Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 6. szám

Szász Zoltán: Vámbéry Rusztem könyvéről

Talán sose volt korszak Magyarországon, amelyben annyira ne számított volna az, hogy mit mond valaki, azzal szemben, hogy ezt a valamit ki mondja. A tehetség és tudás semmi, a pozíció minden, ez a mai korhelyzet jellemzése. Ez a pozíció lehet miniszteri állás, püspöki szék, képviselőházi vagy, ami még jobb, felsőházi mandátum s természetesen a grófság, a bankvezérség, sőt a vidéki ripacspolitikusság is olyan kiemelkedő talapzatot ad a legüresebb hólyagokat eregető szószátyár alá is, amelyről be lehet tolakodni a közfigyelembe. Magyarország mai közélete valójában egy olyan kísérteties város főteréhez hasonlít, ahol magas talapzatokon csupa törpe ágál. Milyen magasnak kell már most ilyen körülmények között lennie egy közéleti pozició nélküli egyén szellemi termetének, hogy mégis fejekkel emelkedjék ki ezek közül a fölkapaszkodó törpék közül, mennyi tudással és tehetséggel kell bírnia egy írónak, hogy egy polgári egzisztencia földszintjéről elhangzó szavai mégis úgy szálljanak a mai magyar közélet felett, mint megannyi hegyibeszéd és világítótorony-fényjel? Bizony legalább olyan magasnak kell lennie, mint a Vámbéry Rusztem szellemi formátuma s olyan tudás-nagybirtokosnak és tehetség-atlétának kell lennie, mint amilyen ő. Ez jut az embernek első benyomásként az eszébe, ha Vámbérynek az «Élő mult - Politikai téveszmék - Társadalmi babonák» című most megjelent könyvét kezdi olvasni. Ime, hiába hendikepel hatalmi rendszer minden szellemi kíválóságot s tol az előtérbe harmadrendű szürkeségeket, az igazi értéknek csak meg kell jelennie s rangja a körülötte nyüzsgő szellemi plebejusok közt rögtön megnyilatkozik.

A könyvnek, ennek a sajátosan stiláris és írói szempontból is kivételes rangú műnek talán egyetlen kifejezésmentes, keveset mondó eleme van s ez a címe. Vámbéry maga is gyúnyolódik efölött s azt mondja, hogy címe után ítélve ez a könyv lehetne arkeológiai értekezés vagy detektívregény is. Ebben az esetben azonban a gúny csak elleplezni igyekszik egy, az igazi tudósoknál gyakori tulajdonságot, a szerénységet, amely irtózik minden feltűnőtől és rikítótól, ami pedig a jó címnek majdnem kötelező sajátsága. Szerencsére a könyvben magában nem dominál a tartózkodás és a feszélyezettség. Sőt igen sok harci kedv és odamondási hajlam van benne. Az egész mű tulajdonképen a mai magyar reakciós gondolkodás sztratégiai pontjainak bravúros megrohamozása s a rajtuk épült szellemi erődítmények szétrombolása. Természetesen azonban mivel Magyarország végre mégis Európában van s az európai történet egyik kisebb színpada, tehát általánosságban is az egész mai európai haladás-ellenesség kerül itt a vádlottak padjára s ismeri meg Vámbéryt, a nagy védőügyvédet, az igazságos s ép ezért elmarasztaló bíró szerepében. Mindaz, ami a világnézet fogalma körül zagyva össze-visszabeszélés, ámítás, nagyképűség végig a 19. századon s ennek a mostani századnak első évtizedeiben elhangzott, közvetve vagy közvetlenül megsemmisítő kritikában részesül. Az a fejezet, melyben ez történik, a könyvnek igazán magisztrális része, a világos, könnyed és mégis tartalmas essay remeke. Ha majd egyszer lesz egy demokratikus politikájú és liberális kultúrájú Magyarország, ez a fejezet az iskolakönyvekbe fog kerülni. Teljesen egyenrangú ezzel az, mely a vallás és erkölcs összefüggéséről szól; az a töméntelen eleven cáfolatba ütköző felfogás, hogy igazi erkölcsös életre csak a vallásos ember képes, majdnem az ellenkezőjére fordítódik benne... de csak majdnem, mivel Vámbéry igazságérzete nem engedi egy ilyen nehezen bizonyítható ítélet kimondását. Nem ilyen gyöngéd ellenben a fajelméleti szélhámosság, az érdekhazafiság, az antiszemitizmus tárgyalása; a közéleti ámításnak ezek a fajtái igen nívós, ötletes gúnyban és átütő cáfolatokban egyaránt pazar elintézésben részesülnek. Az igazságosságnak ez a lelkiismeretes és mégis bátor keresése jellemzi mindazt is, amit az új és a régi küzdelméről, a társadalmi csökevényekről s arról a problémáról, hogy van-e haladás, az olvasó elér tár. Vámbéry nem ír szaktudományos értekezéseket, bár egy szaktudomány, a szociológia teréről veszi legtöbb adatát és szempontját s a jogász és a filozófus, akiket szintén minduntalan szóhoz juttat, szintén minden iskolás fontoskodástól menten mutatkoznak meg s mégis minden során az az avatottság érződik meg, mely, persze az ő többletértékei híján, a maga szakmája terén mozgó komoly szakembert jellemzi. Ezek a többletértékek a kivételes elmeerő, az univerzális láthatár, a képzettársítási ötletesség s a már említett stiláris bravúr. Így aztán tanulságossága mellett egy különös esztétikai varázs és lélekfejlesztő fluidum is árad a könyvéből. Élménnyé és pedig élvezetes, gyakran egyenesen derűs élménnyé tenni a megismerést s cselekedni ezt minden olcsó ismeretterjesztési tanárkodás és a gyengébbek kedvéért alkalmazott, színvonalsüllyesztés nélkül, ez Vámbérynek páratlan gondolkodó és írói művészete. Stílszerű köntöse, nem is köntöse, hanem feszes és viruló bőre ez az előadásmód az eddig említett s a könyv túlnyomó nagy részét tevő tanulmányok gondolkodási és érzületi attitüdjének. Ez pedig nem más, mint a liberális, humanista és agnosztikus világfelfogás. Lényegét nem egy bizonyos század, egy bizonyos társadalmi rend, egy bizonyos filozófiai iskola termelte ki, s csupán azért jelöljük meg ezekkel a műszavakkal, mivel ezeknek helyes értelmezése ad róla mégis legvilágosabb képet. Hogy ez a világfelfogás - mert ez nemcsak, mint Vámbéry mondja, társadalomszemlélet, de világfelfogás is - a sok szükségszerűleg korlátolt emberi világfelfogás közt mégis a legmélyebb, legegyenletesebb és legbecsületesebb, ezt magának a könyvnek fölényesen hódító ereje is megérezteti. Érdekes, hogy itt-ott némi kis tömegmegvető és szociál-arisztokratikus mellékíz is kiérződik ebből a különben annyira demokratikus és humanisztikus szellemű munkából. Például amikor Vámbéry jelzi, hogy az embereknek csupán elenyésző kisebbsége képes önálló gondolkodásra s amikor legalsó társadalmi osztályokról beszél. De ezek csak ötletszerűleg jelentkező letérések az itt jellemzett gondolatiránytól, nagyobb jelentőségük nincs. Megemlítésük azonban mégse fölösleges és pedig elsősorban azért, mivel érdekes átmenetet alkothatnak egyik kiemelkedő tanulmány bírálatához, mely velük homlokegyenest ellenkező irányban tér el a könyv érzületi alapmagatartásától.

Van ugyanis a könyvnek egy fejezete, melyben Vámbéry se a tények megállapításában, se a következtetések levonásában nem olyan biztos és fölényes elméjű, mint a többi fejezetben. Ez az Értelmiség szocializmusa című. Igaz, hogy ez nem olvasásra szánt tanulmány, hanem egy politikai konféránsz, melyet egy szociáldemokrata szakszervezeti matinén tartott és ennek megfelelőleg brilliáns szónoki sziporkákkal tűzdelt meg, de mégis, itt van a könyvben s mint kis ünneprontó kihívja a kritikát. A szocializmus viszonya az értelmiségi rétegekhez, vagy pláne az entellektüellekhez, legelsősorban pedig az írókhoz, művészekhez, gondolkodókhoz... nagy és izgató kor-kérdés ez éppen most, amikor ha nem is szocializmus, de mindenesetre mindenféle szociálpolitikai intézmények és kollektivizálódások konjunktúrája felé megy a világ. Nagyon izgató tehát, hogy miként gondolkodik erről egy olyan finom és fölényes s az idevágó materiában otthonos író, mint Vámbéry. Az állásfoglalás, ami kifejt, inkább finom és élvezetes, semmint helytálló és meggyőző. Már a szocializmus difiníciója körül baj van. Nem lehet azt mondani, hogy ennek a fogalomnak vagy annak a mozgalomnak a lényege a társadalmi igazságosságra való törekvés. Hiszen ha ez így volna, akkor legalább is a magukról való hitvallásban nem különböznének egymástól se a szocializmus, se a liberalizmus, se a keresztényszocializmus, se a bolsevizmus, se az anarchia, amelyek kivétel nélkül mind ezt vallják magukról. A valóság ezzel szemben az, hogy úgy a szocialista egyházatyák, mint a szocializmus ellenségei, úgy az elméleti szociológusok, mint a laikus köztudat a termelési eszközök köztulajdonba vételében látja a szocializmus lényegét. Hiába, ez a szó le van foglalva a társadalom ily természetű átalakulása számára s aki ezalatt mást ért, az más nyelven beszél, mint mindenki, aki ezzel a kérdéssel foglalkozik. Hogy a szocializmus emellett valóban sok olyasmit is vall, amit Vámbéry lényegéül jelöl meg, hogy mintegy holdudvarként sok szocialista szemében ott világít e fogalom körül az igazságosságra való törekvés, a demokrácia követelése, a kultúra nagyratartása s más ilyen szép dolgok, ez mit se változtat azon, hogy lényege nem az, amit Vámbéry jelölt meg.

Főleg a mai időkben, mikor a szocializmus már túl van az eszmei bemutatkozás korszakán, amikor hatalmas pártok itt is, ott is arra törekszenek, hogy az életbe beépítsék, fontos lényegének ez a tisztánlátása. Ebben a stádiumban az értelmiséget, amely csak akkor igazán értelmiség, ha értelmesebb, mint a testi munkásság és a parasztság, elsősorban az érdekli, hogy mennyiben és miképen valósítható meg az adott, a konkrét társadalmi életben a termelési eszközök birtoklásának átmenete az egyéni kezekből a köz hatalmába. Az értelmiség méltán kedveli a pontos és szabatos felvilágosításokat és főleg egy jogásztól arra kíváncsi, hogy milyen jogai lesznek egy szocialista társadalomban az egyénnek az állammal szemben, hogy miképen fog fölépülni a törvényhozás és a végrehajtó hatalom szervezete s hogy egyáltalában mi lesz a köz, ami tulajdonába veszi a termelési eszközöket s amely nyilván a termelés eredményeinek szétosztását is szabályozni fogja. Az a biztosítás, hogy a dolgozónak s főleg az értelmiséghez tartozó dolgozónak jobb dolga lesz, mint most, így általánosságban kinyilatkoztatva ma már alig elégítheti ki azt, aki igazán az értelmiséghez tartozik. Vámbéry arról is beszél, hogy a szocialista társadalomban lesznek bizonyos szabadságkorlátozások, de ezek részben csak a lustaságra nézve lesznek lesújtók, részben megszorításvoltuk csak optikai csalódás lesz, részben pedig csak addig lesznek kellemetlenek, amíg újak és szokatlanok. Nagyjában ez azt jelenti, hogy az emberiség s így az értelmiség a szabadságkorlátozást majd meg fogja szokni, akár csak a rab a börtönt, az eunuch a nemi örömök hiányát s a cigány lova az éhezést. «Egy csónak szabadsága a folyón nem abban áll, hogy a kormányos szeszélye szerint irányítsa az egyik partról a másikra, hanem hogy a szabályoknak megfelelően haladjon», írja Vámbéry. Ezt így lehet magától értetődőnek venni, de lehet aggasztónak is érezni. Minden attól függ, mi a: szeszély s ki s miféle: szabályokat hoz. A mai helyzetben, amikor az állam hatalma egyre fenyegetőbben terjed, az egész emberiségre nézve életbevágó fontosságú, hogy az ilyen szabadságot korlátozó szabályokat, törvényeket, rendelkezéseket ki vagy kik hozzák. A szocializmus definíciójából már az következik, hogy ez az állam csak egy demokratikus állam lehet, mert hiszen az a köz, mely tulajdonába veszi a termelési javakat, csak akkor igazán köz, ha a társadalom egészét értjük alatta. Ez az, amit nyomatékosan közölni kell az értelmiséggel, ez az egyetlen, ami az igazi értelmiséget megbarátkoztathatja a szocializmussal s ez az, amit csodálatosképen előadásában Vámbéry említésre se méltat.

Vámbéry nem marxista, sőt tüntetőleg kimutatja a legtöbb marxi dogma tarthatatlanságát, itt-ott azonban mégis marxi vizekre téved. «A gazdagok és szegények vagy amint Lord Beaconsfield nevezte, a két nemzet között, a dolgozók és a munkanélküli jövedelem monopóliumának élvezői közt van ugyan valamelyes határterület...» Ez például egy tipikus marxi és emellett teljesen téves megállapítás, mert hiszen a megnevezett rétegek, a szegények és a gazdagok közt nem valamelyes határterület van, hanem egy sokkal szélesebb réteg, mint bármelyik a kettő közül. Egy ilyen beállítás a tőkekoncentráció marxi tételének Bernstein-i cáfolata óta már teljesen elavult, s egészen csodálatos, hogy Vámbéry mégis felvonultatja s pláne Beaconsfieldre támaszkodva, aki mint igazi elvtelen konjunkturista azt is mondta, hogy «a rassz minden», ami viszont már fajvédelmi állítás. Vámbéry nem marxista, s mégis ebben a most letárgyalt fejezetben minduntalan rá-feledkezik bizonyos antidemokratikus és antiliberális gondolatlejtőkre. A francia forradalmat tüntetőleg többször burzsoá-forradalomnak nevezi, holott ez az «ember» és a «citoyen» jogaiért küzdött s ha eredményeivel teret is nyitott a burzsoá kifejlődése számára, még ebben is haladási munkát végzett az abszolút király, a főúr és a papság előbbeni uralmához viszonyítva. A fasizmusnak is egészen, de egészen egyéni jellemzése az, hogy az individualizmus torzképe. Talán a Mussolini individualizmusáé, az igen, de a fasizmus általánosságban éppen az individualizmus s valamennyi 89-es, sőt 48-as eszme ellen indított keresztes hadjárat. Mindez, igaz, csak mellékmondatokban, csak odavetett jelzőkben futólag megnyilatkozó érzületrezzenés. De mégis itt van s egészen meglepő, olykor majdnem érthetetlen ellentétet ez alkot a könyv egész szellemével és vezető motívumaival szemben.

Részletesebben foglalkoztam ezzel a fejezettel s a benne foglalt aggályos kijelentésekkel, mivel fontosnak tartom, hogy Vámbéry a haladás ügye számára még muló elfelejtkezések erejéig se vesszen el, hogy olyan Homérként álljon ő előttünk, aki még egy percre se szundít el. S azért is, mert itt egy tipikus jelenséggel állunk szemben. Minduntalan találkozunk írókkal, akik rendkívül világos látomásúak, ha a feudális reakcióval vagy a burzsoázia önzésével kerülnek szembe, de mihelyt olyan tanokat kell kritizálniok, melyek bizonyos rétegek javára a nagy, egyetemes etikai igazságokból csípnek le kisebb vagy nagyobb karéjt, akkor vagy egészen kukáknak mutatkoznak vagy másról beszélnek, mint amikről szó van. Szerencsére Vámbéry könyvének nagyobb része ment az ilyen lankadásoktól és óvatoskodásoktól. Az egésznek végmérlege rendkívül kedvező. Egy nagy, szép és egyéni művel gazdagodott általa a magyar irodalom, amelynek pedig a maga egészében nem alkalmi tünete a lankadtság és óvatoskodás, hanem domináló jellemvonása. «Az élő mult» tehát ebből a szempontból is magasan kiemelkedik a mai könyvtermésből. Különben magában ebben a könyvben is frappánsan érvényesül az a szabály, hogy a helyes, értékes gondolatoknak maradandóbb hatásuk van, mint a téveseknek és a kikínlódottaknak. Mikor letesszük a könyvet, már csak arra emlékezünk, ami túlnyomó benne: a mély és ragyogó oldalakra. A többi, az csak az okvetetlenkedő kritikus tápláléka volt...