Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 4. szám · / · Vass Tamás: Élvemaradottak útja (3)

Vass Tamás: Élvemaradottak útja (3)
A gorodoki huszárroham
I.

Hatezer lovas keze veri a lócövekeket, melyekhez éjszakára kötni fogják az első lábaikon megpányvázott lovakat.

A karók verése, a katonás hangos káromkodása belezúg az orosz éjszakába.

A trén túl van a folyón, a lovaknak nincs mit enni adni, pedig már reggel óta nem ettek és nem is ittak s a nappal tikkasztóan meleg volt.

Szerencsére árpatarlón vannak és keresztekben hever a még be nem hordott árpa. A katonák kévéket hoznak lovaiknak, hogy egyenek s maguknak, hogy reá feküdjenek.

Az emberek sem ettek még, csak reggel egy sajka fekete cigórialevet ittak. Nem is annyira éhesek, mint inkább szomjasok.

Koromsötét éjjel van, az eget felhő takarja. Sűrűn esik a hideg eső.

A szomjas emberek letapogatóznak a határfolyó vízéhez. Belemerítik sajkájukat, nagyot húznak belőle, azután megrázkódik egész testük. Szomjukat nem oltotta el a langyos, piszkos patak vize. Mikor megisszák, megundorodnak tőle és még szomjasabbak, mint mikor idejöttek.

Visszamennének lovaikhoz, de eltévednek a 6000 lepányvázott lóból álló rengetegben. Az ismeretlen sáros, szakadékos parton elvágódnak, vagy egymásba botlanak. Dühösen, hangosan káromkodnak.

Hangyabolynak, felizgatott hangyabolynak látszik az egész tábor. Sötét, ideges, türelmetlen alakok botorkálnak benne idestova. Nem találják a lovaikat, szüntelenül kiabálnak: - Hol a hatodik ezred? Hol a hetedik, nyolcadik, első? Azután a századokat kezdik keresni. Ugyanez lengyelül, csehül, németül. Nagy, ismeretlen káromkodásnak hallatszik az egész veszett lárma.

A legénységnek meghozták a vacsorát. Nehezen vontatják be a lórengetegbe a mozgókonyhákat. Száraz babot főztek üresen. A főzelék már délben készen volt, azóta a leírhatatlanságig összesűrűsödött, majdnem kiszikkadt. Az éhes katonák mégis falták, mint az éhes hízók szokták a tengeridarát.

A sűrű péptől ismét szomjasak lettek. Gyomrukat égette a kenyér nélkül megevett moslék. Újra mentek vizet keresni, újra eltévedtek, újra kiabáltak. Bábelnél nem lehetett ekkora zavar.

Hogy még felismerhetetlenebbé váljon a helyzet, az éhes lovak, mikor megették árpakévéiket, kirántották cövekeiket és összekötött két első lábukkal esetlenül ugrálva összekeveredtek. A huszároknak már nem is lehetett megtalálni beosztásukat, hiszen az ezred lovai is össze-vissza voltak zavarodva.

A környékbeli dombokon erősebben ropogott a fegyver. Nem lehetett tudni, hogy kellett-e lőniük, vagy csak azért lőttek, hogy magukat megnyugtassák, félelmüket enyhítsék.

Egy közeli zárda tornyából egész éjjel világító jelzéseket adtak le Kelet felé.

Rémes éjszaka volt. Vagy az ellenséges éjszaka szül ilyen pokoli jelenségeket?

Tamás főhadnagy ahogy leszállt lováról, fáradtan ült le a földön fekvő nyergére. Éhes, de főleg szomjas volt ő is. Megevett néhány kanállal a babfőzelékből. Nagyot húzott egy huszár vászon itatóvedréből, mely az a lovának hozott vizet a patakból. Gyomrát égette a főzelék.

Az ivás után pokoli érzése támadt. Dideregni kezdett.

Előkaparászta tábori naplóját, melynek vezetésére kötelezve volt, mint ezredsegédtiszt. Meggyújtotta kis tábori lámpáját és megkezdte a mai nap eseményeinek feljegyzését.

Írt, írt, de az eseményektől messze kalandoztak a gondolatai. Olyan zavaros gondolatai támadtak, amiket katonaembernek nem szabad leírnia. Félbeszakította hát az írást, de nem tudott gátat szabni fantáziájának.

Ez hát az első, ellenséges földön töltött háborús éjszaka? Milyen kietlen, hideg.

Vajjon csakugyan az ellenséges ország érzete teszi-e ilyen elviselhetetlenül kínossá, vagy csak a mai körülmények?

Ellenséges föld? Miért ellenségem nekem ez a föld?

Hiszen szelíd, pompás fekete termőföld, mely nem bánt, nem vesz el semmit, csak ad, ad kifogyhatatlanul, éppen úgy, mint a mienk otthon.

Megterem minden áldást, búzát, gabonát, árpát, bort. Éppen úgy, mint a mienk otthon.

Az orosz folyók éppen olyan szelídek, a völgyek kiesek, a fák békességes zöld leveleket hajtanak. A madárdal kedves, a csermely csobogása vídám. És mindezeket én éppen úgy élvezhetem, mint az itt lakók. Nem zárkóznak el ellenségesen előlem.

Miért ellenséges hát nekem ez a terület, amelyen most didergek?

A földet a rajta lakó emberek teszik ellenségessé, állapítja meg gondolatmenetét folytatva.

Ezek az emberek ellenségeim nekem, nekünk? Meg akarnak bennünket ölni és mi is gyilkossági szándékkal jöttünk ide.

De hiszen mi törtünk be hozzájuk. Mi akarjuk megölni őket! Ma este is mi rekviráltuk el az árpakeresztjeiket!

Milyen jogon raboltuk el a békességes, fáradságos munka keresztbe rakott eredményét? Hiszen ez lopás, rablás! Hol van az általunk annyira hangoztatott tulajdonjog szentsége? Ez a tettünk gyalázatos, kárhozatos volt!

Nem úgy van! Ezekhez jogunk volt, mert ellenséges területen vagyunk. Mi nem raboltunk, mi rekviráltunk és ehhez a háborúban joga van a katonának. Lovaink éhesek voltak, valamivel meg kellett őket etetni!

Ezek ellenségeink, akik megölték a mi trónörökösünket.

Ezek ölték meg a mi trónörökösünket? Hiszen ezek azt sem tudják, hogy Ferenc Ferdinánd a világon volt! Hát ha nem ezek, akkor a szerbek és ők rokoni szolidaritást tartanak fenn velük.

Szolidaritást? Tudják a harcba hurcolt tömegek, mi az a szolidaritás? Vajjon tudnak-e ezek egyáltalán arról, hogy megölték a monarchia trónörökösét?

Hát akkor miért fegyverkeznek ellenünk? Akkor a vezetőik aljasok, akik meggondoltan vezetik harcba, gyilkosságba a tudatlan tömegeket!

Hát a mi embereink tudják-e, értik-e, hogy miért kell most nekik itt fázni, szenvedni és holnap már ölni is? Elég ok-e az arra, hogy százezreket gyilkoljanak meg, mert banditák orozva lelőtték a trónörököst?

Ha ez nem volt elég ok, akkor mi az oka ennek a világmészárlásnak? Csak nem nyer ebből valaki? Csak nem gazdagodnak meg egyesek abból, hogy százezerek elesnek, millió számra maradnak vissza az özvegyek, az árvák, a nyomorékok, az éhezők?

Rettenetes lenne, ha így volna!

Ha az országok vezetői akarják, meggátolhatták volna ezt az embermészárlást. Van joga embereknek arra, hogy halálba kényszerítsenek százezreket?

Nincs, ilyen emberi jog nincsen!

Hiszen akkor átkozott gazemberek az országok vezetői!

Miféle rémes gondolatok ezek? döbben rá Tamás főhadnagy képzeletének beteg elkalandozására.

Újabban rémes gondolataim vannak. Az ilyen gondolatokat csak ez a rettentő állapot válthatta ki belőlem. Hiszen a Dante poklában vagyok. Hatezer őrült ember bolyong, ordít, káromkodik körülöttem. Nyomorultan ugráló, összekötött éhes, szomjas lovak ténferegnek, nyerítenek össze-vissza. Köröskörül ropognak a fegyverek. A zárda tornyában kigyullad, majd elalszik a világosság. És nekem kegyetlenül ég a gyomrom a rossz babfőzeléktől.

Dühösen vágta a földhöz vasabroncsos, nehéz csákóját, mely annyira nyomta a fejét. A málhatáskából előkereste piros sapkáját s a fejébe tette. Most jutott eszébe, hogy tábori kulacsában otthonról hozott konyak van. Nagyott húzott belőle. Aztán teljesen megkönnyebbült.

Az az átkozott nehéz csákó volt mindennek az oka, annyira szorította a fejét. Attól támadtak azok a rémes gondolatok.

Ostobaság volt. Mit tartozik rám az egész. Nem vagyok én olyan okos, hogy világeseményeket, szükségszerűségeket bírálgatni tudjak. Én tényleges tiszt vagyok, most háború van, nekem becsületesen kell harcolnom, védenem a Hazát. A többi nem tartozik rám.

Igen, védenem kell a Hazát! Az ellenség sokszorosan nagyobb. Az egész világ felkelt a két központi állam ellen. Ezek a muszkák is ellenünk törtek. Meg akarják támadni a Hazámat. El akarnak ott pusztítani mindent, megölni minket, megölni a védtelen polgárságot, asszonyt, gyermeket. Mit tartozik reám, hogy meggondoltan, vagy tudatlanul, elbolondítva törnek reánk? Az bizonyos, hogy meg fognak támadni minket. Önvédelmünk jogos és igazságos.

A mi harcmodorunk offenzív és ez helyes is. Ha nem mi törtünk volna be ide, ők támadtak volna meg minket a saját földünkön. A háborúval pusztítás jár, a pusztítás elkerülhetetlen. Íme, a kozákok is felperzseltek már sok-sok galiciai falut.

Akkor már inkább náluk pusztuljanak el a falvak, semmisüljön meg egy csomó otthon, legyen hajléktalanná egy csomó békés polgár. Ez csak természetes önzés, önvédelmi jog? Segíts magadon, az Isten is megsegít!

Körültekintett a táborban. Megrémült!

Micsoda züllés, micsoda összevisszaság! Két ellenséges gránát és úgy szétfutna ez a tegnap még önbizalmat nyujtó, félelmetes csapat, mintha soha együtt nem lett volna.

Sámson szét tudná verni ezt a fegyelmét vesztett bandát egy darab állkapocs-csonttal.

Rettenetes! Teljesíteni fogjuk mi a feladatunkat, meg tudjuk mi védeni a Hazánkat a tízszeres ellenség ellen ilyen elmaradt vezetés mellett? Hiszen mi el vagyunk veszve!

Még egyet húzott a kulacsból és újra megnyugodott.

Ez csak a háború kezdete, a hadi tapasztalatlanság csupán. Bizonyára az ellenségnek is vannak ilyen züllött, gyenge pillanatai. Annak is van megsebezhető Achilles-sarka! Csak az a kérdés, melyik fedezi fel a másikét hamarább?

Mi fürgébbek, ügyesebbek vagyunk, mint az orosz medve. Lám, a kis Japánnal sem tudtak elbánni. A magyar vitéz, a német az első katonája a világnak. Mi győzni fogunk, nekünk győznünk kell! A jó Isten sem akarhatja, hogy elpusztuljon Magyarország.

Övéire gondolt. Imádkozott érettük, a Hazáért, a magyar csapatok diadaláért.

Mélyebben fejébe húzta veres huszársapkáját. Lefeküdt az árpakévére. Betakarta magát a mentéjével és aludni próbált.

Fázott. Arcát permetezte a ködszerűen hulló hideg eső. A még mindig tartó kiabálás és lövöldözés úgy tünt fel neki, mintha egyre messzebb távolodna. Végre alig hallott valamit. Most el is csendesedett minden.

Már felkelt a nap, amikor felrázták. Felriadt, azt hitte, nem is aludt. Pedig aludnia kellett, hiszen észrevétlenül alóla is kiették az árpakévét az éhes lovak. Mindebből semmit nem vett észre.

A hideg, ázott földön feküdt, azért fázott annyira.