Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 4. szám · / · Figyelő · / · Színház

Schöpflin Aladár: Bemutató

Két mérnök az alföldi láp lecsapolási munkáit vezeti. A világtól elzártan, egy külön kis világban élnek. Az idősebbik, a főmérnök, parasztivadék, a fiatalabbik származására büszke gentry. Az valami váltóügyből kifolyólag szivességet tett társa családjának, amit ez röstel és ezért öntudatlan haragot érez a főmérnök iránt. A főmérnök fantaszta, fanatikusa a lápcsapolás eszméjének, amelyhez a műszaki kontra-indikációk ellenére is ragaszkodik, a mérnök reálisan gondolkozik a dologról s jobb meggyőződése ellenére írja alá a nézete szerint technikailag helytelen jelentést.

Három különálló konfliktus-mag a két ember között.

Az asszonytalan tanyára betéved egy asszony, az urát keresi, akit megölt a láp, aztán - ez nagyon jó és természetes - ott marad a férfiak között. (Ifjúságom kedves olvasmánya jut eszembe, Bret Harte kaliforniai elbeszélései, az aranyásók falujába tévedt egyetlen nő.) A főmérnök, a mérnök, a kubikos-gazda, minden férfi felpezsdül.

Ez a negyedik konfliktus-felület. Ugyan hogy fognak ezek drámává szövődni?

Új motívum jön: a kubikosok közt elégedetlenség van, a fiatal mérnök már a darab legelején ridegen visszautasítja panaszkodó küldöttségüket. A helyzet akkor áll az élére, mikor szörnyű vihar tör ki, amely megsemmisüléssel fenyegeti az egész lecsapolási munkát. A szerelmes kubikosgazda összeesküvést szervez, hogy szakítsák el a zsilip láncát, hadd áradjon rá a víz az urakra, míg ők elmenekülnek. A tervbe beavatja az asszonyt, magával akarja vinni s arra kéri, adja meg a jelt az ablakba kitett lámpával a zsilip szétvágására.

A cselekmény nem a négy exponált konfliktus-felület összeszövésén fejlődik tovább, hanem egy ötödik konfliktuson, amely tulajdonkép inkább intrika, mint konfliktus. A sajátképpen emberi dolgokba távolból egy szociális motivum keveredik s inkább összezavarja, mint festi a dolgokat. Közben valami szimbolikát is érzünk, a lápot valami rejtelmes fenyegetésnek kezdjük látni. A darab közepén vagyunk, zavarban afelől, hogy tulajdonkép miről is van szó.

Most már látjuk, az író nem szövi össze a motívumokat egy konfliktussá, hanem egymás fölé rétegezi őket, úgyhogy amennyiben van hatásuk, külön-külön hatnak. Izgalmas jelenetek jönnek sorra, de nincs sűrűségük, szétesnek külön jelenetekké, nem szervesedik belőlük cselekmény. A túl-motiválás arra figyelmeztet, hogy a drámának nincs szilárdan felépített haditerve s a hadvezér kénytelen ütközet közben tervet változtatni és új meg új segédcsapatokat bevonni.

A két mérnök kötelességmulasztásán át, - az asszony miatt előbb az egyik, aztán a másik otthagyja a válságos órában a gátat, a két férfi tettlegességig menő összecsapásán, a kubikos-gazda összeesküvésének sikerén át egyik izgalmas jelenet a másik után következik, de nem feszültséggel, csak izgalommal. Folyton érezzük, hogy a cselekmény kisiklik az író kezéből s a megoldás nem tud a dolgok természetes, belső logikájából, kényszerűen adódni. Mesterséges eszközökhöz kell folyamodni, - egy lámpa, melyet a főmérnök véletlenül tett az ablakba, válik a cselekmény megoldójává, ami a többi motívumok súlyához képest túlságosan szegényes.

Bibó Lajos, Az egyetlen asszony írója az irodalmi rajta-ütések embere, nem a pontosan kidolgozott és következetesen keresztülvitt haditerveké. Írásaiban mindig van erő, tűz és temperamentum, amely regényeiben a belső átgondolás alaktalanságain át is viszi magával az olvasót. Novelláiban néha meg tudja ragadni a forma tökéletességét. Nem tégláról-téglára építő, egyszerre nagy köveket görget, amelyeket néha sikerül a helyükre emelni, néha kicsúsznak a kezéből, de erőfeszítése mindig imponáló, mert becsületesen vívódik önmagával, nem a könnyebb végükön fogja meg a dolgokat.

Drámájában olyasvalamit vállalt, ami írói természetével és temperamentumával ellenkezik: részletes motiválást, következetes architektúrát. Közben nem veszi észre, hogy csak félemeleteket épít fel, nem cselekményt s a jelenetek csak egymás mellé sorakoznak, nem futnak egymásba, az egyik nem következik a másikból, tehát nem támogatják egymást s így nem is válhatik belőlük cselekmény. Kiderül, hogy az építész túlszámítja a dolgokat. A halmozódó motívumok nincsenek szilárd alapzatra felépítve. Kitünő jelenetei vannak, mindjárt a kezdő jelenet, a kubikosok bölcselkedő beszélgetése a különböző karakterek élesen kidomborodó szétválasztásával, a maga nemében pompás novella. Majd minden jelenete többet ér az egésznél. A darab mögött van valami erőteljes elán, ami ha nem is tud az előtérbe kerülni és a dráma vérébe jutni, mégis mindig érezteti magát. A dialógus, ott, ahol az író temperamentumából fakad ki és nem szinpadi kényszerekből, olyan írót mutat, aki tudja, mikor melyik szót kell kimondani. Mindig érezzük, hogy az író jobb a darabjánál.

A széteső darabot még jobban szétejti az előadás, amely ugyanúgy túl van exponálva, mint a cselekmény. A rendezés mint valami magyarázó elegyedik bele, mintha attól tartana, hogy nélküle nem értik meg a dolgokat. Különösen az első felvonásban fölösleges némajátékokkal percekké nyújt pillanatokat és túlhangsúlyoz egyszerű, maguktól értetődő mozdulatokat. A szereposztás sem szerencsés. Tasnády Ilona nyilván úgy jutott szerepéhez, hogy már rég nem volt szerepe, hát ezt ráosztották. Az ő finom, szelíd és érzelmes lénye nem bírja reálissá tenni a parasztasszonyt s nehéz elképzelni, hogy olyan sötét, fojtott indulatokat tudjon éleszteni. Hősiesen küzd szerepével, finom vonásokat emel ki belőle, de csak részleteredményeket tud elérni. Petheő Attila kezében is félresiklik a szerep, a szétágazó vonalak nem egyesülnek játékában egységes alakká. Egészen hamis hangon játszik Timár József, - az írónak nem lehetett szándéka ellenszenves alakot csinálni a fiatal mérnökből. Nagyon jóízű Barthos Gyula öreg paraszt-figurája a maga nyers, primitív humorával. Harasztos Gusztáv a kubikos-gazdát játssza a szerep hangjának megfelelően.

Az író erősebb és hathatósabb támogatást érdemelt a szinháztól. Az az érzésünk, hogy megfelelő előadással sokat lehetett volna segíteni, legalább leplezni lehetett volna egyes kirívó elsiklásait a cselekménynek, amelyre a játék szinte rájuk mutat.