Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 18. szám · / · Figyelő

Barta János: A százéves hitel

A lángész teremtő elgondolása, még ha a valóság pontos ismeretéből nőtt is ki, sokáig lebeg bizonyos irreális magasságban a dolgok fölött. Idő kell hozzá, amíg önmagában kitisztul s még ekkor is csak puszta fantóm marad mindaddig, amíg meg nem leli a maga küszöbét, amelyen át térbe és időbe beléphet. Széchenyi számára ez a küszöb a mult század huszas éveinek mezőgazdasági válsága, amelyről sok egykorú adatunk van. A gabona egyre olcsóbb, hitel nincs, a beruházás lehetetlen s az első másfél évtized jólétét és viszonylagos virágzását általános szegénység váltja fel. Széchenyi, «nemzetiségünk felvirágoztatásá»-nak tervével lelkében, 1828 táján egy új munkán dolgozik, amelynek címe «Emberekrül», vagy «Belső csend alapjai» - máskor «Boldogság alapjai». Elsősorban a lélekhez szólt volna, lefestve előtte a boldogságot, mint belső csendet, amely a nagy értékért folytatott munka nyomában jár. A nagybirtokos Széchenyinek azonban még 1828 végén egy olyan pénzügyi esete támad (hatalmas birtokaira csak ismételt utánjárással tud 10.000 forint kölcsönt fölvenni), amely egyszerre besodorja a korabeli hitelviszonyok tömkelegébe.

Így tudjuk meg a Hitel keletkezését abból a bevezetésből, amelyet a Történelmi Társulat új szövegkiadása elé ifj. Iványi-Grünwald Béla írt. Ez a bevezetés a maga szorgalmas, körültekintő munkájával új keretbe foglalja az évfordulóra Széchenyi első nagy művét, s a műnek nem egy olyan vonása van, amely ebben a keretben érvényesül először igazán. Ilyen vonás a Hitel aktualitása. Megszoktuk, hogy százados magyar hibák és bajok ostrorozóját lássuk benne. Szándéka szerint az is, de amellett száz meg száz apró gyökérrel él benne a maga évtizedének egyszeri, múló szellemében. A bevezetés első része ezeket a gyökereket mutatja meg. Sokat szól a már említett mezőgazdasági válságról, amely a francia háborúk végével kezdődik s egyformán sujt minden európai államot. A vámnehézségek, termésértékesítő küzdelmek, kezdődő orosz búzaverseny kimutatása az olvasót a mából egyszerre helyezi bele a Hitel korának kellős közepébe. Ilyen előkészítés után némelyik részlete úgy is hat, mintha először olvasnánk. Könnyen megfeleltünk pl. eddig arra a kérdésre: miért is nem volt hát abban az időben a magyar földbirtokosnak hitele. Maga Széchenyi bőven emlegeti a pörösködést, az elavult hiteljogot. Iványi-Grünwald bevezetése két aktuális okra mutat rá: egyrészt a régi hitelforrások kimerülésére (közalapítványok, nagybirtokok) s a századeleji valóságos hitelélet átalakulására (kereskedelmi hitelforrások és kereskedelmi hitelnyujtás a régi patriarkális hitelnyujtás helyett) - másrészt pedig magyar nagybirtokos arisztokraták többnyire bukással végződött hatalmas arányú, de megalapozatlan jelzáloghitelműveleteire, amelyek hosszú időre gyanússá tették a magyarságot a nyugati pénzpiacokon.

A szellemi háttér megrajzolása is ad értékes kapcsolatokat. Beállítja Széchenyit a maga idealizmusával, az emberméltóságról alkotott képzetével s a végtelen tökéletesedésbe vetett hitével a mult század első harmadának keresztény-romantikus fordulatába, amely nálunk is hamarosan követte a francia felvilágosodás és forradalom eszméinek bukását. Bizonyos mértékig Széchenyi maga is végigment egy ilyen fordulaton; a huszas évek elején még liberálisabb, míg a Hitel, részletkérdéseinek minden liberális színe mellett is, már egészen másirányú törekvések első állomása. Idevágó kép a Hitel keletkezése tájáról: Széchenyi, egész életfelfogásának alapjaival vívódva, a más felesége iránti szerelemtől sujtva, sokszor hallgatja egy ferencrendi szerzetes prédikációját s felkeresi a szerzetest cellájában is.

A bevezetés szerzője maga is érezhette azonban, hogy Széchenyi annál inkább kinő a keze közül, mennél jobban igyekszik őt saját korának aktualitásaiba beleszőni. Minél több időbeli kapcsolatot mutatunk ki a lángész munkájában, annál tisztábban látható az, mi benne időtlen és semmi idegenből le nem vezethető. Iványi-Grünwald néhol nagyon is kiemeli a kapcsolatokat; ép érzékére vall, hogy mégsem vész el bennük s a megfelelő előkészítés után áttér Széchenyi egyéniségének megrajzolására. Hosszú bevezetésének ez a tulajdonképpeni célpontja. Itt azonban úgy tűnik fel, mintha nemcsak a maga tudós lelkiismerete vezetné. Talán viszi magával mesterei hagyománya is, amely Széchenyi magyarázatában erősen szellemi útra kanyarodott; egy-két személyes motívum is részes lehet a dologban; tény az, hogy a módszer aggodalmassága s az összehordott értékes anyag mellett is egy légiessé absztrahált, merev Széchenyi-arcképet kapunk, amelyben hiába keressük a legnagyobb magyar eleven, forrongó, néha szinte démoni egyéniségét. A hiba nem a részletekben van; mindaz, amit a szerző felsorol, része lehetne az igazi lélekrajznak. Iványi-Grünwald az alapvető beállítást hibázta el, amikor a személyiség interpretálását már eleve a személytelen valláserkölcsi értékelmélet síkjára transzponálta. Így tudományos szempontból teljesen rossz útra tévedt az a becsülésreméltó igyekezete, hogy Széchenyi egyéniségének végső elemeit mutassa meg. Az ilyen eszmék, mint: keresztény igazságosság, méltányosság, halhatatlan lélek, nem végső eredményét, hanem csak a kezdetét jelenthetik a karakterológiai magyarázatnak. Való, hogy Széchenyi értékrendszere a keresztény etikáé, de ez az etika nem jellemzi őt személyesen s a konkrét egyéniség ismeretéhez keveset nyerünk azzal, ha végső, személytelen, regulatív eszmei alapjait felkutattuk. A valódi kifejtés ott kezdődik, amikor ezekből az alapokból az eleven személyiségre megyünk át.

Ha erre az alapvető hibára tekintettel vagyunk, pontról-pontra igazíthatunk egyet azon a képen, amelynek valódi vonásai még az átrajzolásban is megtalálhatók. Vegyük mindjárt Széchenyi vallásosságát. Iványi-Grünwald és mesterei nyomán úgy tűnik fel, mintha ez a vallásosság volna minden művének, egész szereplésének forrása. Azt hiszem, közelebb járunk az igazsághoz, ha a bevezetésben kimutatott vallásos eszméket nem forrásnak, hanem a többé-kevésbé kész rendszer tudatos igazolásának fogjuk fel. A lelket magát talán olyan erők hozzák mozgásba, amelyek megfejtésére nem elég a pusztán vallásos szemszög; a vallással való egyeztetésben nagy szerepe lehet az önkritikának és a másokkal való közlés szempontjának is. A keresztény perfekcionizmus és a Széchenyi-féle fejlődéshit azonosságát pedig csak külön kutatás bizonyíthatná.

A vallásosság Széchenyinél a nemzetnevelő munka szempontjából nem az egyéniség, nem is a rendszer lényege, inkább a rendszerbe fogott egyéniség végső igazolása. Valószínű, hogy Széchenyi nem halhatatlan lelkekben, hanem konkrét emberi és nemzeti alkatokban gondolkozott. Föltétlen tévedés tehát az is, ha Iványi-Grünwalddal egész működésére s egyéniségének lényegére a transzcendencia bélyegét akarjuk ütni, akár azzal, hogy végső célját bizonyos földöntúli eszmék megvalósításában látjuk, akár azzal, ha Szekfűvel azt mondjuk, hogy voltaképen honfitársai keresztény lelkét akarta megmenteni. Ha Széchenyi végső célról beszél, mindig a boldogságot említi, s ez nála (Garat) földi: reális emberi erők reális kibontakoztatása. Az eleven, harmónikus létezőben pedig, éppen létezése révén, olyan pluszt lát, amelyet semmiféle elvont eszme nem képes elérni. Amit akar, az értékes, megnemesített élet, de élet a maga teljességében, kinőve és kitisztulva saját természeti alapjaiból. Minden eszme, minden érték csak annyiban fontos számára, amennyiben tudatos, organikus emberi munka révén itt e földön, magában az egyénben megvalósítható.

Hasonlóan válik ideális sémává Iványi-Grünwaldnál Széchenyi nemzetiség-gondolata. Ebben elsősorban pszichológikumot és moralitást lát (a nemzetiség lényege az egyénekben fellépő nemzeti érzés) s a nemzeti élet jellemzésére oly sűrűn pazarolt organikus hasonlatokat (kisded makk, kiforró szőlő stb.) valóban csak hasonlatoknak veszi. A «faji energia»-féle kifejezés szerinte «természeti szimbólum», amelynek valójában spirituális értelme van: a nemzeti szellem. Széchenyi ezeket a kifejezéseket nem csak így érti. Nemzetiség, faj az ő szemében nem csupán faji érzés és egyéni moralitás, hanem előbb még biológiai adottság, amelynek éppen biológiai alapjaiból sarjadhat ki a nemzeti kultúra. A földi élet organikus szemlélete nem puszta szóvirág Széchenyinél. A fajiság révén tagadhatatlanul megnyilatkozik benne a természethezkötöttség gondolata. Nem tagadja a szellemet, de hozzáadja azt a valamit, ami elsősorban a faj organikus életében van megalapozva: a teremtő erőt. Egész működését föl lehet építeni a faji teremtő erő földi, organikus fogalmára.

Általában furcsán keveredik Iványi-Grünwald Széchenyi-arcképében helyes meglátás, hiány és egyoldalúság. Történeti, gazdasági és bölcseleti adatok segítségével is csak töredékesen tudja kifejteni azt, ami hősében egyéniségénél is jobban érdekel: a magyarság sorsára vonatkozó teremtő koncepcióját. Műve e tekintetben széthulló és egyenetlen. Nagyon szépen elemzi kötelességtudását, a nevelésről vallott felfogását, politikájának erkölcsi alapjait és szellemi kapcsolatait, csak ennek a sok vonásnak eleven egysége hiányzik nála. A célt nagyon is a túlvilág végtelenébe helyezte s így torzítva lát mindent, ami ennél közelebb van. Ha megmaradt volna a földi szemléletnél, nem lett volna nehéz Széchenyi sokoldalú terveit és eszközeit egységesen értelmeznie. Talán például a következő módon:

Széchenyi organikusan adott faji lényegekben gondolkozik. Van egy egységes látása arról, hogy ez a faji erő hogyan éli egyszeri földi életét s hogyan bomlik ki belőle lassan egy szellemibb valami: a faji kultúra. Látja azt is, hogy hogyan fordul ez a fejlődés visszafelé: mint befolyásolja a nyers erőt a kész kultúra s hogyan töri hozzá magát mindkettő a megadott fizikai és eszmei környezethez. Az elgondolás nyomán minden terve és gondolata három központhoz kapcsolódik; ezek: a faji teremtő erőnek (tehát magának a biológiai «termő elv»-nek) épségbentartása, a kultúra alapvető formáinak biztosítása s a megadott környezethez való alkalmazkodás. A három törekvés nem egyforma erős minden korszakában. A harmadik egyre növekszik s egészen különös változásokat mutat a második: a magyar kultúra kifejtésének tervezete.

A Magyar Történelmi Társulat új kiadása a felsorolt kifogások mellett is nagy nyeresége tudományos irodalmunknak. Bevezetésének igen jó fejezetei vannak s ha nem is ad mindenütt kész, hibátlan eredményt, nagy lépés előre azon az úton, amely a helyes Széchenyi-felfogás felé vezet.