Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 21. szám · / · Lanátor Pogány Ferenc: Szent a világvárosban

Lanátor Pogány Ferenc: Szent a világvárosban
3.

Amikor Kornél atya fölépülve visszatért a rendházba, nagy tömeg várta s ujjongva fogadta őt. Valahonnan értesültek hazajöveteléről s virágokkal diszítették föl a templom és a ház kapuját. Hangos, patetikus felkiáltásokkal, bibliás frázisokkal üdvözölték és dicsőitették őt s amint a rendházba ért, virágokat szórtak lábai elé a földre. A hívek közül többen sírtak az örömtől és meghatottságtól.

Kornél betegsége alatt, amint lassan öntudatra tért, anyjától értesült az eseményekről, amelyek a város érdeklődésének középpontjába állították személyét. A boldog anya, aki az izgalmas napokban valósággal magánkívül élt, lelkendezve adta tudtára, hogy ő szent, hogy megjelent előtte Jézus, hogy egy egész sereg csodát tett már is, - és kezét csókolta és leborult előtte. Kornél megrendülve hallgatta mindezt, emlékezete cserben hagyta, nem értette a dolgokat, úgy érezte, hogy mind ez nem természetes, nem magától értetődő, hogy mind ez tisztázásra szorul, igazolásra önmaga előtt, mert hiányzott belőle a hit önmaga küldetése iránt. Vallása hagyományaiban, amelyek számtalan csodálatos eseményről tanuskodnak, nem kételkedett, hitte, hogy voltak Istentől megihletett emberek, akiknek szentségén megtörtek a természet törvényei, azonban önmagában nem észlelte semmi jelét annak, hogy ő is ily szent, megihletett ember volna. Jámbor, jószándékú pap volt, azonban eddig semmi bizonyítékát sem adta valamely különös képességnek, magasabb hivatottságnak, nem voltak ilyen vágyai sem, teljesen megelégedett volt erényeiben, - amelyek ha nem is voltak különlegesek, biztosították lelki nyugalmát, - és végérvényesen megállapodott annak tudatában, hogy mint rendjének áldozárja fog élni, megöregedni s egy békés élet kései alkonyán megtérni az Úrhoz. Mindezt tisztázva önmaga előtt, egyszerűen nem értette, hogy mivel érdemelte volna ő ki ezt a szerepet, amelyre Isten már századok óta nem tartott méltónak senkit, nem látta nyilvánvalónak a személye s a csodálatos események közötti kapcsolatot s a legjámborabb elszánás útján sem tudta azonosítani magát szerepe követelményeivel, amelyeket magában föllelni nem tudott, nem tudta fölismerni magában a szentséget, az elhivatottságot. Zavart volt, kételkedő és nyugtalan.

Mindjárt e napon azonban önmaga győződött meg arról, hogy igazság volt mindaz, amit önmaga felől hallott. A rendház ajtaja előtt meg kellett állapodnia, mert a tömeg teljesen eltorlaszolta útját. Fülsiketítő zaj kábította el, a rengeteg arc, feléjenyúló kéz elkápráztatta szemét. Megzavarodva, nyugtalanul nézett körül.

Ekkor egy halálosan sápadt, csontig fogyott asszony lépett hozzá, akinek fejét s tagjait pillanatonként heves rángás fogta el. Gyermeket tolt maga előtt, aki fél oldalára béna volt s csak anyja támogatásával tudott vánszorogni. Amikor Kornél mellé furakodtak, az asszony a gyermeket átkarolva, térdre vetette magát és hangos sírásra fakadt.

- Ó szent, - csuklotta egész testében rángatózva, - lásd, mennyire szerencsétlenek vagyunk! Könyörülj rajtunk, vagy gyógyítsd meg legalább gyermekemet!

Evvel a gyermek béna karját megragadva, Kornél kezéhez ütötte s felkiáltott:

- Érintsd meg, az Isten küldte őt!...

Kornél irtózva kapta el kezét a hideg testtől és megdöbbenve látta, hogy a béna megmozdul és az anya testén elülnek a remegések. Megrettenve szemlélte őket s a rémülettől és félelemtől majd összeroskadt. Sápadtan, reszkető kezekkel keresztet vetett. Borzalom és undor fogta el. Az asszony hangos kiáltással reá borult s amint arccal a földre vetette magát előtte, letépte övét. Egy kéz azonnal elkapta azt s tülekedés és kiabálás támadt, amint az emberek az övön marakodni, osztozni kezdtek. Majd megragadták Kornélt s ellentállása dacára vállukra vették és vinni kezdték. A tömeg megmozdult és eláradt az utcán. Ekkor átható sikoltás hasított a levegőbe. Egy vigyázatlan gyermeket elgázolt a villamos.

- Szent! Gyógyítsd meg őt! - hördült fel a tömeg.

Kornélt rettenetes félelem fogta el. Az őrület határán érezte magát. Kiszabadította testét az emberek karjaiból s minden erejét megfeszítve, keresztül tört a tömegen és berohant a házba. Szobájába érve, becsapta az ajtót, sebtében bezárta, mint akit üldöznek és az ágyra vetette magát. Sokáig úgy maradt mozdulatlanul. Félt és irtózott önmagától. Gondolkozni próbált. Semmit sem értett. Egész testében remegett. Majd térdre borult s egész éjszaka buzgón imádkozott, hogy értelmét világosítsa s szívét erősítse meg az Úr. Kimerültségében azután leborult a padlóra s úgy aludt el, súlyos szorongással és aggodalommal lelkében.

Izgalmas, meghajszolt élet vette kezdetét. Kornélnak soha nem volt nyugalma ezután. Anélkül, hogy maga értelmét tudta volna adni az eseményeknek, akaratlanul, sőt minden akaratának, becsületes visszahúzódásának ellenére engednie kellett az áradatnak, amely körülvette, fölkapta és elragadta őt. Áldozatául esett ő is a tömeg szuggesztiójának, amely vissza akarta követelni a hit ősi szent korát s ha ő nem tudott is egyesülni a tömeggel ebben a valószínűtlen akaratban, ellenkezni mégsem tudott, a tömeg parancsainak engednie kellett, mint egy hipnotizáltnak. Soha nem hallgatott el benne a kétely, állandó érzése volt, hogy itten valami tévedés történt, maga elszörnyedt mindannyiszor a természetellenes események láttán s amellett szégyenkezett is, mert úgy érezte, hogy méltatlan arra a szenzációra, amelynek tárgya lett s szinte attól tartott, hogy egyszer leleplezik, valami csaláson érik, amiről maga se tud. A tömeg azonban mindebből semmit sem érzett. Meglátta benne a szentet és követelte, hogy szent legyen. Csodákra volt szüksége és ráparancsolt, hogy csodákat tegyen. És Kornél szent volt, emeletes magosságban minden ember fölött és csodákat tett, amelyek minden józan életfelfogást kiforgattak biztonságukból, sorozatos csodákat, minden nap, mindenhol, amerre ment, anélkül hogy akarta, vagy csak észre is vette volna őket. Maga is csak utólag értesült az eseményekről, mint akárki más és maga is elhült és megdöbbent mindannyiszor az Úr hatalma előtt. S mindannyiszor lázasan kutatni kezdett magában valamit, a szentségnek, az Istennel való kapcsolatnak valami egészen parányi öntudatát, amit azonban lelkében föllelni nem tudott. És mindannyiszor kivánság fogta el, hogy megfutamodjék tulajdon szentsége elől, amelyet megszokni képtelen volt. A tömeg azonban acélkarokkal kapcsolta magához.

Mindebben sok része volt anyjának, aki egy idő óta valósággal önkívületben élt. Az egyszerű asszonynak mindig az volt a vágya, hogy fia pap legyen, akinél majd gyónni fog, sőt szentnek kívánta, aki majd szülője lelkét fölemeli az Úrhoz. Túlzott jámborságában mindig exaltált volt egy kevéssé, aki minden megnyomorított vágyát a vallásban élte ki. A túlfeszült lelkiállapot, amely állandóan uralkodott rajta, lehetővé tette számára, hogy minden zökkenő nélkül essen át a meglepetésen, amidőn láthatta, hogy fia szentté lett valóban, sőt jogos igényei beteljesülését látta ebben csupán. Most aztán élete céljához ért, most megtalálta önmagát az önkívület oly magaslatain, ahová józan ésszel alig lehetett követni őt. Most elemében volt, hallatlan aktivitásban élt, szent fiával s vallásával szemben szinte erkölcsi kötelességének érezte azt, hogy propagandát csináljon az ügynek. Valósággal a csodák reklámfőnöke lett, aki beszélt, meggyőzött, bizonykodott, közönséget hozott, mert akarta, hogy mindenki tudja, hogy ő a szent anyja s hogy az ő fia szent valóban. Hallatlan, kielégíthetetlen becsvágy élt benne, amely szerepet, érdemek elismerését követelte a maga részére is.

Kornél pedig egy egészen különös lelkiállapotban élt. Zajlottak s egyre áradtak körülötte az események s ő ezektől az eseményektől, amelyek pedig az ő személyéből eredtek, teljesen idegenül állt. Régi békés élete hirtelen kalandossá és izgalmassá változott, ami lelki egyensúlyát teljesen megingatta, annál is inkább, mert mindennap valami új, megdöbbentő fordulatot kellett átélnie s megdöbbentő események főszerepét kellett eljátszania, anélkül, hogy csak a legcsekélyebb szándékosságot vagy megértést érezte volna is önmagában. Aki vidám, mindig derült volt azelőtt, most elmélyedő lett és szomorú. Éjszakákat töltött el buzgó imádsággal és makacs elmélyedésben. Megkísérelte, hogy tiszta képet alkosson magának az eseményekről, amelyek megtámadták, magukbazárták s üldözték valósággal. Azonban nem lelt megoldást, teljesen értelmetlenül állt a dolgok előtt. Csak a tényeket állapíthatta meg, amelyek éppen megzavarták: csodákat tesz, anélkül, hogy része volna bennük, szent, anélkül, hogy maga érezné az Istennel való kapcsolatát, anélkül, hogy érdemesnek érezné magát arra, anélkül, hogy tetteivel s szentségével valóban eggyé tudna válni, - szent, akarata ellenére. Kínos tépelődések, kételyek, lelki mardosások között élt. Szentségének reákényszerített voltát nem merte végérvényesen leleplezni önmaga előtt, megkísérelte belsőleg átélni a dolgokat, azonosítani magát az eseményekkel, amelyekkel felruházták, minderre azonban képtelen volt. Megüldözöttnek és szerencsétlennek érezte magát. Mindig kimerült volt és levert. Időnként különös félelem hatalmasodott el rajta s borzalom az eseményekkel szemben s önmagával szemben, aki azoknak előidézője volt.

A különös, izgalmas események pedig rohantak feltartóztathatatlanul tovább. Kornél állandóan tömegjelenetek főszereplője volt. A templom mindig zsúfolásig megtelt, ha prédikált s szavait rádió továbbította azokhoz a hívőkhöz, akik nem hallhatták s nem láthatták őt közvetlenül. Egyre-másra ujságírók jártak hozzá, szerepelt a hangos filmhiradók műsorán s egy alkalommal fölkereste az okkultisták egy küldöttsége, hogy csodálatos tetteinek mibenlétét megvizsgálja. Anyja pedig rendezett, játszott, propagált.