Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 20. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete (7)

Kassák Lajos: Egy ember élete (7)
Vergődés
14.

A házbérmozgalom a lakók győzelmével végződött. Hetekig, hónapokig tartott ez a harc, az emberek keményen állták a sarat és sokat szenvedtek ez alatt az idő alatt. A háziurak kilakoltatták, a rendőrség meghurcolta őket, de végül mégis övék lett az utolsó szó. A lakásbérek lejjebb szálltak s a hátralékban maradt összegeket nem kellett megfizetni. Ez a győzelem a munkásság politikai harcaira is kihatott. Fiatalok és öregek megint kint voltunk az utcákon s követeltük jogainkat. Volt úgy, hogy a hét minden napján tüntetést rendeztünk. Volt úgy, hogy azt éreztük, a magyar munkásság sorsa fordulóponthoz érkezett. De a végsőkig még sem tudott kiteljesedni a harc. A hosszú folyamat alatt letöredezett az éle s a veszedelmesnek ígérkező tüntetések egyre jelentéktelenebb utcai zajongásokká szürkültek.

A mi első emeleti alkóvos lakásunkba még összejártak az elvtársak tanácskozni, mi még hittük, hogy újból friss lendületet tudunk adni a mozgalomnak. Az elfáradás azonban egyre általánosabb lett s a mi tervezgetéseink is okoskodó, reménytelen beszélgetésekké laposodtak.

Csak az asszonyok, ők követelték még a harc folytatását. Nem voltak megelégedve a győzelem eredményével. Sehogysem akartak beletörni abba, hogy a réginél, ha kevesebbet is, megint fizetni kelljen a lakbért. Mennyivel jobb volt a házról-házra való vándorlás, boszorkányos zajongások a folyosókon s a megmaradt pénzekből nagy bögre kávékat ittak, sült kolbászt vettek a piacon és fölruházták a gyerekeiket. Anyám nem volt harcos természetű, de most ő is mellettünk állt. Ő sem akarta elfogadni a mi okoskodásainkat.

- Milyen jól ment már ez a dolog, - mondta - s most egyszerre csak lefújjátok.

Bagó odaállt vitatkozni vele:

- Ne feszítsük addig a húrt, amíg az elpattan. Maguk most lelkesednek, Mutterkám, de ha komolyra fordulna a dolog, akkor megrettennének.

- Nem azt mondom én, hogy most már hübele balázs, neki a világnak! Csinálják úgy, hogy jó legyen.

Bagó okosan és nyugodtan beszélt, de nem sok eredménnyel. Mi, akik a harcot megszerveztük, önzetlenül és kitartással harcoltunk, egyszerre huligánokká lettünk az asszonyok szemében. De vigyáznunk kellett, nehogy bele engedjük keverni magunkat valami oktalanságba. Ismertük az asszonyokat és tudtuk előre, ők mindenképen kielégíthetetlenek s ha valahogyan rosszul végződne a dolog, akkor megtámadnának bennünket, mindenért bennünket okolnának. Hallgattunk hát és iparkodtunk lecsillapítani a szájaskodókat. Úgy kellett bánnunk velük, mint a gyerekekkel s csak nehezen engedték meggyőzni magukat, hogy hónap végén levigyék a házbért a házmesterhez.

- No, most már jöjjenek ki az utcára! - mondtuk nekik. - Most az utcán folytatjuk tovább a harcot, aki becsületes munkás, az velünk tart.

Az asszonyok lehiggadtak és visszahúzódtak.

- És a gyerekeink? - mondták. - Kire hagyjuk a gyerekeinket?

Egyszerre gyöngék és érzelmesek lettek és visszacsusztak az ajtók mögé.

Anyám már ott tartott, hogy nem csak ő húzta ki magát az utcai tüntetésekből, hanem Bagót is vissza szerette volna tartani. Mariskának már napok óta szülési fájdalmai voltak. Anyám ott motoszkált körülötte és görbe, megrovó tekintettel méregette a vejét. Bagó nem tudta megállni, hogy esténként be ne szaladjon az egyletbe, de csak rövid ideig maradhatott ott és szaladt vissza a családba. Ez az ember, aki nem régen még magányos agglegény életet élt, aki elszakadt a szüleitől, aki nem tudott a négy fal közé bezárkózni, most valami tiszta, állati szeretettel, valami el nem titkolható örömmel gondolt a feleségére. A feleségére gondolt és a megszületendő gyerekének örült. Állandóan vidám és izgatott volt, nevetés közben takargatás nélkül mutogatta ínyeit. Nem mertem volna bizalmas, komoly dolgokról beszédet kezdeni vele s ő észrevehetően kerülte is az ilyen témákat.

Szinte együgyű ábrándozással az eljövendő gyerekről beszélt:

- Majd meglátja, Lajos, ha megszületik és fiú lesz, a Krisztusát neki, micsoda embert csinálok belőle! Okosabb és keményebb legyen, mint az apja, ez az én szándékom vele. Amit én nem tudtam végrehajtani, csinálja meg ő. Nem urat akarok belőle nevelni, hanem embert. Olyant, amilyenekre nekünk szükségünk van.

S néha én is belemelegedtem a beszédbe. S néha eszembe jutott, hogy nekem is van valahol egy gyerekem, igaz, hogy az lány. De nem is tudom, hogy milyen. Szőke-e vagy barna, szép vagy csúnya, néha úgy gondoltam, hogy mégis csak kötelességem lenne odamenni hozzá, megnézni és foglalkozni vele. De csak pillanatra bukkantak föl ezek az érzéseim és gondolataim. Bagóval az eljövendő gyerekről beszélgettünk s a magam meglévő gyerekét szóba sem mertem hozni. Lehet, hogy azért, mert lány, lehet, hogy valami másért. Lehet, hogy ilyen idős korában Bagó se beszélne a gyerekről. Lehet, hogy én még magam is gyereknek érzem magam, lehet, hogy később bennem is kifejlődik a szülők örömérzése, az utódokhoz való vak ragaszkodás. Semmiféle hiányát nem érzem a gyereknek, egészen jól megvagyok, mint kamasz nagy gyerek az Anyám mellett. Bizonyos, hogy Jolán mellett sem maradtam volna meg, ha a véletlenek el nem vezették volna hozzánk. Most egész jól megvagyunk, részben a szeretőm ő s részben Anyám az Anyám mellett. Jól esik, hogy szeret, jobban ízlik a kenyér, ha ő vágja le azt, mintha magam kanyarítanám le magamnak s nyugodalmasabb mellette, az ő karjára hajtott fejjel az éjszaka, mintha egyedül kellene aludnom a dívánon. Bagó mindezt valószinűleg egészen máskép érzi. Ő a gyereket várja, ott üldögél a felesége ágyánál, biztatgatóan beszél az asszonnyal, vagy magáramaradtan sóhajtozik.

Mariska fekszik, fájdalmai vannak, néha fölsikolt, mint akit görcsök gyötörnek s néha halkan, megadóan sírdogál.

Bagó idegesen tesz-vesz körülötte s most én is megjuhászodom, se cinikus, se közömbös nem vagyok. Közelebbről érint ez a mély, emberi fájdalom. Nem tudom, a szolidaritás érzése ez, vagy csak egyszerű szentimentalizmus. Az anyák emberi fájdalmának átérzése, vagy csak az előttünk fekvő beteg egyszerű sajnálata. Vajjon ha nem az én testvéremről lenne szó, akkor is ugyanígy viselkednék? Vajjon én is ugyanilyen együgyű és kétségbeesett lettem volna, mint most Bagó, ha annakidején ott álltam volna Hegedüs ágyánál?

Csöndes, kis kápolna lett a szobánk. Lábhegyen jártunk és suttogón beszéltünk. Anyám előtt tiszta kék kötény van, karjain fölgyűrte a blúzát és úgy sürög-forog, mint a jó cselédek a nagy ünnepek előestéjén. Terus, mintha szégyelné magát, alig mer bejönni a szobába. Böske kíváncsian jár utánunk és kérdezősködik. Kis fekete fejében csillognak a nagy, fekete szemei, szájában hiányzik a két első foga s ha súgni akar valamit, alig érthetően csak sziszeg.

- Mit cinál a Mariszka? Isztenkém, mi lesz szegénykével!

Hogy megnyugodjon, csak viccelődőn beszélünk vele:

- Semmi, fekete, semmi az egész - mondtam neki. - Nézz csak be a kéménybe, lehet, hogy már ott is áll a gólyanéni a kisbabával.

Fekete bőrén átütött a lázas pirosság, nem tudta magába fojtani a kíváncsiságot és az örömet. Szipákolt s a két kis kezével még simábban hátratolta homlokából a megzsírosodott, fekete haját.

- Isztenkém, édesz Istenkém!

Jolán a legnyugodtabb és legkörültekintőbb a házban. Ő benne is, mintha valami láz lobogna, de nem riadozik és nem sóhajtozik, tanácsokat ad a betegnek s úgy rendelkezik, mint aki otthon van ebben a kérdésben. Anyám keményfejű asszony, nehezen fogadja el a mások tanácsait, de Jolánnal most mégis úgy beszél, mint aki egyenrangú személyiség vele.

- Vérszegény - mondta Jolán. - Jobban kellett volna táplálkoznia és többet kellett volna mozognia. Az a legnagyobb baj, hogy az utolsó percekig reggeltől estig ott ült a munkájánál. Olvastam egy könyvet, amiben meg van írva, hogy a várandós asszonynak sokat kell mozognia. De erről már hiába okoskodunk.

Ott beszélgettek a beteg ágyánál s az halkan sírdogált.

Jolán vigasztalta:

- Ne sírj, Mariska! Ez már nem tarthat soká.

Valamit összesúgtak Anyámmal s bennünket kiküldtek.

Nagy fazék vizet forraltak a sparherden, aztán bevitték a szobába.

Ezen az estén nem mentem el hazulról s már ágyban voltunk, mikor Mariska kétségbeesetten sikoltozni kezdett.

- Szaladjon a bábaasszonyért! - mondták Bagónak. - Szaladjon ám, mert az életével játszik ez az asszony.

Bagó ijedt és viaszsárga volt. Magára kapkodta a ruhákat és szaladt.

Megjött a bábaasszony, kövér volt, nehéz kacsázó lépésekkel járt s ájtatos szenteskedéssel beszélt.

- Nyugodj meg, gyerekem - mondta. - Talán egy negyedórácska és rendbe hozunk, mint a pinty.

Fekete bőrtáskáját az asztalra tette, fehér kötényt kötött maga elé s a blúza ujjait föltűrte. Akár valami roppant hentes állt a lámpafényben. Drótkeretes pápaszemet tett az orrára és nyugodtan, kényelmesen mozgott.

- Vizet, asszonyok, tiszta lavórban meleg vizecskét és Isten segedelmével minden jó lesz. Szűz Anyánk megsegít bennünket, ha jók vagyunk hozzá.

Bagó egyenesen előrenyujtott nyakkal ült az asztalnál. Pislogott, nyujtogatta magát, közbe szeretett volna vágni a bábaasszony szavainak. De az beszélt és a monoton lefetyelésével valamennyiönket leterrorizált. Mintha csak tehetetlen, alsóbbrendű lógósai lennénk az ő emberfölötti személyiségének.

A beteg nyöszörgött és ő nem zavartatta magát.

- Gondolj rá, gyerekem, a Megváltóra! Mennyit szenvedett Ő érettünk a keresztfán.

- Meghalok - nyöszörögte Mariska.

Bagó nem tudott uralkodni magán. Rekedten mondta:

- Segítsen neki. Ne a Megváltóról beszéljen, hanem segítsen ennek a szegény asszonynak.

A bábaasszony a kezeit törülgette kényelmesen, akkurátusan s odafordult az ember felé, mint aki kész a vitatkozásra, hajlandó fölvenni a harcot.

- Aki elfordul Istentől, abban kialszik a világosság mécsese.

Bagó eszeveszetten rácsapott az asztalra:

- Ne papoljon! Ne papoljon, a Krisztusát!

A bábaasszony összekulcsolta ujjait és az ég felé sóhajtott:

- Mi lenne a világból, ha valamennyien így gondolkodnánk.

A gyerekek aludtak, mi fölnőttek a Bözsével együtt ébren maradtunk. A levegő szinte fullasztó. Az ágy felől a halál kísértését érezzük s érezzük azt is, hogy csak egy pillanat még és a két ember között megindul a harc. Talán ököllel, fogakkal esnek majd egymásnak.

Jolán odament Bagóhoz, megfogta a karját és húzta kifelé a szobából.

- Menjetek ki ti is! Majd aztán beszéljétek meg ezeket.

Kint letelepedtünk a dívánra, Bagó az asztalhoz ült mogorván és szótlanul. Egy kis lámpa égett a falon, alig pislogott, Bagó két tenyerébe támasztott állal úgy ült alatta, mint a halálraítélt.

- Ezek miatt nem jutunk előbbre. Ezek miatt a boszorkányok miatt.

- Ne sírj - mondtam a Bözsének. - Mindjárt jó lesz minden. Ne sírj fekete, így van ez minden asszonynál.

- Óh, Isztenem! Édesz Isztenkém!

A sparherdben égett a tűz, nagy fazék víz gőzölgött fölötte. Anyám és Jolán kikukkantottak az ajtón, titokzatos volt az ábrázatuk és suttogva beszéltek.

Nyöszörgés hallatszott ki bentről. Mélyről fakadt, elnyújtott siránkozás s aztán egy kiáltás, mintha finom acélpenge pattana fel a levegőbe.

Bagó felnyög az asztalnál, beletúr a hajába, ajkai kényszeredetten elgörbülnek és kilátszanak a vértelen ínyei.

- Áh, te kutya Isten! Miért van ez így?! Azt mondd meg, hogy miért van ez így?!

A bábaasszony hangos, vastagon bugyborékoló nevetése hallatszik ki a szobából.

- Apja! - kiáltja. - Itt vagyunk a világon! Itt vagyunk már!!

Jolán kiszaladt a konyhába és azt mondta:

- Fiú! Nagy fiúcska!

Anyánk már hozza is a pelenkába csavart emberkét.

- No, nézze meg. Gyertek ide, ti is. Olyan ez, mint a csík!

Láttuk, hogy egy idomtalan, vörös hústömeget takargat a kendőben.

Bagó odahajolt és nézegette, mintha csakugyan lenne rajta valami látnivaló. Terus csak egy pillantást vetett rá és sápadtan elfordította a fejét. Bözse fölágaskodott, hogy ő is lásson valamit, halkan elsikoltotta magát és visszamenekült a dívánra.

Én is megnéztem és majdnem elundorodtam attól, amit láttam. Csak az apja örült neki. Lehet, hogy titok ez, valami csodálatos rejtelem, amit én föl sem tudok fogni. Ez az előbb még nekikeseredett, elvadult ember egyszerre megenyhült s úgy gagyog, ügyetlenkedik, akár valami vénasszony.

Vagy negyedóra múlva bemehettünk a szobába, a bábaasszony a teknőben fürösztötte a gyereket, enyhe gőzök és édeskés, nehéz illatok úsztak a levegőben. Az asszony a betlehemi kisdedről beszélt s nagy tenyereivel hangosan paskolta a mi kis rokonunkat. És az sír, olyan furcsán és éretlenül, mint a kismalacok.

Jolán az ágy fejénél ült és őrködött Mariska fölött, hogy el ne aludjon. Minden pillanatban lehunyta a szemét, újra és erőszakosan ébresztgetni kellett.

Anyám a nagy ruhakosárban ágyat vetett a gyereknek s a kosarat két székre az ágyhoz tették. Mariska kérte magához a gyereket, a bábaasszony szent volt és hajlíthatatlanul kemény.

- Hadd csak szépen az ágyacskájában. Holnap reggel eljövök s ha jó leszel, megkapod. Ne sokat mozogj s az Isten segítsen meg, hogy el ne aludjál hajnalig.

Bagó már nem izgult, hagyta, hadd fecsegjen az asszony. El volt telve a maga boldogságával. Minduntalan odalépett Mariskához, ráhajolt és megcsókolta a homlokát.

A bábaasszony összeszedte szerszámait s elindult Bagó kiséretében. Az udvarról behallatszott a hangjuk, már megint vitatkoztak.

A gyerek nyafogott. Anyám ide-oda ingatta a kosarat a székeken.

Terus távol ült az ágytól, sápadt, szótalan volt. Rosszul érezhette magát, nem mert előrejönni a világosságba.

Nemsokára visszajött Bagó, enni- és innivalót vásárolt. Valamelyik kocsmából üveg bort és füstölt disznóoldalast hozott.

- Együnk és igyunk! Tudja, Mutterkám, hogy milyen nagy öröm ez nekem? Fiú lett. Erre számítottam és csakugyan be is teljesedett.

Körülültük az asztalt. Valamennyiünknek szép, nagy darab jutott a húsból, Anyám kenyeret szeletelt és vizespoharakba töltögette a bort.

Éjfél már elmúlt.

Az álom kiszállt a szemünkből, ettünk, ittunk és gondtalanul beszélgettünk.

(Folyt. köv.)