Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 22. szám · / · Figyelő · / · Angol irodalom
A három Sitwell: Edith, Sacheverell és Osbert előkelő és nagyon jómódú angol család tagjai. A nyarat Svájcban vagy Norvégiában töltik, a telet Olasz- vagy Spanyolországban. Ha ellátogatnak Angliába, környezetüket nagyon megválasztják. Anyagi problémáik nincsenek. Társadalmi becsvágy nem bántja őket. Szenvedélyük: az irodalom. Edith költőnő. Sacheverell esztétikus, essayista. Osbert verset és elbeszélést ír. Huxley nagy regényében kicsúfolja őket. Lehet, hogy joggal - de nagyon sokan mondják róluk, hogy van tehetségük. Arnold Bennett azt írja: «A Sitwellek tudnak írni... azonkívül mind a három határozott egyéniség... a trió még túlfiatal és csodálatos utat tehet meg.» Különcök. Feltünően viselkednek és feltünő dolgokat művelnek. Furcsán öltöznek. A kispolgárok véleményével nem törődnek. A pénz, rang, műveltség, gőg felszabadította őket az előítéletek alól. Függetlenek - nem tartoznak beszámolni arról, hová tették idejüket, erejüket, fontjaikat. Túlárad bennük, ha nem is mindig, az élet, a kivételes helyzetük fölött érzett öröm. Ez is valami. Jókedvűek, szabadok és van ízlésük. Kell ennél több?
*
Amikor Osbert Sitwell verseit kiadta, a kritikusok csaknem összevesztek rajta. Senki sem tudta, hol keresse elődeit, kihez hasonlítsa, milyen mértéket vegyen elő, amikor meg akarja mérni. Úgy látszott, hogy a földből pattant ki, senki sem jelezte jöttét, senkihez sem tartozik. Az egyedüli, amiben mindenki megegyezett, az, hogy a versek nagy része szatíraféle. «Sitwell kétségkívül többre becsüli a természetet és az állatot az embernél.» Lenézi és kineveti az embert. A másik azt mondja: «a versekben a géniusz szent tüze lángol». A harmadik: «ha ez nonsens, akkor ragyogó nonsens». Majd: «Osbert Sitwell szubtilis vandál típus. Vandál művész.» Rombol, de ezt szépen csinálja. Még leginkább Shelleyhez és Blakehez merik hasonlítani - de tüstént hozzáfűzik, hogy ezeknél bizarrabb és excentrikusabb. Keats-szel és Byronnal is hiába kísérleteztek. Aztán az irodalomtörténeti kapcsolatok keresésével felhagytak. Talán belátták azt, amit T. S. Eliot mond a tradíciós és egyéni tehetségről írt tanulmányában: egy műalkotás megítélésénél az archeológia haszontalan tudomány.
*
Elbeszélő műveinél nem keresték az ősöket. A «
A teória tudományos, politikai, szociális, lélektani és esztétikai: elég elmés. Ösztönző. Lehet rajta vitatkozni. Abból indul ki, hogy a dinasztikus és arisztokrata államrendszerek a szabad és helyesen fejlődő egyéniségek tenyészhelyei. Az indusztrializált, kommercializált és kapitalizált újkori társadalom fokozatosan elnyomja az egyéniséget és kötelezővé teszi a mimikrit. A mimikri (majom-karakter) az ember eredendő bűne. Minden rossz és alacsony ebből származik. A demokratizált majom-ember győzelmének első jele az első világháború (1914-1918). Minden állam, kivéve Spanyolországot, amely sohasem volt demokrata és a skandináv államokat, amely mindig az volt, egész Európa safe for democracy lett. Az emberi egyéniségek elmosódtak, egymásba folytak, elszíntelenedtek. Az individuális kultúra helyébe a kakukcivilizáció lépett.
Ma, a XX. század harmadik évtizedében ez a jelenség már elég feltünő. De például 1950-ben annyira korszerűvé lesz, hogy: a lélek már teljesen elválik az egyéniségtől, az egyéniség pedig a lélektől. A kettő között levő vegyi kapcsolat megszünik. Az egyéniség, mint a le nem kötött gáz, szabadon és céltalanul lebeg az ürben. Az embernek nincs egyénisége. Esetleg több van: kettő, három (dupla, tripla ember). Esetleg több embernek, kettőnek, háromnak van egy egyénisége. Valamilyen eredendő szabály megbomlott.
A demokrácia nem ok. A lélek elváltozása jelentkezik a társadalomban, mint demokrácia. A lélek elszíntelenedik, elegyéniségtelenedik. Ennek eredménye a karakterhiány. A mimikri, az alkalmazkodás abszolút győzelme. Teljes egyenlőség.
Az elmélet nem egészen új. Nietzscheé. És a modern irodalomban már többszörös felhasználást nyert: olyan művészeknél is, amilyen Hamsun. De a konzekvenciák Sitwelliek. Merészek, érdekesek, excentrikusak, rikítóak és - mulatságosak.
*
A
«
*
A kérdés többszörös: az első az, hogy van-e joga egy művésznek ilyen rendkívül nagy theoretikus fegyvertárral dolgozni. A másik ennél fontosabb: az, hogy Sitwell feltünést keltett, bizonyos nézeteket kihívott maga ellen, bizonyosakat maga mellé csalt, valóban költői tehetség jele? Az első kérdésre az lehet a válasz, amit Bennett mondott: még fiatal, esetleg leveti azt, ami művészetének útjában áll. A másik kérdésben Sitwellt csak azzal lehet menteni, hogy: angol. Sterne, Byron, Wilde hazájában van egy tradíció, amely állandóan szembeszáll a tradícióval. Ez még nem kíválóság jele. Még kevésbé a tehetségé. Osbert Sitwell írt néhány művet, amellyel feltünést keltett, de amellyel nem elégített ki. Az érdeklődés színterén áll, sokat lehet várni tőle. De eddig még azt sem tudni biztosan: elemző, lírikus, szatírikus, vagy elméletíró.