Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 22. szám · / · Figyelő · / · Regény és novella

Németh László: Megnőttek és elindulnak
Kassák Lajos regénye - Pantheon

Az arisztokráciát ma jó író csak olyasformán ábrázolhatja, mint Proust: egy őslényekben gazdag szigetre vetődött természettudós érdeklődésével, akit megkap a paleontológiai hajdankor idegen bája s a kivesző lényekben a jelen élő kútfőit tanulmányozza. A zsentrit is úgy temetik regényíróink, ahogy a lecsapolás előtt álló lápvilágon szokás végigtekinteni, Uri-muris nosztalgiával, de a csatornázások hasznát hangoztatva. A paraszt-ábrázolásban az anekdota küzd a mithológiával, Göre Gábor és Herder szelleme kereszteződik: a paraszt kívülről érdekes figura, belülről föld-erők szökőkútja; a polgárság pedig, amelynek sosem volt szerencséje íróival, a regényírói keserűség, gúny és harag köpőládája lesz.

Mindezeknek az osztályoknak a megszokott ábrázolásában van egy távoltartó, eltoló mozdulat, amely még akkor is egészségtelen, ha művészi. Az ábrázolás fölmondja az író és hősei közt a közös emberi alapot, bántóan érezteti, hol kezdődik az író és hol kezdődik a miliő; hasadást érzünk, amely más korok irodalmában nem volt ily feltünő. A modern író szégyel a maga társadalmi osztályához tartozni, a beteg társadalom önkéntes kiközösítettje ő, aki az osztályábrázolással voltakép elkülöníti magát az osztálytól, amelyet ábrázol. Jogos elkülönülés s az eredménye mégis megfogyatkozott humánum.

Egyetlen osztály van ma, amely a belőle kinőtt írót nem kényszeríti elkülönülésre: a munkásság. E fiatal hatalom rohamos emelkedése, növő műveltsége, a harcok, amelyekre fölfegyverkezettnek bizonyult, az áldozatok, amelyeket vállalni birt, a nyomorral is dacoló összetartása, egészséges szokásai s a remény, hogy ő a világ örököse: az írót, akit vér és mult ideköt, heroikus lelkesedéssel fűtheti. Míg a többi író mindenáron elkülönül s a művészet osztályonkívüliségét hirdeti, ő jó helyen érzi ott magát, ahová az élet tette, a közösség, amelyből kinőtt, nagyobb támasz neki, mint a független irodalom zárda-kiváltságai. Ő az egyetlen, aki nem fél attól, hogy osztályíró legyen. S ha nem is akar és nem is mer idegen társadalmi osztályokkal együtt érezni, ami bizonyára csonkaság, a maga osztálya is egész világ s ezt a világot legalább belülről nézheti. Az ő szemében az osztály: a vele egysorsú, egytörekvésű emberiség; testvérek, akiket nem kell erőnek erejével munkásokká torzítania, tetteiket külön munkáslélekből magyaráznia: elég, ha a saját lelkéből magyarázza őket; humanizmusa határolt, de ha jó író, a korlátokon belül igazabb és bensőségesebb lehet.

Kassák főművének, az Egy ember életének ez a humanizmus a főérdeme. Idegen olvasónak talán exotikum ez a könyv, az írónak nem volt az; ő a közös emberi alap nagyszerű biztonságával beszél a maga világáról s nem azért, hogy kiváljon belőle, hanem hogy benn maradjon. Az osztályírónak ez az önkéntelen humanizmusa mentette meg szememben, hibáival együtt, az Angyalföldet is. Az embereken nem hatalmasodik el munkás voltuk s ép ezért igazi munkások. Az élet nem torzul osztályéletté s ép ezért meggyőző osztályélet is.

A Megnőttek és elindulnak tárgya talán még kedvezőbb, mint az Angyalföldé; az írót még jobban odakényszeríti hősei közé; ha Kassák életrajza szellemében dolgozza fel, a művészi tartózkodással fékezett rokonérzés remeke lehet ez a regény. Azok, akik megnőttek és elindulnak, a háború óta felserdült munkásnemzedék, kamaszok, akikbe gyermekkoruk nagy emléke, a forradalom különös, hontalan nyugtalanságot oltott; bebörtönzött rokonok, idegenbe menekült ismerősök sorsán tünődnek az ízetlen munkahelyeken, csapatokba verődve életük nagy gondját hányják, forgatják, a társadalomból kimaradt legények, akiknek egzisztenciális ösztönét felfalta a lelkükbe kapaszkodó csodálatos remény. Érezni rajtuk, hogy sohasem válhatnak békés, megülepedett emberekké, a szívükkel nőtt fantom vagy győzelemre viszi őket, vagy elpusztítja: a gyengébbek elzüllenek, a hirtelenek az ügy vértanui lesznek s a makacs óvatosak egyre szilárdabb és elszántabb seregbe tömörülnek.

Aki tudja, hogy írta meg Kassák a maga fölemelkedésének történetét, bizalommal néz ennyi testvér-lélek fölemelkedésének a története elé. A regény azonban nem igen váltja be a várakozást. Olyan tulajdonsággal lep meg, amelyet életregényének a tömör színei, éles rézkarc-vonalai után igazán nem vártunk: fakó, elmosódó; helyzetei nem vésődnek belénk, a regény nem szoktatja új, zárt regényatmoszférához a tüdőnket, alakjai típusok, papirosízűek, egymással összecserélhetők.

Ennek a váratlan fakóságnak, azt hiszem, igen egyszerű oka van: a regény kissé összecsapott, elhamarkodott, az írónak vékonyan fog a tolla, a kedvező pillanatoknál nem időzik el, a helyzetek emberi jelentőségét nem mélyíti ki úgy, mint az Angyalföldben, amelynek jobbik fele lenyügöző helyzetképek sorozata volt. Ha ifjúkori műveiben, pl. a Tragédiás figurákban az volt a baj, hogy csomós volt a festék, itt túlságosan híg. Hiába; ritka az olyan író, aki minél többet ír, annál jobban belemelegszik az alkotásba, a legtöbben olyanok vagyunk, mint a vipera, ha sokat harapunk, felhigul a mérgünk, az alkotás sűrű erőpróbája kimeríti az erőt s a Megnőttek és elindulnakon is az látszik, hogy az író kevéssel előbb más műbe harapta bele a mérgét.

Az anyagra ráerőszakolt mese is sokat fakított a színek életszerűségén. Vannak írók, mint Pap Károly, akiknél a költői eszme mese alakjában jelenik meg s a mese kerekedik fel, hogy magára szedje az élet valóságát. Kassákot az átélt jelenetek kötik, még pedig úgy, ahogy az események foglalatában megjelentek. Inkább az emlékezete költői, mint a képzelete, nála a kitalált mese erőszaktétel, fölborítja, valóságából forgatja ki az élményt, a történet a szemléltetés hitelét ingatja meg. S mennyire bántó ez, ha a történettel, mint itt is, valami szimbolikusat akar kifejezni. Ott van például az inas-fiúk mellé szegődő burzsuj-lányok jelképes szerepe: a természet, amely az osztály-gátlásokon át is visszatalál a győzelemre termett férfihez! Kassák regényében ez a szimbolum elvész, vagy amennyiben nem vész el, az író realizmusába ütközve egy csomó valószínűtlenségre vezet.

S ha már e meglepő fakóság okait kutatom, azt sem hallgathatom el, amit az Angyalföld után is fel kellett hánynom: az író pietizmusát. Voltakép minden jó regény irányregény. Csak ábrázolni reménytelen és sivár vállalkozás, a jó írónak még kevésbé sikerülhet, mint a rossznak. Azonban vannak meggyőző irányművek és vannak erőszakosak. A meggyőző sok valószerű részlet apró torzításában szuggerálja a szellemet, amelyet képvisel, az irány itt elválaszthatatlan a szemlélettől s a szemléltetés kényszeríti ránk. Az erőszakos iránymű a szuggesztió durvább eszközével küzd; az író itt kikiabál a műből, külön van a szemléltetés és külön a hegyibeszéd; az író mondatai esetleg belénk kalapálódnak, mint a Modiano-reklám, hangos meggyőződésünk azonban felületes marad. Kassák tehetsége szerint meggyőző író, gyakorlata azonban egyre inkább a felületes irányművek felé sodorja. Miért? Mert pietista. A pietizmus öncsonkítás. Az író megcsonkítja magát, csakhogy az előírásos kegyesség az ő érdesebb igazságán meg ne ütközzön. Nem vagyok járatos a politikában s nem tudom, kinek az «imprimatur»-ja miatt kell Kassák Lajosnak nyelvét és emberlátását meghamisítania, de különösnek tartom, hogy pont ő alkalmazkodjék, csakhogy az osztályönérzetet meg ne sértse, a Magyar Lányok írónőihez s már-már mulatságos, hogy egy régi szocialista csak úgy bizonyíthassa be hithűségét, ha a legcsúnyább polgár-hibába esik, abba, amelyik a szentekből álszenteket csinál.

Hallgatom ezeket a kátéba kívánkozó párbeszédeket s gyermekkorom fejtöréseire és a Ma című lapra gondolok. Kassák valamikor sokkal bonyolultabban fejezte ki magát, mint amilyen bonyolult volt s ma sokkal egyszerűbben beszél, mint amilyen egyszerű valójában. A titánokat és a tartüfföket, úgylátszik, mélyebb kapcsok fűzik össze, mint az alliteráció.

Sajnálom, hogy ennek a mondatnak bele kellett kerülni a méltatásba, de kortünetről van szó s annyira talán mégsem árasztották el a szocialista írótábort a mindenkit túlharsogó sznobok, hogy Kassák Lajosnak is bizonyítani kelljen elvhűségét s annyira talán még a kritikusnak is szabad képviselnie az irodalmi szempontot, hogy egy kiváló író gyengébb műve fölött az író első hűségére: az önmagunkban kialakult igazság iránti felelősségre figyelmeztessen.