Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 20. szám

Kassák Lajos: Egy ember élete (7)
Vergődés

Egy hét mulva elutazott, néhány napig maradt otthon s aztán egyedül jött vissza. Örömmel indult el s most dühös és elkeseredett. Semmi jót, semmi szépet nem tud mondani az öregről. Mint mindig, mikor valami nyugtalanság fogja el, hadarja a szavakat s olyan, mint egy megvadult macska.

- Mikor bementem a patikába, hát hallom, hogy ő már nincs is ott. A Farkas alig akart szóbaállni velem. - Ott van valamelyik postásnál - mondta. - Már semmire nem lehetett használni, csak részegeskedett és gorombáskodott. - Elmentem a Koplikékhoz és ott volt. Bemegyek, azt mondom neki: Jónapot kívánok, Tatácska s néz rám és egy szót sem szól. Úgy csinált, mintha nem ismerne. Én vagyok a Mariska, Tatácska. Eljöttem, hogy elvigyem Pestre magát. Még mindig csak nézett rám, aztán azt mondta:

- Hát lebo kérem szépen, megbolondulta maga? Mi vagyok én, kérem szépen? A maga gyereke? Vagy egy bolond vén szamár? Ficcs, fuccs kérem, tessék menni a dolgára.

- De én nem hagytam magam kituszkolni. Sokat beszéltem neki s aztán mégis ráállt, hogy eljön. Egy ládán ült, a lábain mamuszok voltak s már egész ősz a haja is és a bajusza is. A háta görbe és szemüvege van. Istenem, hogy néz ki szegény! Azt kérdezte, hogy mit fog ő itt csinálni, ha eljön. Semmit, mondtam neki, ott lesz közöttünk, Tatácska, ahol mi megvagyunk, ott már maga is meglehet.

- Jó van, kérem, nagyon okosan gondolkodja - mondta. - De talán maguk fogják engemet táplálni? Olyan nincs a sifonérba, kérem.

- Nem kötekedtem vele, ráhagytam, hogy minden úgy lesz, ahogyan ő akarja.

- Jó van, kérem szépen, menjen szépen a dolgára s aztán majd holnap utazunk. Holnap délután négykor eljövök.

- Az már, kérem, nekem egál, hogy magának mikor méltóztatik gyünni! Négykor-e, vagy ötkor, amint az magának tetszik, kérem szépen.

- Másnap négykor elmentem s nem találtam otthon. Vártam, vártam, ott volt a Koplikné meg a taknyos gyerekei s majd megfulladtam a büdösségtől. Hát úgy hét órakor csak hazajött az öreg, Isten bizony, olyan volt, mint valami madárijesztő. - Jó van, kérem, hát még nem tudtam összeszedni az enyim holmiját - mondta. - Lebo, kérem szépen, majd holnap utazunk. Menjen csak szépen aludni, kérem szépen. - Másnap megint elmentem, megint nem volt otthon. A Koplikné már úgy nézett rám, mint a vasvilla. De hiába vártam az öregre, későn volt már, de nem jött haza. Harmadnap megint elmentem hozzá és megint nem volt otthon. Mit csináljak vele? Most már láttam, hogy nem fog eljönni, ott volt egy pár cipője a láda mellett, beletettem a táskámba s kimentem a vonathoz. Nézegettem az utcákon, hátha meglátom valahol. Azt hiszem, elbujdosott a földről. A cipők itt vannak, jók lesznek neked, Lajos.

Bagó rosszalólag mondta:

- Miért tettél ilyesmit, hogy a cipőjét elhoztad? Lehet, csak ez az egy pár van neki és pénze sincs, hogy másikat vegyen helyette.

Mariska élesen feleselt.

- Talán ott hagyjam annak az elátkozott Kopliknénak?! Hiszen ő már úgy sem hordta volna, Istenem, hogy néz ki, szegényke!

- Hát ez lett a vége - mondta Anyám sirva. - Engemet okolt mindenért s most meglátszik, hogy mi lett belőle. Már nem fogjuk egymást többé látni ebben az életben.

Új napok jöttek, új keservekkel és új reményekkel s Apánkról megint megfeledkeztünk. Bagó és Mariska elég jól éltek, csupán azon siránkozott az ember, hogy a felesége nem akar belekapcsolódni a mozgalomba. De nem tehetett ellene semmit. Egyre közeledik a lebabázás ideje s most ők ketten s a család többi tagjai is tervezgetésekkel, az előkészületek gondjaival vannak elfoglalva. Én kimaradtam a játékból. A család élete nem tudott mélyebben magába olvasztani, Bagó a sógorom volt, de azért mégis csak mint mozgalmi emberrel érintkeztem vele. Néha, ha asszonyokról beszélgettünk, Jolán is szóba került, szívesen beszélt róla és dícsérte előttem.

- Milyen ritkaság még mindig, hogy valaki onnan alulról ennyire fölküzdje magát. Nemcsak csinos, hanem komoly, okos asszony is. Vigyázzon rá, Lajos. Magából talán lesz valaki s így maga mellett ő belőle is lehet valaki.

Láttam, túlságosan jóhiszemű. Túlzott bizalommal van az emberekhez, elkezdhettem volna beszélni neki Jolánról, de nem tettem. Szégyeltem eléteregetni az érzéseimet és gondolataimat. Abban végtére is igaza van, hogy szép, okos és megbecsülésre érdemes az az asszony. Hogy engem néha bizalmatlanságok és elkeseredések emésztenek, arról ő talán nem is tehet. De hiszen, már nem is úgy van, mint azelőtt volt. Azóta, hogy elhatároztuk, elválunk egymástól, azóta megváltozott a kettőnk közti viszony. Mintha ismét a régiek lennénk. Együtt beszéljük meg a dolgainkat, együtt csavargunk esténként s azok a fiatalemberek, akik ott lebzseltek körülötte, elmaradoztak, akárha elkallódtak volna valahol a ködben.

S milyen bátor és nagyszerű volt akkor, mikor vállalni mert engem az anyjával és öccseivel szemben. El akarták szakítani tőlem és válaszút elé állították. Vagy én, vagy ők! Ő engem választott s az anyja azt mondta neki:

- Új lakásba költözünk át, de te nem jöhetsz velünk.

- Ki akartok dobni?

- Öcséid nem akarják, hogy ott lakj velünk. Összeadtad magad azzal a semmi emberrel s ők azt mondják, hogy szégyellik magukat miattad.

- Mi lesz a gyerekeimmel?

- Azokat hagyd itt. Azt mondták a fiúk, ameddig rendbe hozod magad, a gyerekek itt maradhatnak. Majd csak belátod, hogy milyen szerencsétlenek ezek a mostani dolgaid.

Maradni szeretett volna és mennie kellett.

Idegen embereknél lakik s most egyedül csak én vagyok mellette. Néha elsírja magát a gyerekei után s ilyenkor én megvigasztalom. Sokat dolgozik s néha beszél arról, hogy milyen nehéz és megalázó pénzkereset a modellülés. Ha elegendőt akar keresni, akkor aktot kell állnia, mezítelenül fönt a dobogón állni a fiatal növendékek előtt, akik körben ülnek körülötte, rajzolnak vagy festenek s néha észreveszi, hogy rajta felejtik a szemeiket, kíváncsian és éhesen bámulnak rá. Ott áll fönt az emelvényen s úgy érzi, mintha ráccsal lenne körülvéve, az egyik oldalon ő, a másikon a vad, éhes farkasok. Órákon át áll így majdnem mozdulatlanul s néha gyöngeség fogja el, szédül a feje és láz didergeti a testét. Így beszél nekem s ezekben a bajaiban is meg tudom vigasztalni.

- Okos, derék asszony - feleltem Bagónak. - Lehetne belőle valami. De mi? Mi lehet belőlünk egyáltalában? Ha kőből vagyunk is, szétmorzsolódunk. Nehéz azok közül a fogak közül kimászni, amik szorítanak bennünket.

- Erre nem is gondolok. Aki benne van a mozgalomban, az olyan, mintha egy áradásban lenne benne. Biztos vagyok benne, hogy ma vagy holnap áttörjük a gátat.

Igen. Ezt én is így érzem és így is gondolom. Ezen nincs is mit vitatkoznunk egymással.

Nem szólunk. Megértőn, biztos lépésekkel haladunk egymás mellett.

Az egyletbe megyünk, ahol szintén találunk majd hozzánk hasonló embereket. Piszkosak és sötét tekintetűek, de aki szólni tud hozzájuk, az előtt kinyílnak és úgy szorítanak vele kezet, mint a testvérek.

 

13.

14.