégis csak furcsa, hogy nem másnak mondják ezt, mondjuk Avrilisnak, hanem nekem. Annyi azonban bizonyos, hogy egész Budapesten más asszony, mint Klára, nem érdemelné meg.

Azután arra gondolt, hogy ezt neki köszönheti barátnője. Nemcsak azt, hogy egész másként öltözködik, mint azelőtt, hogy másként néz és beszél. De a sikerét, a hódolatot, ami körülveszi, mindent neki köszönhet. Ugyanakkor elégedetten megállapította, hogy ezért nem kér és nem vár különösebb hálát. Klára bizonyára tisztában van ezekkel, ez már elég hála. Különben is ragaszkodik hozzá, szereti és hű. Nem is lehetne ez másként. Ha valaki annyit adott egy asszonynak, mint ő, ha valaki az egész várost lábai elé fektette, az mást nem is várhat. Sok férfi irígyli őt Klára miatt. De hány nő irígyelheti Klárát őmiatta. Hány nő volna boldog, ha őt választotta volna, ha őt vitte volna felfelé, egyre feljebb, mint Klárát!

Boldogságát semmiféle nyugtalanság nem zavarta. Törvény lett, hogy a város hódolt az asszony előtt, az asszony pedig őelőtte.

*

Mikor, a tél közepe felé, a betegen fekvő Avrilis kénytelen volt maga helyett Bakácsot Párizsba küldeni a célból, hogy az Amerikából érkező bankfőnököt tájékoztassa a magyar városok kölcsönének lehetőségeiről, Róbert úgy látta, hogy még önmaga előtt is váratlan gyorsasággal halad felfelé. Megelégedettsége, büszkesége alig ismert határt. Elhatározta, hogy Klárát magával viszi. Már előre élvezte az asszony boldogságát s nem tudta, hogy annak elutazása nem ment minden nehézség nélkül. Az asszony habozva hagyta el kisfiát, anyósa szúró megjegyzésekkel kísérte, bátyja pedig, bár nem tudta pontosan, kivel megy, sejtette, mi van a hirtelen utiterv mögött. Nem kerülte el figyelmét az, hogy huga gyakran fordul meg Bakács társaságában s érezte ugyan, hogy nincs joga ez ellen tiltakozni, de gyakran beszélt arról, hogy minden asszonynak első kötelessége hírére ügyelni. Nem óhajt morális elveken nyargalni, mondta ügyvédi ékesszólásával, de mint a család feje, kötelességének tartja, hogy nevük tisztaságát megóvja. Tapintatra, óvatosságra intette az özvegyet s rimánkodott neki, hogy legalább a világ előtt palástolja el szórakozásait. Nem akart élénk nézet-eltérést felkavarni, mivel ő kezelte huga pénzét. Azt azonban kötelességének érezte, hogy ügyeljen környezete magatartására.

Ilyen körülmények közt Klára nehezen határozta el magát az útra, de ebből Róbert mit sem vett észre. Természetesnek találta, hogy barátnője örömmel, hálával követi s nem érdeklődött azután, hogy vannak-e nehézségek, akadályok.

Végre megérkeztek. Egy héttel hamarább, mint az amerikai úr, hogy legyen idejük széjjelnézni, maguk között szórakozni. Bakácsnak a követségen is volt egy távoli rokona s bár ezek az urak nem nagyon szeretik a vidéki rokonokat, a negyed-ágú unokafivérre Klára szépsége megfelelő hatást gyakorolt. Az első találkozás után ő maga ajánlotta, hogy velük tölti minden szabad estéjét. Nem volt rá okuk, hogy megbánják ezt a társaságot. Gajza Feri jól ismerte a várost, tudta, mikor hova kell menni, tudta, mit kell elmondani. Mindenhova elmentek, mindent megnéztek, és kibontakozott előttük a háború utáni Párizs.

A háboru utáni Párizs!

Alexandria óta ezt nem látta a világ. A barbároknak ezt a rohamát még talán Róma sem. Görögök és zsidók, arabok és szittyák, sémiek, hémiek, árják, lettek, baszkok, norvégek, germánok, belgák, bulgárok lepték el frissen, indulatosan, teherben az Etoile környékét, a Sorbonnet, a műtermeket, az állatorvosi főiskolát, az operát, a börtönöket, a szinházakat. Megérkezett messziről a legrégibb: a mongol is, akit szinte fajtestvérének érzett mindenki, amikor megérkezett a legújabb: az amerikai. Ezer és ezer amerikai, mindenhol amerikai, ahol nem volt egy fillér, ott is és ahol legtöbb volt a pénz, ott is. Biztos, hogy minden ezer közül ötszáz inni jött át, ötven sikert aratni, huszonöt tanulni, húsz felejteni és öt meghalni. És valahogy úgy rémlett, hogy az ezer közül éppen csak az az öt az ember, aki tudja, hogy meg kell halnia.

Ültek az emberek, vagy sétáltak, rekedten, vagy harsogva, megtüzdelve finom franciákkal, akik rosszul öltözködtek, mint házigazda, aki tudja, hogy nem minden vendége jön szmókingban. És beszéltek, kerestek, vitatkoztak, országokról, országokért, vallásokról, vallásokért. Vagy válság volt minden, vagy ujság. A gazdasági válság, a művészi válság, a házasság válsága. Vagy a gazdasági élet új törvénye, a logika új törvénye, a plasztika új, csalhatatlan arca. Három hónap alatt tizenkilenc új állam született itt meg, harminckilenc új isten látott napvilágot. És keresték az emberek az igazságot, az Igazságot, mohón, elkeseredetten, néha késsel hadonászva. Keresték az igazságot borban, Foujitában, nőben, Leninben, szent Mechanika keszkenőjében, önfertőzésben, Mohamedben, Paul Whitemanban, növényevésben, Einsteinban, Krisztusban, Ravelben.

És a végén már tudták, hogy nem igazságot keresnek, nem Mussolinit vagy Blériot-t, Rubenset vagy Bergsont keresik. Már az Istenről is lemondtak és a szőke hajról, és már csak egy módszert vágytak, a gondolkozásnak egy megközelítően eredményes módszerét, amelyik megközelítően helyes eredményt ad a mindennapi problémák megoldására. Már tudták, hogy igazság nincs az 1914-ben született húsz-, harminc- és negyvenéves csecsemők számára, és már csak egy módszerben reménykedtek, amelynek birtokában tudták volna, mint kell cselekedniök feleségükkel, aki megcsalta őket, vagy hazájukkal, aki szintén megcsalta és megverte őket.

Ezen túl persze egy másik világ is zajlott ebben a városban. A hetérák, kis és nagy zsigolók, a dán sajtkereskedők és lipcsei rőföskereskedők, a Claridge táncosai, a Montmartre attrakcióinak világa. Ez üzlet volt, felépítve két nagy valóságra, amelyekre jobban lehetett számítani, mint az Angol Bankra, vagy Ford kiviteli politikájára: felépítve az emésztő- és sexuális szervekre. Ez üzlet volt, tehát nem volt műkedvelő dolog. Költő tévedhet, miniszter tévedhet, de bankár nem tévedhet, mert minden nap hasábokon, lepedőkön keresztül ellenőrzik a számok. A pénzembereknek nem volt szabad tévedniök és jól kellett dolgozniok. Hallatlan erőfeszítéssel, agymunkával, arcuk verejtékével kihoztak minden ízt, színt, hangot, ravaszságot, trükköt, vért, ami e két szervet, ízlését és teljesítőképességét felfokozta, kielégítette. Az évszázados francia asztal- és ágykultúra, gyakran nehéz levantei fantáziával párosulva, a kereslet hatása alatt csaknem tökéleteset alkotott.

És mind emellett még más világok is virultak. A kispolgárok világa, akik napi tíz órát dolgoztak, meggyőződéssel, de kényelmesen, telítve borzasztó gőggel és valami hideg megelégedéssel. A kispolgárok világa, akik legrosszabbul öltözködnek, tegezik egymást, zsugoriak és alkoholisták. A szívós kispolgárok, akik soha nem betegek, fütyülnek mindenkire és hatvanéves korukban vidékre mennek nyulat nevelni.

Fölöttük pedig, magasan fölöttük a társaság. A kiválasztottak társasága. Néhány gróf, néhány nagy író, politikus, szépasszony, követ, egy-két tanár, sok finom, gazdag ember. Akik pontosan ismertek mindent, az összes többi élet-eret, amelyik átmetszi a várost. Nem felületes szalon-emberek, akik megvetnek mindent, ami nem önmaguk. Ez az egy-két kiválasztott igen gazdag társaság mindenre mélyen kíváncsi volt. Utazott és olvasott s mindenhonnan próbálta kiszívni a lényeget, hogy ezzel is fokozza élvezeteit.

És az élet szolgált még más, folyton más látnivalóval annak, aki óhajtott látni. Láthatók voltak itt munkások, akik vívódtak a borral, az asszonnyal vagy a politikával, papok, akik vívódtak tiszta gall fejükkel és a katolikus miszticizmussal, fiatal repülőtisztek, akik vívódtak világrekordokkal, a halállal és a helyesírással.

Klára egyre jobban csodálta Gajza Ferit, aki mindezt ismerte, mindezt értéke szerint elemezte, és megbecsülte. Ritkán találkozott még ilyen világjárt, tisztafejű emberrel s valósággal itta szavait. Feri legtöbbször hozzá beszélt, mivel észrevette, mennyire mélyen, áhitatosan várja magyarázatát, mennyire óhajt mindent megtudni. Róbert ült, nézett s figyelme kevésbé volt heves. Őt a részletek nem nagyon érdekelték. Úgy érezte, hogy mindezt puszta jelenlétével veszi birtokába. Gondosabban öltözködött, mint bármikor, minden este ujra megborotválkozott és szmókingot vagy frakkot öltött. Nem a nevek, a magyarázatok, az adatok a fontosak, gondolta a fiatal magyar úr. A fontos az, hogy itt vagyok, itt ülök, nézek és néznek. Szórta a pénzt bőven, mennél többet fizetett, annál elégedettebb volt, mámora egyenes arányban állott a számla nagyságával, a pincér hajbókolásával, a szinésznők és nagy politikusok jelenlétével, amire Gajza sorban figyelmeztette őket, a gavallérok és különösen a nők tekintetével, amellyel Klárát illették. Számára Párizs nagy diadalív volt, amely alatt elvonultatta fiatalságát, gazdagságát, remek szeretőjét. Hódolatot várt a várostól, a liftes-boytól, a taxi-soffőrtől, múzeumi őrtől, a szomszédos asztal báróitól, a revűszinház táncosnőjétől, aki virágot dobott fel páholyukba. Vasárnap délelőtt magánautót bérelt s lassan végighajtatott a Bois-n, kettesben Klárával. Egy-egy délután két-három helyre mentek el táncolni, mert mindenhol meg kellett fordulniok, utána vacsora, szinház, souper következett, majd késő éjjel dancingban kellett befejezni a műsort.

Ez Klára kikötése volt, egyetlen, amit kért. De kis helyekre szeretett járni, csöpp kis táncos-helyekre, a nagy füstben és hangzavarban. Zongora, saxofón, benzsó, négerdal s a többi ismert kellék. Ám az ismert kellékeken túl még valami, amiről Klára úgy érezte, ritkán van benne része Párizsban: őszinte hangulat, amelyben úsztak ezek az emberek, nincstelenek, vagy gazdagok, de mindannyian nyiltszívűek, akik nem unalomból jártak ide, nem is kétségbeesésből, vagy divatból, de egyszerűen mivel jól érezték magukat és nem tehettek mást. Kedves fiúk és lányok jártak ide, akik őszinteségüknek az egyetlen lehető módon adták bizonyságát: nem törődtek a többiekkel. Táncoltak az emberek párosával, vagy hármasával, vagy ötösével, vagy egyedül a kis szoba közepén, iszogatták a színeseket, rosszul énekeltek angol szövegeket, amit nem nagyon értettek és fütyülték, dúdolták, dobolták, dudulták, zizegték a jazz-muzsikát. Ez a friss amerikai zene legtöbbször nem volt más, mint zsidó melódiák újjáébredése a kivándorolt oroszok és lengyelek révén, régi afrikai néger ritmuson keresztül. És furcsa volt látni néha a nyurga new-englandi, arisztokratikusan szőke boyokat, amint vonagolva táncoltak. Ilyen lehet az, amikor lembergi külváros zsinagógájába téved az ember, hajladozó, topogó, kaftános, orrhangon gajdoló, minden végtagjukkal rángatódzó imádkozó emberek közé, bűnbánat ünnepén.

A hangulat őszinteségéhez hozzátartozott az, hogy itt a színek és a hangok valóban új világába lépett mindenki. Nem látott színhatások: halovány villanykörte, rikító plakát, piros abrosz, kék szemöldök, ópiumos cigarettafüst, néger fej, sárga paróka, karmin száj, hupikék folyadékok, tengerkék szemek, albinó skandinávok, porszemtömény levegő. Külön ország, külön nyelv, mint valóságos országé: Helló, merde, yes, baby, je t'aime, zaj, bis, benzsó-szóló, vieni piccina, voyons monsieur, manana, skole, s mindez együtt, egymáson a hangok, sóhaj, kacaj, sziréna, s mikor már senki sem érti a szavát, mindenki ordít a szomszédja fülébe. Minden szó igaz s a kis füstös szoba megtelik egymásbaolvadó emberhangok egyetlen ideges, jókedvű búgásával. Dancing. A szín és hang új törvénye. Whisky. Könnyű szív. Vonagló lábak és száguldó órák, száguldó órák és vonagló lábak közt, néha meghatva is a könnyekig, néha részegen, de soha nem bódultan, mindig valami felsőbb öntudattal jártak keltek, táncoltak itt az emberek. Legtöbbjüket, a végzetes törzsvendégeket, a dancing-állam polgárait valami törvény vitte. Valami törvény volt abban, hogy idekerültek nap-nap után, ellenállhatatlanul, a robogó problémák közt, a lobogó keresés közt, cipelve önmagukat és a világot, elzálogosítva pár órára bánatukat a fénynek, a hangnak, az italnak.

*

Közben megérkezett az amerikai. Magas, csontos, kopaszfejű ember volt, csak tarkója körül húzódott félkörben rőtes haj. Apró, kék szemeivel orrcsiptető mögül pislákolt, keskeny, hosszú orrát vége felé piciny kis erek futották át, de különben nem hatott kellemetlenül, különösen, mert meleg szép hangon szólalt meg, finom kezeivel nyugodtan gesztikulált s kifogástalan, komoly ízléssel öltözködött. Napközben csaknem mindig sötét-barna ruhát viselt, amelynek mély árnyalatát változatos, remek nyakkendők vidították fel, középen beleszúrt rubinttal vagy gyönggyel.

Róbert kissé félt az első találkozástól, de az minden hiba nélkül folyt le. Nyugodt, értelmes ember volt a bankár s az első csalódásig mindenkiben feltétlenül megbízott. Így összpontosíthatta figyelmét az eléje terjesztett ügyek elbírálására, nem kellett azon törnie fejét, hogy járhat túl a másik eszén, mennyi hitelt adhat a másik szavainak. Különben is igen jó véleménye volt Avrilisról, akinek révén kezébe kapta a magyar városi kölcsönöket s ezt a jó véleményt már előre kiterjesztette Bakácsra. A jelentést, amit Róbert előterjesztett a kölcsön második részletének folyósításáról, jórészt maga Avrilis állította össze. Így nem volt semmi baj, Róbert kedvező sürgönyöket küldhetett Pestre, a bankár pedig - Nicolas Daniel Murray - meghívta vacsorára La Pérouse-hoz.

Bakács Róbertet ez a meghívás nagy zavarba döntötte. Bármely más este könnyű lett volna Klárával megértetnie, hogy egyedül kell hagynia, vagy talán Ferivel, de szerencsétlenségére Klára születésnapját készültek megünnepelni az este s ez alól nem volt kibúvó. Másrészt azonban, hogyan hivathatna meg még egy személyt, mikor ő maga is vendég! Végül megköszönte a meghívást és elfogadta azzal a feltétellel, hogy sajnálja bár, de vacsora után rövidesen búcsút kell majd mondania, mert várják. Zavarában nem talált más kifogást és kibökte, hogy magyar hölgyről van szó, aki születésnapját ünnepeli. A bankár pillanatig sem gondolkozott. Azt kérdezte, miért ne hívhatnának meg egy magyar hölgyet, akkor ő is meghív egy bájos amerikai lányt, akivel a hajón ismerkedett meg.

Így azután négyesben vacsoráztak. Az amerikai lány elbájolóan szép volt. Finom madonna-arcát frisseség és ártatlanság öntötte el. Lassan evett és gyorsan ivott. Mindennek megkérdezte nevét, kedves, tört és hajmeresztő franciasággal. Volt valami öntudatlanság benne, valami gyermeki elfogulatlanság, ami egy csapásra meghódította Klára szívét. Figyelte végtelenül szép, keskeny ujjait, amelyekkel alig illette az evőeszközöket, figyelte dús, barna haját, állandó nedves fényben csillogó mosolyát, figyelte szavait, amelyeket oly nehéz volt megérteni s mikor megértette, nem lehetett rájuk mit válaszolni. Boldog volt, hogy ilyen szép, kedves, tiszta teremtéssel ismerkedett meg.

Vidám volt a vacsora, Murray kifogyhatatlanul szívélyes, figyelmes házigazdának bizonyult. Úgy látszik, ismerték őt jól itten, s a maître d'hôtel minden fogás után megjelent, egyetértő pillantást váltott a bankárral, könnyedén meghajolt és eltünt. Az étrend összeállításánál Murray még igen élénken vitatkozott, tárgyalt a maître-rel, de a borok és a pezsgők kiválasztását teljesen az italosra bízta.

- Az egyetlen, az utolérhetetlen, - mutatta be a pirosképű, feltünően kövér, kékkötényes pincemestert. - Hétszáz fajta ital ízét érzi állandóan a nyelvén!

Vacsora végeztével Diána, az amerikai lány csak hétfélét érzett a nyelvén, ez azonban elegendő volt ahhoz, hogy az megoldódjék.

- He is the sweetest man in the States. He's two million dollars worth. Ő a legédesebb ember az Egyesült Államokban. Kétmillió dollárt ér, - csicseregte elragadtatva Murrayről. Ez pedig hálásan sóhajtva köszönte meg a bókot. Tudta, hogy Diána diákleány volt, ügyvédnek készült s magas szellemiségének ezen bizonyitéka még csak nagyobb értéket adott az elismerésnek.

A mulatóhelyen, az első pohár pezsgő után újra emelkedett bizalmasságuk. Próbáltak uralkodni magukon s franciául beszélgetni a társaság másik két tagjával. De amikor valami tréfa jutott eszükbe, érthetetlenül gyors angol szavakat röpítettek egymás felé, összakacsintgattak, koccintottak és nagyon jól mulattak. Tánc után szinte összeölelkezve jöttek vissza az asztalhoz. Klára is jól érezte magát. Az amerikai blues-muzsikát különösen kedvelte és itt a világ egyik legjobb néger zenekara játszott. Az urak felváltva vezették a hölgyeket a parkettre. Murray korához képest jól mozgott, de az a rossz szokása volt, hogy táncosnőjét túlságosan közel tartotta magához és felső testével kissé rádőlt. Mikor pedig visszaültek helyükre, kezét minden áron továbbra is kezében tartotta. Ez kissé feszélyezte Klárát és Róbertre nézett. Ő azonban semmit sem vett észre ebből. Diánával szórakozott, aki lassan fogai közé vette a pezsgőspoharat s kihajtotta egész tartalmát anélkül, hogy kezével hozzáért volna. Majd meg akarta tanítani erre a tudományra Róbertet is és hogy jobban menjen a dolog, két keze közé fogta a fiú fejét. Újabb üvegek kerültek az asztalra. A levegőben melegség úszott, változatos illatszerek árnyalataival vegyítve. A fény és a muzsika összeolvadtak, a végtagok bizseregtek, mindenki boldog volt s azt hitte, mindig úgy fog élni ezután, amint jól esik. A fejeken egyszerre száz gondolat, csiklandozó ötlet futott keresztül.

- Micsoda nagyszerű ország! - kiáltott fel Murray. Magasra emelte poharát és ünnepélyesen folytatta:

- Itt vagyunk, Lafayette! Itt vagyunk, Franciaország! S ha még egy háború lesz, megint itt leszünk!

E pillanatban eloltották az éles fényeket. Piros és kék halvány lángok gyulladtak ki. A porondon két nyulánk, magas lány jelent meg. A híres Sola-ikrek. Minden öltözékük fehér selyem parókából és fehér selyem mellvédőből állott. A Sphinx-táncot járták el.

Rózsaujjú hajnal ébredt a két csodás-testű, zöldszemű szfinxre, akik hirtelen megdöbbenéssel vették észre, hogy immár nincsenek kőből, maguk is felébredtek és élnek. Vonagló, lassú, de egyre izgatottabb mozgással tesznek bizonyságot elevenségükről, majd okát keresik annak, hogy mozoghatnak, lélegezhetnek. Üdvözlik a fényt, a napot, a láthatatlan folyót, de ez nem elég. Miért él a sphinx, a test? Lassan észreveszik egymást, megrettennek, kiváncsiak, majd mohók lesznek. Kívánják, kergetik egymást, de menekülnek is. De a kör egyre kisebbedik, a vágy egyre nő, végre vadmacska-mozdulatokkal, melyek olybá tűnnek fel, mintha hátrálnának, közvetlen közel kerülnek egymáshoz s pillanatnyi feszült megtorpanás után egymásra borul a két test.

A nézők eszeveszetten tapsolnak, a férfiak homlokukat törülik, a nők fátyolos tekintettel néznek az elvonuló két nővér után.

Murray gyöngyöző arcát Diána arcához szorítva hevülten magyaráz valamit. A lány tapsikolni kezd kezével, mintha új babaruhát igérnének neki:

- Certainly, certainly, how fine!

Murray Róbertet kérdezi meg, aki kigyúlt tekintettel szintén helyesel:

- Murray elvisz olyan helyre, amilyent még nem láttunk...

A taxi kétemeletes, elegáns ház előtt áll meg. Tisztes matróna vezeti őket ízléses empire-szalónba. Murray hosszasan tárgyal. Akkor kényelmes karosszékekbe ültetik őket, megtöltik a poharakat és eloltják a villanyt. Mozivászon gördül le s megkezdődik az előadás, amelyhez hasonlót Klára el sem tudott képzelni. Az emberi élet legtitkoltabb pillanatait, a legelképesztőbb helyzeteket és túlzásokat vetítették le szemeik előtt, tobzódásokat és eltévelyedéseket. Klára az első percekben rémülten nézett a vászonra, majd eltakarta szemeit.

- Elég volt, nem bírom, nem bírom!

De Róbert, akiben erősen dolgozott az ital, csak nevetett és erőszakkal próbálta elhúzni Klára kezeit szeméről.

- Róbert, nem bírom tovább, rosszul leszek, - suttogta a fiatalasszony, de Róbert nem hallott mást, mint Diána gyerekes, csilingelő nevetését és Murray lihegéshez hasonló mély lélekzetvételét.

Nem telt el több, mint nyolc-tíz perc, amíg világosság támadt, de végtelennek tűnt fel az idő Klára erőszakosan lepréselt szemhéjai megett. Amint vége volt a vetítésnek, felállott:

- Most vége van, gyerünk!

De a többiek nem mozdultak és Róbert csitította:

- Nem lehet megsérteni Murrayt...

Klára visszarogyott helyére, sápadtan s alig látta, amint következett sorban a többi mutatvány. Ruhátlan lányok jelentek meg, egészen közel jöttek hozzájuk, állva maradtak vagy leheveredtek s minden igyekezetük az volt, hogy mutatványaik tökéletességével kiérdemeljék a bankár bőkezűségét. Rutinjukat, a mozdulataik megszokottságát igyekeztek elleplezni a szemforgatással, apró nyögdécselésekkel akarták bizonyítani, hogy szenvedélyességük, romlottságuk valódi természetükből fakad. Ötleteikkel, mozdulataik szemérmetlenségével, egymáshoz való hevességükkel mindegyik túl akart tenni a többin s végül mégis akadt egy-két fiatal lány, aki valóban felhevült, akinek vergődése természetes lett, harapni és sikoltozni kezdett...

Diána nem bírt magával. Eddig Murray térdein ült, kimeredt szemekkel bámulta a látványt, lábai remegtek és bugyborékolva folyvást nevetett. Most hirtelen felugrott és kezdte letépni magáról a ruhát. Egy pillanat mulva alig maradt rajta egy-két rövid kis selyemholmi. Éppen mikor már ezt is le akarta húzni. Klárára tévedt tekintete. Odaugrott hozzá:

- Maga is!

- Mit?

- Maga is vetkőzzön le!

- Én? Nem, dehogy, mire gondol!

- De igen! - S rángatni kezdte ruháját.

Murray tántorogva közelebb jött:

- Igen, maga is, szép asszony!

- Róbert, ezek megőrültek! - kiáltotta kétségbeesetten Klára. - Azt akarják, hogy vetkőzzem le.

- Igen, azt akarják. Mi van abban?

- És te ezt megengednéd?

- Istenem, ha Diána levetkőzik...

Diána pedig toporzékolva kezdte követelni, hogy dobjon le magáról mindent. Majd látva, hogy a szó nem segít, két kezével belekapaszkodott a selyemruhába, hogy azt letépje.

Klárát irtózatos méltatlankodás és harag fogta el. Felegyenesedett teljes nagyságában és két öklével oly erővel lökte el magától az amerikai lányt, hogy az tántorogva esett végig a szőnyegen. Azután elsötétedett előtte a világ, feneketlen bánat, fájdalom kezdte tépni a szívét és hangos zokogással a karosszékbe omlott.

*

Két nap mulva visszatértek Pestre, anélkül, hogy szóval is említették volna ezt az éjjelt. Klára meghűlt a vonaton és hazatérve tíz napig ágyban feküdt. Különben folytatták tovább megszokott életüket. Avrilis teljes megelégedését nyilvánította és kezdte hangsúlyozni, hogy Bakács az ő első munkatársa.

Így teltek a hetek, a hónapok, anélkül, hogy megszokott ütemük változott volna. Járták tovább a színházakat, kissé gyakrabban keresték fel az operát, mint azelőtt s Ádám, László, Benedek továbbra is hűségesen ragaszkodtak a törvényes tánc-sorrendhez. Egy szép napon azonban Róbert azt vélte észrevenni, hogy Klára idő óta hallgatagabb, nyugtalanabb, sápadtabb, mint rendesen. Tavasz elején jártak és megkezdődtek az áprilisi esőzések. Klára néha késett, gyakran hamarább ment el, mint szokott, vagy szótlanul nézett maga elé s mikor végre kinyitotta száját, egy-két szót mondott, hogy azután be sem fejezve mondatát, ismét elhallgasson. Róbert megijedt, hogy beteg, de Klára megnyugtatta, hogy csak fáradtnak, kimerültnek érzi magát. Végre, többszöri vitatkozás után kijelentette, hogy elmegy Ausztriába, kis szanatóriumba, pár heti pihenőre. Róbert megnyugodva helyeselt neki, mivel nem akart önzőnek mutatkozni. Elhatározta, hogy ő is kér szabadságot, tekintettel arra, hogy a párizsi hivatalos úton kívül másfél éve nem mozdult el Budapestről. Megállapodtak abban, hogy Klára két-három napon belül utazik s három hét leteltével siet vissza. Róbert nem mehetett az állomásra, mint Klára mondta, az unokatestvérek ragaszkodtak ahhoz, hogy kikísérik a külföldre utazó rokont. Majd egy éves barátságuk alatt csak egyszer fordult elő, hogy ily hosszú időre hagyták el egymást. Róbert mégis beleegyezett az elválásba, egyrészt, mivel tudta, hogy Klárának szüksége van a pihenőre, másrészt, mivel emlékezett a boldogságra, a biztonságra, amit első elválásuk után hetekig éreztek. Elutazott hát falujába, hogy meglátogassa édesanyját. Sokat evett, sokat aludt, kártyázott s elolvasott néhány regényt, amit éppen a szalónban talált. A napok nem voltak még túlságosan hosszúak s futott az idő, lélekzetvétel nélkül.

A három hét letelt és Róbert visszatért Budapestre. Mindössze két lapot talált, az egyiken bélyeg se volt, s egyetlen levelet sem. Ez csodálkozásba ejtette és bosszantotta is. Elhatározta, a viszontlátás első örömei után elégtételt fog kérni ezért. Mindenesetre azonban sok virágot rendelt és kis ajándékokat készített el.

Az előre megállapított délután azonban eltelt és Klára nem jelentkezett. Nagy csalódás a hosszú várakozás után, de nem volt mit tenni. Bizonyára nem tudott elutazni a pontos napon, vagy talán lekéste a vonatot. De legalább sürgönyt küldött volna! Aggodalomra nem volt ok és Róbert mégis valami bizonytalan izgalmat érzett szíve táján.

A következő reggel már hivatalba kellett mennie és délben Avrilissal ebédelt. Öt óra felé végzett és rohant haza. Bizonyosra vette, hogy Klára már várja. De üres lakást talált. Nem tudta, mit tegyen. Végre is levetkőzött, háziruhát, házikabátot öltött magára. Kinyitotta a likőrös asztalkát, a cigarettás dobozokat, rágyujtott és nézte az ajtót. Kétszer egymás után Klára nem késhette le a vonatot, minden pillanatban itt kellett lennie. Hat óra felé már tudta, hogy ismét tévedett. Hét órakor többé nem bírt magával. Felkapta újra utcai ruháját, kocsiba ült s a Lónyay-utcába hajtatott. Mielőtt azonban az ismert sárga ház elé ért volna, megállíttatta az autót. Ezt nem szabad megtennie. Klára feltétlenül hibás, mivel se nem jelentkezik, se hírt nem ad magáról. S most ha még ő rohan így hozzá, nevetséges helyzetbe sodorja önmagát. De hátha valami baj érte? Erre a gondolatra elborult s elhatározta, hogy beküld valakit a házmesterhez, hogy csak annyit megtudjon, Klára megjött-e egészségben. Ugyanebben a pillanatban azonban észrevette kedvese bátyját. A szemüveges ügyvéd mosolyogva, fütyürészve jött irányába. Nyilván hugát látogatta meg s azt viruló egészségben találta. Róbert nem akart vele találkozni. Visszaugrott a kocsiba s ott maradt ülve, anélkül, hogy utasítást adott volna a vezetőnek. Harag, bizonytalanság és valami ismeretlentől való félelem gyötörték. Nem tudta, mit csináljon. Háromszor nyitotta ki kocsija ajtaját, hogy mégis csak felmegy, meg kell tudnia, mi történt. Végül mentő gondolat jutott eszébe. Mint az életben majdnem mindig, úgy most is valami egészen jelentéktelen, de alig elhárítható akadályról lesz szó. Nem szabad úgy viselkednie, mintha ég és föld összeomlottak volna. Bizonyos, hogy kézzelfogható, sőt mulatságosan egyszerű választ kap aggodalmaira a legrövidebb idő alatt.

Megnyugodott, visszatért lakására, ezúttal szmokingot húzott s elment az orfeumba, amelynek utolsó műsorát még nem látta.

Másnap délután azonban, minthogy még mindig nem kapott értesítést, hazafelé tartva az irodából, már előre érezte, hogy Klára nem lesz őnála. Akár haza se menjen. Mégis hazament. Kedvesét valóban nem találta. Belátta, hogy nem halaszthatja tovább a dolgot, azonnal el kell mennie hozzá. Utolsó elővigyázatként, arra az esetre, ha elkerülnék egymást, kis papirszeletet vett elő és ráírta, hogy őhozzá ment, s hogy várja meg, ha közben ő idejön. Amint a szék sarkán ülve az asztala előtt lázasan firkálta a három sort, hirtelen ez előszoba zárjában csikorgó kulcs zaja ütötte meg füleit. Felkapta fejét, s visszafojtott lélekzettel nézett a bejárat felé.

Az ajtó halkan nyílott és lassú mozdulattal Klára lépett be. A kulcs még kezében volt és szokása ellenére nem tette vissza táskájába, de óvatosan a kis asztalra helyezte. Róbert boldogan ugrott fel, ám az asszony felszegzett fejjel hirtelen megállt. Tekintete mély volt, végtelenül tiszta, szinte ásványi. Fejtartásában, nézésében volt valami váratlan, úgy hogy Róbert megdöbbent és elsápadt. Kinyílt karjai megálltak a levegőben. Egy pillanatig nézték egymást. Akkor Klára megszólalt csendes, világos hangon:

- Nászútról jövök, Róbert...

A fiú egy lépést tett előre.

- Nászútról jövök, - ismételte az asszony. - Férjhez mentem tegnapelőtt két hete...

A fiú csak nézte, azután jó félperc mulva valami zsibbadt kín indult szívéből végtagjai felé.

- Férjhez mentél? Férjhez mentél! Újra férjhez mentél?!

- Igen. S utána Badenben voltunk nászúton.

Csend támadt. Róbert összeráncolt homlokkal figyelte kedvesét.

- Férjhez mentél... Igaz ez?

- Igen.

- Dehát miért?

Hirtelen dobbantott, megragadta Klára két csuklóját és felindult vizsgálódással arcába nézett:

- Hogy tudtad ezt megtenni? Miért csináltad? Nem, nem is hiszem!

- Így van, Róbert...

Azzal útlevelet vett elő, mely kettőjük számára volt kiállítva, új férje és az ő számára. Akkor Róbert a csodálkozástól elsötétült szemekkel sokáig nézte az asszonyt.

- Nem értem. Semmit nem értek - motyogta.

Klára szeméből kibuggyant a könny. Letérdelt a karosszék elé s megragadta a fiú kezét:

- Róbert, most már én sem értem. Amikor itt vagyok, soha nem értem. Csak amikor elmentem, vagy otthon voltam, akkor nagyon éreztem, akkor nagyon értettem.

A két kéz egymásba kapcsolódott és szorította egymást. De a fiú hirtelen kiszabadította ujjait és ellökte a nő kezét.

- Ki az az ember, akihez hozzámentél?

De meg sem várta a választ, hanem tovább folytatta:

- Hát én csak szeretődnek voltam jó, két férj között?

Klára rémülten nézett rá, mire elszégyelte magát és szerencsétlen hangon, csendesebben folytatta:

- De hát akkor miért tetted? Nem voltál boldog velem?

- De igen... nagyon... kimondhatatlanul.

- Hát akkor miért? Miért?

Klára mélyet sóhajtott.

- Miért nem felelsz? Mi történt?

Klára kissé megvonta vállát és a földre nézett:

- Asszony akartam lenni... - mondta csendesen.

A fiú értetlenül nézett rá, majd eszeveszett dühvel felugrott:

- Asszony?! Mi az, hogy asszony? Hát mi más voltál? Mikor feküdtünk az ágyban, mikor csókolóztunk, beszélgettünk, mi voltam én neked?

- A szerelmem... mindenem.

- Hát akkor...? - s bámult rá.

- Asszony akartam lenni, - volt a válasz még halkabban s konokul.

Róbertet végleg elhagyta a hidegvére. Kiabálni kezdett:

- Hát gyereked volt, háztartásod volt, pénzed volt, asszony voltál!

- Ez nem elég...

- Nem elég... Én sem voltam elég...

Klára lehajtotta fejét.

- Nem voltam elég, mert nem szerettél, ez az igazság, - folytatta a fiú.

- Szerettelek, nagyon szerettelek... De valami hiányzott... Nem viselhettem gondodat... nem ápolhattam a holmidat... nem tervezgethettem veled együtt... nem oszthattam be a dolgokat veled együtt...

- Micsoda ostobaság ez, de milyen ostobaság! Ezzel akarod megmagyarázni, hogy máshoz mentél férjhez?

- Igen, Róbert, nagy dolog ez, igen nagy dolog. Valakinek gondját viselni, élni állandóan egy rendben, egy kis világban, amelynek sorsát én irányítom, ahol annyi kis részlet van s valamennyit szabályosan, szépen el kell intézni...

- Nem hiszek neked! Valami más van itten. Nem ezek az apróságok, amikről beszélsz. Jobban ismerlek, mint hogy ezt elhigyjem.

- Erre nem jöttél rá...

- Nem? Másfél év alatt mindennap órákat töltöttem veled. Beszéltem hozzád, te beszéltél hozzám. Mindent megvitattunk. Hogyan képzeled el, hogy el tudtad volna leplezni, ha valami bántott volna, ha valami hiányzott volna, hogy képzeled, hogy ez elkerülte volna a figyelmemet?

- Ezek túl apró dolgok, túl messzi vannak tőled. Kis részletek, amelyeket nem vettél észre.

- A szerelemben nincsen részlet. Egy sötétebb tekintet, bágyadtabb gesztus, váratlan jelző aggodalommal tölt el. Mindent tudok, ami történt veled, amit elképzeltél, amire vágytál, minden gondolatod kitaláltam.

- Nem mindent... Volt valami, ami soha nem jutott eszedbe, amit soha el nem tudtál képzelni... Itt ültünk, vagy álltunk vagy beszélgettünk. Szárnyaltak szavaid és gondolataid. Mindig a legszebbet, a legigazabbat mondtad. Felvittél messzire, messzire. Hallgattalak és csodáltalak. Sőt, meg is értettelek. De néha eszembe jutott valami, amit nem mondhattam el. Hogy például a szakácsnőm lop. Beszéltél, minden mondatod odaadással figyeltem s hirtelen arra kellett gondolnom, hogy a kisfiam ingeit ki kell mosatnom. S nekem ez nagy öröm volt. Én asszonynak, háziasszonynak születtem. Én szeretek a konyhában sürögni-forogni s közben énekelgetni. Szeretem figyelni a ruhamosást. Szerem a ruháimat. Szeretem tudni, mennyi a pénzem. S a bátyám rosszul kezelte a vagyonomat. Egyre jobban kellett beosztanom, egyre többet kellett erre gondolnom.

- Soha nem beszéltél erről - vágott közbe Róbert.

- Hogyan beszélhettem volna? Egyszer-kétszer megpróbáltam. Te szórakozott lettél, szinte nem is hallottad, hogy beszélek, szótagokkal válaszoltál. És nem is nagyon mertem. Nem lehetett. A gusztusaid, a hanghordozásod nem engedte. Leírhatatlan különbség van a szerető és az asszony között.

Róbert csodálkozva, mint aki új világra ébred hirtelen felkiáltott:

- Miért nem mondtad, hogy vegyelek el?

Klára védekező mozdulatot tett:

- Nem lehetett! Szörnyű lett volna! Te nem arra születtél. Ha meg akartam volna osztani veled az én örömeimet, te soha nem kóstoltál volna beléjük, én meg elveszítettem volna azokat is, téged is. Pedig hányszor gondoltam erre! Hány éjszakán át, otthon, egyedül, vagy itt reggelenként, amikor előbb ébredtem, mint te és néztelek álmodban. Mindig az volt az érzésem, hogy te itt alszol, egyedül, messzi tőlem s ámodban hét világ választ el egymástól. Azután felébredsz, megcsókolsz, megreggelizünk s elmegyünk, te jobbra, én balra, megint egyedül, szinte idegenen.

- Idegenen, egyedül? Miután heteket, hónapokat töltöttünk együtt, nappalokat és éjjeleket, miután mindent elmondtunk egymásnak, miután tudtuk, vagy legalább is azt hittük, hogy a mi szerelmünk végtelen és senki nem választhat el minket...

- Tudom, hogy nagyon nehéz ezt megérteni, maga is sokáig hiába kerestem okát. Azt hiszem, az a hiba, hogy én nem vagyok elég erős. Rendkívül erősnek kell lenni ahhoz, hogy valaki szerethessen egy férfit vagy nőt csak önmagáért és önmagában, kívül az élet minden többi részletén, kívül a családon, a barátokon, a háztartáson, a jövő terveken.

- Nem értelek...

- Tudom, hogy oly ügyetlenül beszélek. Mikor megismertelek, Róbert, szabad voltam. Azt hittem, hogy egyik oldalra tehetem azt, ami voltam, ahonnan jövök, a szokásaim, előszereteteim, a gyermekem jövőjét. A másik oldalra pedig téged, a férfit, a szerelmet. Tévedtem. Szerelem önmagában: a boldogságnak ez a fajtája számomra nem létezik. A szerelem számomra a mindennapos élet egyik része. Legszebb része, de kell, hogy hozzátartozzék minden máshoz. A szerelem nem két test és két lélek kizárólagos jelenléte négy fal között, vagy elzárt parkban. A szerelem reggel kezdődik azzal, hogy szerelmesem pontosan keljen fel és ne késsen el. A szerelem este végződik azzal, hogy a párna puha legyen és a takaró könnyű. A szerelem nem pillanatok, az úgynevezett élettől ellopott nagyszerű órák terméke, de felváltva szürke, halavány és néha lángoló percek megszakítatlan láncolata. A szerelem az, hogy vállalunk egy sorsot, egy életrendszert egy férfival s mi gondoskodunk arról, hogy az a maga határai, keserves korlátai között teljes legyen, menjen a maga útján. Akár munkásnőről van szó, aki vadházasságban él, reggel elkészíti a batyut és este engedi megverni magát, mert más öröme az emberének alig van, akár királynőről van szó, ez mindig ugyanaz. A férfi az ötlet, a cselekvés, a nő az állandóság. Az isten, aki a világot teremtette, bizonyára férfi. De ha valaki őrködik afelett, hogy a világ millió évekig elforogjon, az csak nő lehet.

Elhallgatott. Róbert csodálattal nézte és fájdalma, kétségbeesése kétszerezve újult fel.

- Miért csak most mondod nékem mindezt? Amikor már késő... Nem, nem tudok belenyugodni abba, hogy elveszítselek! Klára, válj el, válj el azonnal, én nyomban feleségül veszlek!

Az asszony könnyein keresztül mosolygott.

- Róbert, édesem, ha csak egyszer is reménnyel gondoltam volna arra, hogy élni tudnánk egymás mellett, ma talán már férj és feleség volnánk...

- De miért ne tudnánk, miért vagy oly önfejű? Azt hiszed, te csalhatatlan vagy?

- Azt! Minden ember életében van egyetlen egy dolog, amelyben csalhatatlan. Vagy legalább is mindenkiében, aki valamire született. Talán ez az, amit zseninek neveznek. Én asszonynak születtem. Ezt tudom, mást nem. Még zongorázni sem. Első pillanattól kezdve éreztem, hogy férjem nem lehetsz soha. Ezért is adtam oda magamat. Elragadott a szépségem téged s amikor a tiéd lettem, azt mondtad magadnak, a világ legszebb luxustárgya a tied. Pedig a szerelem nem fényűzés. Te pedig a mi szerelmünkből valóságos műalkotást akartál csinálni, mert másra nem volt szükséged.

Róbert felugrott és indulatosan járkált fel s alá a szobában. Hirtelen mozdulattal végigsímogatta párszor a haját, majd kétségbeesve megállt az asszony előtt:

- Klára, rettenetes, hogy milyen fiatal vagy! Hiába voltál asszony, hiába voltál a szeretőm, semmit sem ismertél meg az életből. Az unalom vár, az üresség, az a rettenetes érzés, hogy pince az ember lelke. Homályos, először titokzatos, félelmetes. Végtelennek látszik, labirintus rendszernek, honnan ezer nyílás vezet ismeretlen sarkok felé. Azután kiismered, minden zugába eltalálsz behúnyt szemmel és kivágyódsz belőle. Kifelé... Ne áltasd magad, nem ez az, amire születtél. Ha akarod, ha velem maradsz, az egész világ nyitva áll előtted, sőt mi több, ez az egész város. Mindenki, aki számít. Az asszonyok, a férfiak. Ha a feleségem leszel, mindenki boldog lesz, akihez közelítel. Az...

Klára szavába vágott:

- Az egész város! A szép nők, a jókedvű urak. Mást nem tudsz felkínálni nekem, másról nem tudsz beszélni. Hát beszéljünk róla! Azt hiszed, nem vettem észre, hogy ha szerettél, a szerelmed félig szólt nekem, félig a világnak?!

Róbertet harag öntötte el:

- Hát ha így van a dolog, ha ennyire megvetsz, miért maradtál velem egy évig, miért viselkedtél úgy, mintha valóban rabszolgám lettél volna?

- Mert az voltam... Dehogy vetlek meg. Csodállak, mert ennyi büszkeség, akaraterő van benned. Csak éppen ugyanannyira voltam boldog, mint boldogtalan.

- De miért, nem értelek, miért?

- Mert ez így van. Lehet, hogy azért, mert én gyenge és ostoba vagyok. De én a határaimat követelem... Igen, a határaimat, mert, amint te mondottad, az ember véges és nekem abban van a boldogságom, hogy erre rájöttem és ez így van jól. És én nem tehetek róla, de csak azóta vagyok teljesen boldog, amióta rájöttem, hogy nem a mi dolgunk változtatni azok, aminek születtünk s hogy ember, vagy asszony, ez azt jelenti: itt kezdődik és itt végződik. S ez így van jól, mert így is nagyon szép és csak így szép.

Sokáig hallgattak. Róbert sem tudott mit szólni s amit mondani akart, azt visszatartotta. Akkor csendesen, szinte némán elbúcsúztak s Klára elindult hazafelé.

Amint áthaladt a kis kerten, Róbert látta, hogy a két kutya farkát csóválva boldogan előrohan s lábát kezdi nyaldosni. Vállai körül korai fecskék cikkáztak s a tavaszi szél megborzolta a pázsitot, feléje hajlította a zöld bokrokat.

Párizs, 1931 március-május.