Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 20. szám

Magyar Írók Sátora

NYOLCMILLIÓ EMBER HALT MEG EDDIG a kínai árvízben. Annyi, mint Csonka-Magyarország egész lakossága. Az író írja a regényét és iszonyú feszültséget érez, hogy egy férfi és egy nő közt hogy alakul drámaivá a viszony. A háttérben a gazdasági válság, a politikai kétségbeesés, az emberiség életének minden reménye és reménytelensége. S akkor elindul a vizek árja és eltemet egy roppant teknőt, amelyben ott halt nyolcmillió ember... És kétszáznegyvenmillió ember lett hajléktalanná... Annyi, mint egész Nyugat-Európa népe; németek, franciák, olaszok mind a svájci havasokra menekülnek a víz miatt... képzeljük el... Stein Aurél mondja, hogy a világtörténelemben ilyen árvíz soha nem volt. A bibliai Özönvíz ehhez képest csekély tünet lehetett a valóságban... Ez ugyan tévedés, mert a bibliai özönvíz a jégkorszak vizeinek az emléke, s az Ararát neve e mondába csak úgy került bele, mint a nótába a falu neve. A jégkorszak után megáradó vizek viszont az egész földgömböt elborították. Roppant állatfajokat teljesen kipusztítottak. Ez a mindennél nagyobb szörnyű víztragédia nyitotta meg az ember számára a lehetőségeket, mert enélkül soha nem bírt volna versenyre kelni az előző korok irtóztató szörnyetegeivel... De mit hoz a kínai árvíz? Kipusztítja Kína legzsúfoltabb harmadát, a túlszaporodásnak észvesztő példáját. S új élet és új kultúra fog kezdődni a sárban és az iszapban... És Japán?... Most nagyszerű gesztussal magához kapcsolhatná egész Kínát, ha a mentőakció élére állana... Ehelyett úgylátszik ezt az alkalmat használja fel Mandzsuria elszakítására... Emberi szolidaritás? Most kell megrabolni a mennyei birodalmat, mikor kétszázötvenmillió lélek vagy belefult, vagy éhen hal az árvíz miatt. Most lehet... Ki nyujt testvérkezet a fuldoklóknak?... Még csak gondolatban is... Hol van szív, ki feléjük sír?... Ez az emberiség képe. A legrosszabb hővezető az emberiség szíve, a bajban.

KAZINCZY EMLÉKÜNNEPEK. 1859-ben volt Kazinczy Ferenc születésének, 1931-ben halálának százados évfordulója. 1859-ben az egész ország ünnepelte Kazinczy emlékét. Pesten a Nemzeti Múzeum nagytermében tartották az országos ünnepet. Az egykorú tudósítás szerint «a Nemzeti Múzeum nagyterme délelőtt kilenc órától délután egyig régóta nem látott nagyszerűségű nemzeti ünnep temploma volt. - Nagy volt ez ünnep nemcsak a sokaságnál fogva, hanem a szellemért, azon lelkesedésért is, mely lángra gyúl mindenért, ami közügyeinket közelről vagy távolról érdekli.» A gyűlés elnöke gr. Dessewffy Emil, az Akadémia elnöke volt, az ünnepi beszédet br. Eötvös József tartotta, az emlékbeszédet Toldy Ferenc, elszavalták Szász Károly és Tompa Mihály Kazinczy emlékezetét dicsőítő költeményét. És bemutatták azt a festményt, a magyar hölgyek ajándékát, amely Kazinczy és Kisfaludy Károly irodalomtörténeti jelentőségű találkozását örökíti meg. De nemcsak a főváros ünnepelte Kazinczy emlékét, hanem az egész ország. Több mint száz városban és falun rendeztek Kazinczy-ünnepélyt. És mi történt 1931-ben? Kedvetlen, kényszeredett megemlékezés; augusztus 23-án, halála napján, hideg, unalmas előadás a rádióban és Széphalmon nem a magyarországi irodalmi egyesületek, hanem a nagyváradi Szigligeti Kör rendez ünnepi megemlékezést. Ez volt a leglelkesebb ünnep az idei centenáris évben; Tabéry Géza beszéde méltó volt Kazinczy emlékéhez. Azután most, október 3-án, a sárospataki kollégium ünnepének függelékekép a harmadik napon azok a vendégek, akik még nem fáradtak belé az ünneplésbe és nem mentek haza, Széphalomra is kirándultak és koszorút tettek Kazinczy sírjára. Napilapjaink három-négysoros hírben emlékeztek meg erről.

1859-ben az egész ország Kazinczy működésében a magyar nemzeti érzés, a magyar nyelvhez és irodalomhoz ragaszkodás éltető erejét látta s az ünneplés a felvilágosodás és a haladás szellemét képviselő nagy írónak, a magyar nyelv és irodalom nagy reformátorának szólt. Ma, 1931-ben kényelmetlen érzés lett volna rámutatni a félrevezetett közhangulat előtt, hogy a magyar irodalomnak egyik legnagyobb alakja haladó gondolkozású, aufklärista, kozmopolita, sőt - horribile dictu - szabadkőműves volt. Ezért kellett letompítani az ünneplést. Pedig nem ártott volna ép ma rámutatni arra, hogy Kazinczy hogyan tudta összeegyeztetni a nemzeti érzést a kozmopolita gondolkozással. Musiczky Lucián szerb költőhöz írt egyik levelében olvassuk ezeket a sorokat. «Az én patriotismusom nem ellenkezik a cosmopolitismussal s midőn a magyar nyelvnek virágzását óhajtom, midőn azt, amennyire tőlem kitelik, elősegélni igyekszem, nem könyörgök azért az egeknek, hogy más nyelveknek károkkal virágozzék az én nyelvem. Az igazság minden nemzettel, minden felekezettel közös s a jók és bölcsek fellelik egymást különböző felekezeteken is. Jaj annak a nyomorultnak, kinek szemei fennakadnak a ruhán és a hangzaton. Szeressük egymást tisztelt férfiú, mert érezzük, hogy az igazság gyermekei vagyunk.»

MAGYAR DIAGNÓZIS CÍMEN ÍRJA PRÁGÁBAN Szvatkó Pál: Jól esik az eltompult világban néha-néha könyveket olvasni, melyek nem kerülik ki bátortalanul az önelemzés sikamlós útját s van merszük problémákat fölvetni, amik látszólag kívül esnek a kor elsőrendű szükségletein. A magyar problémáról a közelmúltban három ilyen könyvet olvastam: Zsilinszky Endre «Magyar Radikalizmus»-át, Milotay István «Az ismeretlen Magyarország» című művét és Weis István munkáját «A mai magyar társadalom»-ról, amely a Magyar Szemle Társaság kiadásában jelent meg.

Bevallom, a kitűnő művekben nem sok örvendetest találhatunk.

Zsilinszky fajvédő volt. Milotay szélső jobboldal, Weis István az előkelően konzervatív Magyar Szemle vezetőembere. Annál megdöbbentőbb, hogy valamennyien, ezek a csaknem hivatalos vagy romantikusan optimista és nacionalista egyéniségek, egyöntetűen és egyforma jelenségeket felsorolva, óriási hibákkal terheltnek találják a mai magyar társadalmat. Talán nem is tudják, mekkora fájdalmat okoznak azoknak, akik kívülről szemlélik a magyar életet.

Ha Milotay leírja a latifundiumok közelében élő magyar zsellérek silányka életét, beutazza az Alföld vármegyéit s mást nem tesz, csak leírja a látottakat, ha Weis István csevegő s minden kritikától tartózkodó módon végigvezet a magyar középosztály vagy arisztokrácia életén és mosolygó könnyedséggel állapítja meg hogy «a magyar társadalom egyik leglényegesebb sajátsága az angol-amerikai kölcsönös megbecsülés helyett a kölcsönös lenézés»: a mágnás lenézi a nincstelen arisztokratát, a régi arisztokrácia a katona- és fináncbárót, ez a zsentrit, ez a kisnemest, ez a polgárt, ez a zsidót, ez az iparost, ez a parasztot, ez a munkást - s most kezdődik az egész lentről fölfelé: a marxista munkás lenézi a «buta» parasztot, ez a kaputos embert, ez a könnyelmű és műveletlen nemest, ez a parvenű zsidót, ez az Európától elmaradt középosztályt, ez a henyélő és degenerált arisztokratát, - s a sor a végletekig permutálható -, ha valamennyien megállapítják, hogy a sok lenézés ellenére még több az alázatosság, a felsőbb körök majmolása és a huszadik század technikai civilizációjának elhanyagolása, akkor sem állíthatjuk, hogy rosszakaratú beállítottság dolgozik az írókban, hiszen - ismétlem - a fanatikus nemzetrajongás előharcosai írták a könyveket.

Nagyon szomorú kép tárul elénk. A magyar társadalom fejlődése megállt. Ugyanaz történt, ami a tizennyolcadik század első felében, a nemzeti hanyatlás korában: a lelkek elfásultak s görcsösen a régi szokásokhoz ragaszkodva megálltak egy ponton. A begubódzkodás különös folyamatánál asszisztálhatunk, amikor a nemzet azt cselekszi, amit a megtámadott sündisznó, vagy az üldözött struc, összecsavarodik, bedugja fejét a homokba s úgy marad, történjék akármi, nem mozdul, nem alkalmazkodik, nem keres kiutat, annyira levette lábáról a nagy csapás, ami érte.

Hely sincs, idő sincs e kérdések elemzésére. Mi, akik Magyarországot kívülről nézzük, a belföldieknél sokkal élesebben látjuk a helyzetet s talán a legilletékesebbek vagyunk az objektivitásra. Mindazonáltal örülünk, hogy a magyarországi magyarok élcsapata elég tisztánlátó és elég merész már a magyar diagnózis megállapítására. Elvégre, a diagnózis a legfontosabb s ha kész, ha helyes, az enyhén ható terápiának munkája könnyebbé válik.

*

Van még valami Weis István könyvének utolsó fejezetében, ami bennünket, az utódállamok magyarságát közelebbről érdekel. Műve mélabús akkorddal zárul s az egyetlen reménysugár, ami élteti, a hit, hogy az utódállamok magyarsága a körülmények kényszerítő hatása alatt máskép - edzettebben - fejlődik, mint az 1914 előtt rekedt magyarországi magyar társadalom.

Mi is így hittük sokáig. Ezer jel, ezer megindulás mutatta az útat. Azután jött a nagy összeomlás és esztendők óta nem látjuk többé a fiatalság céltudatos és új életet kívánó mozgolódását. A szép vitalizmus, amit a veszedelmes helyzetben automatikusan éberré tett fiatalság kifejtett, régen elapadt, vagy balónná vált. Az egyik rész beleszorult az egyik szélsőségbe, ahol a magyarság szempontjából elveszett, a másik a másikba s most szégyenkezve kell felelnünk a bennünk reménykedő Weis Istvánnak és Magyar Szemléjének: itt nincsen semmi új, itt apátia jött, a régi hangosságot teljes csend követte.

Ha már diagnózisokról beszélünk, talán az itteni diagnózis is helyes utat mutat egy kis terápia felé. (P. M. H.)

MIKSZÁTH «KÜLÖNÖS HÁZASSÁG»-A «PAMFLETTSZERŰ FÉRCIRAT». Mikszáth négyest kap a Magyar Kultúra mult havi számában, mert a «Különös házasság»-ban «valótlanságoktól hemzsegő szóbeszédeket vett regénye témájának és bő fantáziájával még célzatosabban kiélezte a katolikus Egyház ellen». A cikk szerzője pontos filológiai vizsgálattal igazolni igyekszik, hogy gróf Butler János házassága nem úgy történt, ahogy Mikszáth a regényében megírta. Mikszáth azért írta ezt a regényt, hogy megmutassa: «mikép törnek le egy nemes jellemet a katolikus egyház merev törvényei és alattomos lelkületű papjai». Különben is «könnyűvérű író, aki egy szellemes tréfa, pikáns adoma kedvéért a legszentebbet is sárba rántja». A kitünő szerző a szentszéki bíróságok jegyzőkönyveivel és egyéb adatokkal bizonyítja, hogy egészen máskép történt a dolog, mint ahogy Mikszáth megírta.

De mi köze mindennek a regényhez? A regény regény, nem kánonjog, nem történelem és nem filológia. Aki ezekből a szempontokból nyúl a regényhez, az nem egynemű mennyiségekkel dolgozik és feltétlenül hibásak lesznek az eredményei. Csak így érthetjük meg, hogy megrója Mikszáth regényének «ponyvaregényekre jellemző» részleteit és ítéletét abban összegezi, hogy ez a regény «klasszikus tájékozatlansággal és durva célzattal megírt mű», amely teli van piaci rémregény-adatokkal.

A MECUSOK, mondja a «Literatura» legújabb száma azokról, akik felől azt a rémhírt hallotta, hogy a magyar irodalom és művészet körül mecénáskodni szoktak.

Nagyon helyes, ennyit legalább megérdemelnek egy folyóirattól, amely kizárólag az irodalmi élettel és a szenvedésteli magyar írósorssal foglalkozik, hogy ezek a példátlanul ritka típusba tartozó derék emberek kapjanak egy jó nevet: mecusok.

Köztük különösen az a nyolcvanegyéves öregúr kapja illően ezt a gúnynevet, aki évtizedek óta egyetlen barátjának, szerelmének tekinti az irodalmat és a művészetet s ennek pártolására évi jövedelmének ötven százalékát fordítja. A múlt évben 2000 pengővel jutalmazott két magyar regényírót, ez évben eddig 180 drb 10 koronás aranyat juttatott versek jutalmazására. Most novemberben jár le újabb 1000 pengős pályadíja regénypályázatra; hogy csak a nagyobb s jelentékenyebb tételekről emlékezzünk. Képekre, képtárlatokra, kisplasztikára vagyont adományoz s még a sakkművészet tudományának emelésére is van most egy 350 dolláros pályadíja.

Pályadíjait az Otthon Kör útján szokta kitűzni s a bíráló bizottságban benne vannak Ambrus Zoltán, Babits Mihály, Gyergyai Albert, Kárpáti Aurél, Kosztolányi Dezső, Németh László és Schöpflin Aladár.

Azt hittük, a papírrendeletnek, mely a folyóiratok terjedelmét korlátozza, legalább az az értelme lesz, hogy csak komoly, meggondolt és mélyen erkölcsi cikkeket fognak közölni, a megszűkült papíron. Ezt reméltük a heti boulevard-közlönyöknél s íme még az irodalom szolgálatában lévők is az ő tónusukat veszik fel.

MAGYAR KÖNYVPATAK. Nem folyam az, csak patak.

1930-ban a Corvina alapján összeállított statisztika szerint, amelyet Elekes Dezső készített, 3403 «könyv» jelent meg Magyarországon. Ebből 2406 volt vastagabb három ívnél, 3135 volt első kiadású munka és 95 volt a különlenyomat.

A három ívnél nagyobb művek száma nagyobb, mint 1929-ben volt, amikor csak 2159 ilyen terjedelmű munkáról adott számot a Corvina; 1928-ban azonban ez a szám nagyobb volt: 2607. Eredeti magyar munka volt 2777 - 1929-ben 2416, 1928-ban 2889 - és fordított mű 626 az előző évi 566 (1928-ban 549) helyett. Jó lenne, ha megtudhatnók, hogy az eredeti munkák és a fordítottak hogy aránylanak nagyság tekintetében egymáshoz, valószínű, hogy a fordítottak a vaskos művek és az eredetiek között vannak a különlenyomatok, meg a 997 «mű», amelynek terjedelme nem éri el a három íves határt. A 626 fordított munka közül 375 volt szépirodalmi, 57 ifjúsági mű, 1929-ben 416 szépirodalmi, 21 ifjúsági, 1928-ban 429 szépirodalmi, 31 ifjúsági; a szépirodalmi művek kiadása tehát 1930-ban, főként a fordított munkák számának csökkenése folytán, hanyatlott. 41 darabbal volt kisebb ezeknek a száma, mint az előző évben, az eredetiké csak 6 darabbal. De ez csak 1929 és 1930 között volt így, s a hazai szerzőket a kiadók 1929-ben dobták ki hajójukból. 1928-ban 100 szépirodalmi mű közül csak 38 volt fordított, tavaly már 46.

Az 1930. év könyvtermelésével szemben, tisztán csak a valamennyire könyvszámba menő, három ívnél nagyobb munkákat számítva, a szépirodalomba tartozó művek száma 47 darabbal, a tankönyveké 27, a műszaki munkáké 7, a hadügyi műveké 6 s az orvostudományi műveké 1 darabbal fogyott; ellenben növekedett az ifjúsági irodalom 59, az ipar és kereskedelem szakmunkái 44, a művészeti tárgyú művek 42, a történelmi és életrajzi munkák 41, a földrajz és utazás 39, a társadalomtudomány 38, a vallási irodalom 32, a közgazdaság 14, a természettudomány 13, a sport és a szórakozások irodalma 10, a nyelvészeti és irodalomtudományi munkák 4 és a bölcsészeti irodalom műveinek száma 2 munkával.

A szakok rangsora pedig, ha a statisztikus szemével nézzük a dolgot, akinek egy «mű» egy egység, ilyenforma: ezer könyv közül 295 még mindig szépirodalom (1928-ban még 392), azután az a bizonyos nagy semmi következik és messze utána a többi szakok: 93 általános és vegyes munka, 72 társadalomtudomány, jog, közigazgatás, 71 ifjúsági irodalom, 66 vallás, 65 történelem, életrajzok, 44 közgazdaság, mezőgazdaság, 43 tankönyv, 42 ipar, kereskedelem, 38 orvostudomány, 37 földrajz, utazás, 36 nyelvészet, irodalom, 30 művészet, 22 sport, szórakozás, 19 természettudományos mű, 10 hadügy, 9 műszaki, 7 bölcseleti munka.

A nyomdász becsléséhez ezenkívül még az oldalszámoknak a feldolgozása is kellene, amit ugyancsak a Corvina alapján nem lenne nehéz összeállítani; a könyvkereskedőnek meg a könyvek árát is tudnia kellene - és a Corvinában ennek az adatai is benne vannak. Remélhetően jövőre a könyvek kitünő statisztikusa ezekre a szempontokra is kiterjeszkedik.

Az olvasó szempontjához azonban a könyvek belső értékét kellene ismerni. Ez már kívül esik a statisztikus illetékességén és a kritikára tartozik.

Egyébként pedig a Corvina alapján készülő statisztika a magyar könyvtermésnek csak egy részét ölelheti fel. A magánkiadásban való megjelentetés az új időknek mind általánosabb divatja - éppen úgy, mint az, hogy egyes házakban kikapcsolják a villamos áramot és petróleumot vezetnek be helyette. A teljesebb statisztikát ennélfogva minden évben Gulyás Pál készíti el, aki a Nemzeti Múzeum köteles példányai alapján közli a maga statisztikáját. 1928-ban szerinte az országban 4765 mű jelent meg, amiből a Corvina csak 3438-ról tud. A különbség majdnem 40% és valószínű, hogy éppen a divat miatt a mult évben még ennél is nagyobb volt a különbség. De ha 1930-ban is ez lett volna az arány, akkor a magyar könyvnyomtató munka eredménye kb. 4700 mű lehetne.

Kocsmáros Nándor: A KABARÉ-IRODALOM a mának és a mából él és kilencvenkilenc százalékában új emberek írják. Ennek az irodalomnak az alapvető feltételei - az alany és az állítmány - azonban egyeznek a klasszikus művek alapfeltételeivel. A kabaréban is valamit mondunk valamiről, vagy valakiről. S tán, mert ez az irodalmi műfaj teljesen a mából táplálkozik - a multat is csak a ma összehasonlítására használja fel - találóbb megállapításokat fedezhetünk fel benne, amelyek az irodalom új embereit és a ma jelenségeit jellemzik. Ám hiába keressük ezeket a szomjasan vágyott ujságokat. Az emberek újak, az ív azonban, mely az alanyt az állítmánnyal összeköti, régi. Sablón.

Ez vonatkozik a kabaré-irodalomnak arra a kivételes részére, amely - jobb híján - terítékre kerül. A szerencsétlen kabaré-dramaturg örül, ha jól kipróbált közhelyet talál. A hamis líra, a sekélyes, bár fölényeskedő kávéházi humor és a műdráma - mely a grand guignolban kulminál - az a három baromfi, melyet konyhára visznek erős fűszerezéssel. A kabarék így valóságos irodalmi kifőzdékké váltak a régi ötletes, pajzán, csipkelődő és nemesebb lírájú kabaré után. Zsír helyett pedig margarinnal főznek.

A kabaré-írók a világ minden kincséért se lépnének ki a kávéházak és lokálok világából. Egymás alakjait használják fel színpadi figuráknak, egymás szavait variálják, egymás gondolatmenetét csűrik-csavarják.

A tehetséges új emberek is a régi írók maszkjában jelentkeznek. Nem vesznek fáradságot maguknak, hogy új miliőt, új figurát, új mondanivalót találjanak. Palettájukon mások színei vannak, fantáziájuk helyett pedig emlékezőtehetségüket erőltetik meg: amit már láttak, hallottak és olvastak, azt alkotják meg újra.

Általában ez sok írónak a hibája. A nem kabaré-íróké is. Kényelmesek. Ha egy festő egy robogó vonaton utazva, meglát valahol a városon kívül egy szeptemberi színekben pompázó bokrot, nem festi azt meg emlékezetből. Felkel egy hajnalon, hátizsákot vet magára és görnyedve a festékes szekrény és állvány súlya alatt, elgyalogol a kis színes bokorhoz, áhítattal, mint az oltárhoz és festi - a valóságot.

Mikor válik az író turistává egy színes bokorért? Ha kora hajnali piacot kell megírnia, azt is csak véletlen emlékek hatása alatt írja meg, jóllehet, nem is fekszik le hamarabb, mint a kora hajnali órák piacának idején, de az kiesik az útjából...

A NYUGAT SZINPADI OSZTÁLYT állított fel, Nagy Endre indítványára. A Nyugat egy állandó bizottságot tart fenn, amely vállalkozik rá, hogy a fiatal s érvényesülni eddig nem tudó íróknak a darabjait elolvassa s nekik tanácsot ad. Ha olyan darabot talál, amely színpadra való, de a mai színházi üzlet nem hajlandó áldozni rá, azt matiné keretében bemutatja. Már van is színházzal megállapodásunk, hogy ilyen esetben az általunk ajánlott darabot saját költségére előadja egy Nyugat-matinén s ha sikere van, tovább műsorára tűzi. Színházi bizottságunk tagjai: Móricz Zsigmond, Nagy Endre, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Hevesi András, Németh László, Schöpflin Aladár. Már az első hírre befutott egy tucat új darab s köztük egyről, úgy gondoljuk, hogy ez a legnagyobb siker igéretét csillogtatja.

A SZERZŐI TÍZ SZÁZALÉKOT ki akarná kezdeni a mai idők mindent elpusztító szele. A Színigazgatók Szövetsége arra gondol, hogy a szerzők mondjanak le az ősidők óta megszokott tízszázalékos részesedésről színdarabjaik után és pedig úgy, hogy gyengébb házak esetén kisebb százalékkal érjék be. Ezt a csökkentést egész öt százalékig akarnák vinni. Vagyis, telt háznál tíz százalék, félháznál öt százalék lenne a szerzőé. A nyilvánosság nem igen tud róla, hogy az utóbbi években a színigazgatók egy része már egyáltalán nem is fizeti meg a szerzői százalékot. Nagyon sok színpadi író a pörtől s a törvénytől várja, hogy írói részesedését megkapja. Csodálatos. Hiszen írói mű nélkül egyáltalán nincs színházi üzem. Az igazgatóknak dédelgetni kellene az írókat, hogy jót írjanak s hogy egész szívvel adják oda magukat a színházak céljainak. Ehelyett elsősorban a szerzők részesedését veszik el. Örömmel jegyezzük fel, hogy a Színpadi Szerzők Egyesülete a legnagyobb felháborodással tiltakozik a szerzői tíz százalék ősi jogának megérintése ellen.

KORFESTŐ ADOMA. A bankár és az író találkoznak. A bankár viharos kérdésekkel rohanja meg az írót:

- Szerkesztő úr, maga mindig optimista volt, mondjon valamit, mi lesz?

Az író:

- Bizony még lesz három-négy nagyon rossz év.

- És aztán?

- És aztán azt fogjuk írni, hogy: vége van a szép időknek.