Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 3. szám · / · Figyelő · / · Vers
Portré, előszó, nem mindennapi terjedelem, - minden arra mutat, hogy könyvét a szerző reprezentáns műnek szánta. Csuka Zoltán a harmincadik év körül jár, túl van tehát a kísérletezések korán, könyvét a költői pályafutás szempontjából olyannak kell tekintenünk, mely bemutatkozás ugyan, de egyszersmind egy periódus, egy költői állásfoglalás végleges eredménye is. A versek, ha nem is keletkezésük pontos dátumával, de születésükbe a vajudást és a fogantatást is beleszámítva körülbelül egy évtizedet ölelnek föl.
Mindaz a tendencia, formai és tartalmi újítói törekvés, amely Közép-európában az utóbbi tízesztendőben lezajlott, pacifizmus, neohumanizmus, kollektivizmus, szabad asszociáció, szimultanizmus, Csuka István lírájában mindez elvonul előttünk, kivéve a legutolsó mozzanatot, mikor mindezeket a színes díszleteket, külsőségeket szépen elfújta a szél, nem hagyva mást hátra, mint értékes tanulságot s megjelent végre a meztelen költészet, ha dideregve is, de saját formájában. Csuka Zoltán a fejlődésben, ha ennek a szónak a költészetben van értelme, ép eddig a periódusig jutott el. Ez az a kritikus pont, ahol a tapasztalat szerint, az eladdig rendkívül eredeti, modern költők jó része hirtelenül hátat fordít a költészetnek a regény, vagy a szociológia, esetleg az aktív politika kedvéért, csalódottan a költészet «időszerűtlenségét» hangoztatva. Csuka Zoltán könyvében azokat az elemeket kerestem, melyek reményt adhattak arra, hogy a programversek után nem a program, hanem a vers felé kanyarodik. Türelmet igénylő, de nem eredmény nélkül való munka volt ez, tanulságos, csaknem valamennyi hasonló szándékú verselő munkásságának vizsgálatára.
Legelső kifogásom, - melyet a korszerű költő bizonnyal megütődve hallana, - hogy túlságosan absztrakt,
Második fő kifogás, hogy ez a kollektív-szemléletű költő, mint általában a legtöbb kollektivista költő kibírhatatlanul egocentrikus, saját személyét szakadatlan előretoló; szemléletében semmi szerénység. Az átkos individualisták legalább beérték azzal, hogy ha magukról beszéltek, kis bajaikat, örömeiket rakták keretük ingatag alakjai köré. Csuka verseiben ellenben a költő kitartóan a világ kellős közepén áll, nemcsak a Föld, de az egész Naprendszer rezdülései futnak szívébe. Szimpatikus alapérzése, a testvériség kenetes szavai és a konok többes szám ellenére is valami fellengős atyáskodássá dagad. Nincs olyan kis gesztusa, amelyhez azonnal ne a fél Univerzumot hívná tanúul. Csak messzire lát, mint a beképzelt hadvezérek, vagy miként saját maga szörnyű képzavarral mondja:
Kigyulladt képpel ég a délután,
fönn forrón szalad most a napgolyó,
szemedbe ezer dárdát ver a fény.
amire belevág kongó általánosítással az utolsó sor és az egészet összetöri:
s röppennek eléd friss életcsodák.
Másutt egy-egy közepesnél is gyengébb versbe kerülnek ilyen sorok:
az égről, akár a könnyek
lecsorogtak a csillagok.
vagy:
A kutya
farkán a jóindulat lengeti zászlaját.
Ezüst tájakkal omladoznak a felhők, és ehhez hasonlók, finomak, plasztikusak, bizonyítékai annak, hogy Csuka Zoltánban van költői véna. Igazán kár, hogy eltéved, szétfolyik a hosszú versek göröngyös, szerkezettelen bozótjában. A «Mindent legyűrő fiatalság»-ról mi nem szeretnénk hinni, hogy reprezentáns műve marad Csuka Zoltánnak. Fejlődésének első, romantikus kora ez - és ő, a fejlődés, a tárgyszerűség híve bizonnyal gyorsan keresztül halad rajta az igazi korszerű költészet, a tárgyszerű, igaz költészet felé. Karaktere, erkölcsi bátorsága, rokonszenves világszemlélete akkor fog igazán kibontakozni.