Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 3. szám · / · Figyelő · / · Vers

Illyés Gyula: Mindent legyűrő fiatalság
Csuka Zoltán versei

Portré, előszó, nem mindennapi terjedelem, - minden arra mutat, hogy könyvét a szerző reprezentáns műnek szánta. Csuka Zoltán a harmincadik év körül jár, túl van tehát a kísérletezések korán, könyvét a költői pályafutás szempontjából olyannak kell tekintenünk, mely bemutatkozás ugyan, de egyszersmind egy periódus, egy költői állásfoglalás végleges eredménye is. A versek, ha nem is keletkezésük pontos dátumával, de születésükbe a vajudást és a fogantatást is beleszámítva körülbelül egy évtizedet ölelnek föl.

Mindaz a tendencia, formai és tartalmi újítói törekvés, amely Közép-európában az utóbbi tízesztendőben lezajlott, pacifizmus, neohumanizmus, kollektivizmus, szabad asszociáció, szimultanizmus, Csuka István lírájában mindez elvonul előttünk, kivéve a legutolsó mozzanatot, mikor mindezeket a színes díszleteket, külsőségeket szépen elfújta a szél, nem hagyva mást hátra, mint értékes tanulságot s megjelent végre a meztelen költészet, ha dideregve is, de saját formájában. Csuka Zoltán a fejlődésben, ha ennek a szónak a költészetben van értelme, ép eddig a periódusig jutott el. Ez az a kritikus pont, ahol a tapasztalat szerint, az eladdig rendkívül eredeti, modern költők jó része hirtelenül hátat fordít a költészetnek a regény, vagy a szociológia, esetleg az aktív politika kedvéért, csalódottan a költészet «időszerűtlenségét» hangoztatva. Csuka Zoltán könyvében azokat az elemeket kerestem, melyek reményt adhattak arra, hogy a programversek után nem a program, hanem a vers felé kanyarodik. Türelmet igénylő, de nem eredmény nélkül való munka volt ez, tanulságos, csaknem valamennyi hasonló szándékú verselő munkásságának vizsgálatára.

Legelső kifogásom, - melyet a korszerű költő bizonnyal megütődve hallana, - hogy túlságosan absztrakt, gondolat-költészet ez, a szó rossz értelmében. Csuka Zoltánnak nem élményei vannak, hanem igazságai, legfeljebb tapasztalatai. De még gyakrabban véleményei. Mindez persze minden költőnek van, de az igazi költő igazsága ép azért hat megdönthetetlennek, mert már a vers anyagában benne foglaltatik. Csuka Zoltán a véleménnyel, az ítélettel kezdi s az a valóság, amit a költőnek meg kell látnia, legjobb esetben is példa, illusztráció a tétel igazolására. Fordított módszer, fárasztó és unalmas: nem Csuka Zoltán igazsága érdekel engem, hanem az életé. A költő tapasztalatának is csak akkor hiszek, ha én is láthatom az eseményt. Legfeljebb szenvedélyének, az indulat igazának adhatnék hitelt, de Csuka költészetében nincs indulat.

Második fő kifogás, hogy ez a kollektív-szemléletű költő, mint általában a legtöbb kollektivista költő kibírhatatlanul egocentrikus, saját személyét szakadatlan előretoló; szemléletében semmi szerénység. Az átkos individualisták legalább beérték azzal, hogy ha magukról beszéltek, kis bajaikat, örömeiket rakták keretük ingatag alakjai köré. Csuka verseiben ellenben a költő kitartóan a világ kellős közepén áll, nemcsak a Föld, de az egész Naprendszer rezdülései futnak szívébe. Szimpatikus alapérzése, a testvériség kenetes szavai és a konok többes szám ellenére is valami fellengős atyáskodássá dagad. Nincs olyan kis gesztusa, amelyhez azonnal ne a fél Univerzumot hívná tanúul. Csak messzire lát, mint a beképzelt hadvezérek, vagy miként saját maga szörnyű képzavarral mondja: Szemünk köldökzsinórján árad belénk a távoli élet. Jellemző sor ez; aki állandóan messzire néz, természetes, hogy zavarosan lát. Ez az öntelt fejtartás akkor bosszulja meg legjobban magát, midőn végre közeli dolgokról akarna beszélni a költő. Volna erre tehetsége, sőt költői tehetsége csakis akkor nyilatkozik meg, mikor egyszerű, élő, kézzel tapintható dolgokról beszél, azonban nem tudja megállni, hogy a legcsendesebb tárgyaihoz is ne állítsa oda hátterül a Kozmoszt s ezzel legszebben induló verseit egy csapásra elrontja. Ahogy hosszú sorban idézhetnék csikorgó, költőietlen hasonlatokat, úgy tucatjával sorolhatnék fel megkapóan szép sorokat is. Nem tud gazdálkodni az anyaggal, ez látszik mindebből. Van, hogy verse elevenen indul, mint például:

Kigyulladt képpel ég a délután,
fönn forrón szalad most a napgolyó,
szemedbe ezer dárdát ver a fény.

amire belevág kongó általánosítással az utolsó sor és az egészet összetöri:

s röppennek eléd friss életcsodák.

Másutt egy-egy közepesnél is gyengébb versbe kerülnek ilyen sorok:

az égről, akár a könnyek
lecsorogtak a csillagok.

vagy:

A kutya
farkán a jóindulat lengeti zászlaját.

Ezüst tájakkal omladoznak a felhők, és ehhez hasonlók, finomak, plasztikusak, bizonyítékai annak, hogy Csuka Zoltánban van költői véna. Igazán kár, hogy eltéved, szétfolyik a hosszú versek göröngyös, szerkezettelen bozótjában. A «Mindent legyűrő fiatalság»-ról mi nem szeretnénk hinni, hogy reprezentáns műve marad Csuka Zoltánnak. Fejlődésének első, romantikus kora ez - és ő, a fejlődés, a tárgyszerűség híve bizonnyal gyorsan keresztül halad rajta az igazi korszerű költészet, a tárgyszerű, igaz költészet felé. Karaktere, erkölcsi bátorsága, rokonszenves világszemlélete akkor fog igazán kibontakozni.