Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 22. szám · / · Figyelő · / · Regény és novella

Németh László: Hősök
Terescsényi György regénye - Singer és Wolfner

A földosztás nálunk azt jelentette, hogy a nagygazdák kikeresték birtokuk legreménytelenebb szögletét, odaadták vagyonváltságnak s a földigénylő, akit a napszám idáig valahogy eltengetett, mehetett négy-öt hold kopár földre, (amelyet még törlesztenie is kellett) birtokos-remetének, éhenhalni. Terescsényi hősei azért hősök, mert kitartottak a sivatagban s mint az Alföld Robinsonjai otthont és emberi kulturát varázsoltak a földtenger elhagyott szigetére. Regénye, egy fiatal pár esztendős vergődése a hajdani urasági legelő töretlen porondján; harc az első termésig és az első gyerekig; a kétségbeesett fiatalság diadala a konok földön, a szerelem diadala a környező komiszságon és közönyön.

Az iskolázott szociológus, azt hiszem, igen hamar bűnös csábításnak vagy legalább is időszerűtlen buzdításnak minősítené Terescsényi regényét. Az ilyen fajta egyéni hősködésnek nincs értelme, azon az öt holdon ma már csak elpusztulni lehet; önkéntes öngyilkosság ez, mely csak a regényben végződhet szerencsésen, ott is csak akkor, ha a szerző a könyv elején ezer pengő spórolt pénzt dug a fiatalok markába s a mérlegnél öt év előtti búzaárat számít. András és Valér okosabban teszik, ha beszervezkednek valamilyen mozgalomba, amely nem a hősökből csinál halottakat, hanem ahol a hősök csinálnak halottakat azokból, akik négy-öt hold földön akarják őket elemészteni.

A szociológusnak igaza lehet s mi mégis szépnek találjuk a Terescsényi-hősök vállalkozását, mert akármit mond az okosság, a hősiesség mégis csak ez marad: a közviszonyok ellenére is vállalkozni az egyéni feladatra, a hivatást nézni s nem a lehetőséget. Terescsényi hőseinek nincsenek olcsó illuzióik, a maguk módján ők is látják, hogy Magyarország mandarinok prédaterülete. Amikor a kölcsönkért szaladgáló férfi a városból hazatér s annyit mond: «Most nagyon megutáltam őket», ez a vasvella-fogó mondat az Erdélyi-versek komor cseléd-dühére emlékeztet. A borzalmas közviszonyok azonban nem mentenek fel az egyéni harc alól, az élet nem élhet a holnap hiteléből, a reménység nem pótolhatja a munkát. Öt hold földön a magárahagyott ember a sorsával és a heroizmusával marad magára s mi, akik azon a szellemi parcellán, ahová szerelmünk, a szűk földosztás és spórolt ezer pengőnk egy gonosz világ ellenére állított, megértjük e hősök hősiességének szimbolikus örökérvényét, még akkor is, ha parcelláinknak holnap nem lesz értelmük s hősiességünk nem is épít kutat és házat, csak gödröt és koporsót.

Terescsényi témája, akárhogy forgatom, egyike a legszerencsésebbeknek. Ahogy újra átlapozom a vékonyka regényt, fáj a szívem, mit lehetett volna ebből csinálni. Jelentés és történet, jelkép és valóság milyen tökéletes egybevágósága! Micsoda hajlam az alapgondolatban, hogy írójától elszakadva, külön éljen, önállóan bonyolódjék, ágazódjon. Ebben a témában igazán ott lappang a véletlen ajándék, amely nélkül a legjobb író sem írhat remeket. Pásztorjáték és hősköltemény, az örök idillion és az örök epillion korszerű változata. Azok közül a témák közül való, amelyeket el kellene koboztatni és kivételes íróknak kivételes pillanataikban osztani ki.

Hol szalajtotta el Terescsényi a szerencséjét? Úgy hiszem, mindjárt az iramban. Nagyon könnyen pereg le a regény. Az író tussal fest, a hősök fohászkodnak és keseregnek, a szerencse azonban igazán pokolian kedvez nekik; az írónak nincs elég türelme a részleteknél elidőzni, túlkönnyen hárítja el az akadályokat, feltünően szalad a pont felé, amelyet a regény végére tesz. Már pedig az ilyen regény, mint a Robinson is, csak epizód-regény lehet, az írónak egy istennél furfangosabbnak kell lennie a csapások kitalálásában s egy Prometheus jóakaratával kell hősei gyámolítására sietnie. Itt minden a részletek bőségén, szépségén, halk szimbolizmusán fordul meg. Az egész élet elfér ebben a regényben, viszont az egész élet az, aminek benn kell lennie. Terescsényi, úgy érzem, nem vált elég otthonossá a földön, ahová hőseit kitette s így hőseinek a meghonosodása is csak látszólagos, elolvastuk a regényt és várjuk a szelet, amely elfujja őket.

Az is hiba, hogy ezek a hősök parasztabbak akarnak lenni a parasztnál. A paraszt, az igaz, a földön él, de az ő cipőjén is talp van, mint a mienken s nem folytatódik a lába a földben, már pedig a mi parasztíróink folyton erre az összefüggésre hivatkoznak, a paraszt izmában és nyelvén a föld erői törnek fel, mithológikus lény, aki emberfölötti vagy inkább emberalatti erőket hordoz s ábrázolásában az emberi állandó mithológikus aláfestést kap. Terescsényi jól ismeri a népet s mégse tud megszabadulni ettől a fölmelegített Anteusz-mithosztól, amely az író és alakjai közt folyton ott settenkedik. Ha András vagy Valér szól, nemcsak András és Valér beszélnek, hanem a föld gyermeke, a nép leánya; mondataikért nem két vállalkozó lélek felelős, hanem a föld s a földnek tulajdonított súlyos értelmesség. Nem nagy ballaszt-e ez egy olyan regénynél, mely leleményes, tettre szabad Robinsonokat követel?

Az íráskészséggel is baj van. Nem alacsony, csak rozsdás. Stílusa legtalálóbban e stílus ellentétével jellemezhető. Terescsényi stílusának merőleges ellentéte az, amit enyhe gúnnyal ujságíróklasszicizmusnak lehetne nevezni: az olajozott tőmondatok olcsó simaságára gondolok. Terescsényi is szereti a tőmondatokat, de három ponttal utánuk. Rögös, darabos és még rögösebb, még darabosabb akar lenni. Inkább ügyetlen, mint szellemeskedő, előbb ósdi, mint divatos. Az embernek sokszor az a benyomása, hogy egy igen rég írt könyvet olvas, jó író régi könyvét. A százhatvan oldalas regény közepén egy hétoldalas vihar-leírás található, amelyet minden további nélkül betehetsz a magyar olvasókönyvek természetleíró szemelvényei közé s a leírásban ilyen mondatok: «Ha puszta téren ér a vihar, ne állj meg magaslati részen, egyáltalán ne is maradj állva, ne rohanj közeli erdő vagy magányos fa felé: veszedelem az.» Magvas, sűrű képzelet, de ügyetlen író. Mindenütt feszül, duzzad valami, de ugyanakkor nyikorog is. Ma Magyarországon kétféle irodalmi irány van: egy egyik az ilyen írót habozás nélkül vidéki kántortanítónak titulálja, a másik minden alacsony csiszoltságtól mentes őstehetségnek. Az igazság az, hogy a kétségtelenül értékes anyagra ráférne egy kis ráspoly s az őserejű regénynek se használ, ha rozsdás tollal írják őket.

Hogy milyen sikere lesz a könyvnek: nem tudom. A naívabb olvasó figyelmét talán elkerülik a megírás hibái; boldog ő, mert azt a remekművet olvashatja, amelyet Terescsényi hordott a lelkében s amelyet megírnia nem sikerült. A kényesebb olvasó csak a csikorgást, az anakronizmust hallja s nem akarja észrevenni az elgondolás szépségét s a tehetség állandó jelenlétét. Az utóbbiak számára lapozom fel a regény egyik jelenetét, azt, amelyikben András, az új telepes, nem adja ki a csendőröknek a hozzámenekült tolvajt.

Ott szalonnázik András a földje sarkában, amikor lövéseket hall, két csendőr tünik fel, aztán egy meglőtt, bukdácsoló ember, akit a part elföd üldözői elől, de ő tudja, hogy felémenekül. Az ember már itt van; ha jelt ad, vége. A szerencsétlen könyörög. Ő csak azt akarja tudni, gyilkolt-e vagy lopott s amikor az esküdözik, hogy a nyomoruság vitte a lopásra, András, az erős emberek megvető részvétével, utolsó pillanatban mégis csak rádobja a mellette heverő szűrt. A csendőrök érdeklődnek, a paraszt nem látott semmit. Beszélgetnek. Már menni készülnek, amikor András és az egyik csendőr egyszerre pillantják meg az üldözött elejtett véres zsebkendőjét. Kritikus perc, emberhalál lóg a levegőben, de András feltalálja magát, orvul beleereszti a szalonnázó bicskát a hüvelykjébe s a felmutatott véres ujj megmenti a menekülőt. Azt hiszem, ez a kiserkenő vérsugár, melyet mintha csak a nyomoruság vérszövetsége számára eresztett volna ki testéből a határba szakadt magányos ember, a könyv betüin végigfolyva, jó vezetője lehet a bizalmatlanoknak s itt is, ott is megjelöl egy-egy tehetségre, emberségre valló igaz részletet.