Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 24. szám
A négusi Negoj tövében
régi kis város Petrozsény,
alatta óriás leányként
alussza ős álmát a szén,
óriás szerecsenleányként
alszik az ártatlan, a szűz,
fekete kőszén s benne alszik
e gépkorszak lelke, a tűz,
de aknát tör hozzá az ember,
járnak a bányakosarak
s a fekete rögökre fényes,
testvéri csókot szór a nap.
Felkél a nap s felbúg a bánya
gőzkürtje, száll, terül a hang,
mintha csak szólna szakadatlan
szólással három ércharang,
vagy három összeillő sípján
egy égigérő orgona
s kél a bányásztelep lakója,
mint annyi gyászos katona,
a munka bús katonasága,
kire a bánya mélye vár,
a bánya mécsvilágos éje,
mihelyt ragyog a napsugár.
Tél volt, karácsony, újév tája,
szeles, csikorgó télidő,
orromat késként hasogatta
az éles hegyi levegő,
elvitte a völgyről a füstöt,
meg a hegyekről a ködöt,
járni tanult a nap az égen,
mint egy erőtlen újszülött.
A városon túl hófedetten
csillant a négusi orom,
Olyan közel volt a Negoj, hogy
azt hittem: mindjárt megfogom.
Közel, mint minden, ami tőlünk
úgy elrepül mint a madár,
gyermekkor, első szerelem,
világszép élet és halál,
talán nem is való a földre,
csak mint a felhő s mint a nap,
mintha nem volna más, csak egy szép,
vakító fényes pillanat,
mely úgy vonzza szegény szivünket,
mint a lepkét a gyertyafény
s a nagyravágyó ifjuságot
a szemfényvesztő vak remény.
Tudtam én jól, hogy messze van még,
de szivemben dobbant a dac:
otromba kőrakás, fügét te,
tudod-e, hogy kinek mutatsz?
Azért is ősz fejedre lépek,
ha ember még nem tapodott,
vagy felrobbantlak mint idétlen,
hermelines vén zsarnokot!...
És mászni kezdtem hevenyében
a meredek domboldalon,
magányosan, csak kék árnyékom
kísért a ropogó havon.
Kár volt sietnem. Elfárasztott
az első, hangyabolynyi domb,
teherré vált a gúnya rajtam
és lelkemre feküdt a gond,
mint az a fojtó füst, amely
ott lebeg a bányásztelep
katonásan sorakozó,
egyforma házai felett, -
mintha vállamra tette volna
szilakezét a büszke bérc;
elég volt mára kis öcsém, most
jó lesz, ha szépen visszatérsz...
Szembe pedig, jöttek a hegyről
bundás favágók, pásztorok,
gyanakodva néztek reám,
találgatták: mit akarok.
Haragosan néztek reám
a vad Negoj vad fiai,
szálasak és vállasak voltak,
mint a Retyezát csúcsai,
mint az erdélyi havasok
kondorkeselyűs bércei,
ajkukon némán csüggedeztek
a dalok csengő ércei.