Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 20. szám · / · Figyelő · / · Regény és széppróza

Illés Endre: Doktor Gulliver a sarkvidéken
Sebes Árpád regénye - Népszava

Ügyes csúfondároskodás.

Ennyi.

De akármilyen ügyes is, a sokszor ismétlődő utak -ismert fordulataikkal, meglepetést nem hozó monotonságukban - majdnem fárasztanak. S az ilyen utazásokkal kissé talán már betelt olvasó alig győzi számolni, hányadik útját is járja a poraiból oly fáradhatatlanul megelevenedő Gulliverrel a hosszabblélekzetű szatírikus regény s a lényegesen kurtább ujságkroki égtájain. Akárhányadszor is jár azonban ezeken a jólismert tájakon, az első utakra mindig nagyon szívesen emlékszik vissza. De Gulliver első útjaira - úgylátszik - nemcsak az olvasók emlékeznek szívesen vissza. Az írók is.

Sebes Árpád is a swifti szatíra orsójáról gombolyítja regényét. Innen szálazza le történetét, innen alakjait, fordulatait, morálját, alapötletét, főhősét, - jóindulattal el lehet mondani: mindent.

A történet... Doktor Modern Gulliver léghajón útrakél, úti alkalmatosságát szerencsétlenség éri, ő maga az északsarki ismeretlen s titokzatos Jégországba sodródik, itt aztán egy repülőgépet konstruál a jégországbelieknek... Hogy s mint lesz tovább: igazán nem fontos s nem is érdekes. Ahogyan az eleje sem volt túlságosan az. Ezzel a történettel van különben még a legtöbb baj. Minduntalan el-elszakad, mint egy gyenge fonál. De Sebes Árpád nem jön zavarba. Ha elszakad a fonál, - ő összecsomózza a két fonálvéget. Igaz, néha később s erőszakosan, nagy, túldurva csomókkal. Végül azonban még sincs sehol szakadás. Hibátlan «egység» az egész. Ha kissé toldozott-foldozott is. De hasonlít, - s akármilyen engedetlen is az anyag, - mégis hasonlít az eredetihez! S erre a hasonlóságra az író észrevehetően büszke is.

Alakjainak s a jégországbeli intézményeknek komikus, torz elrajzoltsága szintén egyszerű szorzási művelet inkább, mint komolyabb írói teljesítmény. Vedd a honi állapotokat, szorozd meg őket a homorú tükörrel, - s megkapod a szatírikus beállítás kész eredményét.

De vannak azért oldalak, amiket érdemes elolvasni.

Sok friss ötlet próbálja menteni az egész munkát. A részletekben itt-ott szinte pezseg a lelemény, a gúny, a közvetlenség. Egy-egy kitünő fordulat néha egészen váratlan emelkedést igér. Az emelkedés ugyan mindig elmarad végül. De ha el is marad, ezekben a részekben, - mint például Jégország pénzügyeinek s adózásának leírásában, a címek és rangok kitünő persziflázsában, és sok más mindenben - Sebes Árpád olyan biztos, célbataláló, friss írástudást képvisel, hogy végső soron lehetetlen valami jóakaratú bíztatással, közepes dícsérgetéssel felmenteni őt magát s regényét egy kíméletlenebb igazság s igazmondás súlya alól.

Sebes Árpád legalább is többet akart, mint amit adott.

Ő forró ólomnak érezhette anyagát, olvadt, folyékony, égető ólomnak, amit a süketek és vakok arcába önthet majd. Süketüljenek és vakuljanak meg valóságosan is, ha nem hallják és nem látják azt, amit hallaniok és látniok kellene. Az Igazságot akarta megidézni. S ítélkezni akart. De Igazságához csak botladozó léptekkel tudott közeledni. Anyagának folyékony, égő, nehéz ólmát bugyborékoló, könnyű szénsavval telítette. Ólomban szénsav: azt hitte, így születik a szatíra. De ez még csak anyagszerűtlenség. Majd ezt az olvadt masszát kész, s már-már unalomig ismert formákba öntötte. S ami érdekes saját mondanivalója lett volna, - bármily kevés is -: így megmerevedett. Kihült. S a kész formákban törékeny és darabos lett.

Kár érte.

Egyéniségét idegen formákban is megtartani, vagy mondanivalójának kifejező s új formát találni: ezt kell még Sebes Árpádnak megtanulnia. Ami igen sok még. S igen nehéz.