Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 18. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete (6)

Kassák Lajos: Egy ember élete (6)
Vergődés
11.

Elérkezett az esküvő napja. Mariska fehér ruhát viselt, de mirtuszkoszorút nem tettek a fejére. Nem esküdött papnál s különben is a tisztaságnak ez a koszorúja már nem illett volna a fejére. Anyámnak fáj ez és sóhajtozik miatta. Végül is belenyugszik, hogy a világ nagyot fordult az ő lánykora óta.

Kiáll a konyhaajtóba, utána fordul a távozó fiataloknak s kissé gyáván s mégis jóleső fölénnyel néz bele az udvarba. A szomszédasszonyok is kint állnak az ajtókban, ők is megbámulják a fiatalokat s odakiáltanak Anyámnak:

- Derék két ember.

Anyám boldogan felelte:

- Hadd legyenek boldogok. Mi van a mai embernek ezen a kis boldogságán kívül!

Ilonka is elő akart jönni a konyhából, Anyám észrevette, elállta az útját. Az udvar lakói tudták, hogy Ilonka kinek a kislánya, de Anyám mégsem tartotta volna helyesnek, hogy ő most ezekben a szép pillanatokban előbujjon a napfényre. Gyöngéden, óvatosan visszaszorította. Háttal ő is behúzódott a falak mögé.

Megkezdődött a főzés.

Semmi különösebb ünnepséget nem rendeztek. Csak a család volt együtt. Károly bácsi még tegnap, szombaton este eltünt hazulról s azóta nem jött vissza.

- Valahol elveszett az a lumpos fráter - mondta Anyám s látszott rajta, hogy rosszul esik neki ez a figyelmetlenség. Aztán tálalt és jóízűen, éhesen enni kezdtünk.

Estefelé Jolán is eljött, bor és kávé volt az asztalon.

Bagó, mint a család új feje, az asztalfőn ült Anyám és Mariska között. Én Jolán mellett ültem, egész közel egymáshoz. Beszélgettünk, néztem az új párt és irígyeltem őket. Boldogoknak látszottak, mintha valami hosszú vándorútról érkeztek volna haza. Én pedig éreztem, hogy hazátlan és tanyátlan vagyok. Jolán közel van hozzám és mégis, mintha mérföldes távolságok lennének köztünk. Ha rám pillant, megéget a tekintete, a fekete haja loknikba van csavarva s leér a válláig, mint valami szép keret, fogja körül az arcát. Szerettem volna a fejem odahajtani a vállára és úgy beszélgetni vele, meghitten és láthatatlanul a többiek számára. De hallgattam, úgy éreztem, hogy semmi okosat, semmi meghallgatásra érdemeset nem tudnék mondani.

Anyámé volt a szó. Úgy beszélt össze-vissza, gondtalanul és látható boldogsággal, mint valami növendéklány. Valósággal affektált, kuncogott és ügyetlenkedett. Alig tudtam megérteni, mi történhetett vele. Aztán úgy gondoltam, hogy belé is átszállt a lánya boldogsága s mint Anya s mint asszony egyszerre él itt előttünk. Lassan, lassan az a kis jókedvem is elszállt, ami az ebéd alatt még halványan pislákolt bennem. - Ilyen minden asszony - gondoltam - s mi szegények sohasem fogunk tudni teljességgel közel férkőzni hozzájuk. A fiatal artistalányban s az idős mosónőben egyazon nyugtalanságok élnek. Vonzanak és taszítanak bennünket. Behódolunk a szeretőnk mosolya előtt és szégyenkezés fog el bennünket, ha meghalljuk az Anyánk zavart, értelmetlen nevetését. Kisgyerek koromban történt egyszer, hogy vasárnap délután sétálni mentünk Anyámmal s akkor nagy szomorúság ért anélkül, hogy az igazi okát meg tudtam volna magyarázni magamnak. Egy postás jött velünk szembe, szalutálva köszönt Anyámnak s megállt beszélgetni velünk.

- Hogy van, drága ténsasszonykám? - kérdezte. - Azelőtt is szép volt, de amióta nem láttam, olyan lett, mint maga az élet.

Anyám ugyanúgy, mint most, hangosan és szaggatottan nevetett. A kezemet fogta és én hirtelen megéreztem, hogy a tenyere átmelegedik s lassan, egyre erősebben szorítja a kezemet. Annyira erősen, hogy hangosan fölkiáltottam.

Nem értették meg, hogy mi történik velem.

- Talán a hasacskája fáj - mondta a postás s a nagy vörös kezével megsímogatta az arcomat. A tenyere hideg és nyirkos volt, mint a béke teste.

- Gyerünk - mondtam Anyámnak. - Tatácska vár bennünket, gyerünk.

Anyám mintha nem tudna elmozdulni a helyéről:

- Dehogy, fiacskám, dehogy! Valahol a Tellernél kuglizik, gondol is ő ilyenkor velünk!

Nem nyughattam. Belekapaszkodtam kartonszoknyájába és cibálni kezdtem.

- Isten áldja meg, Liptai úr - mondta a postásnak s odanyújtotta a kezét búcsúzásul.

Így kéz a kézben, még sokáig álltak egymással szemben. A postás egyik kezével a bajszát pödörgette és úgy bámult Anyámra, mint a borjú.

Anyámon látszott, hogy jól érzi magát. Utoljára még a postás szeme közé nevetett s később menetközben is fölnevetett félhangosan.

Egész délután szomorú és levert voltam. Mintha valamit elvettek volna tőlem, vagy mintha valamiért megszégyenítettek volna.

Ugyanígy vagyok most is. Ők jól érzik magukat s én keresem az alkalmat, hogy valahogyan kiléphessek a társaságból. Végre is hangosan azt mondom:

- Későn van már. - Aztán Jolán felé: - Nem mennénk kicsit sétálni? Mire kiérünk Újpestre, éjfél lesz.

Mikor elindultunk, Jolán és Mariska összecsókolóztak, Anyám is barátsággal búcsúzott tőle és meghívta, hogy látogasson el hozzánk gyakrabban.

- Ez a kamasz úgyis odaszaladgál állandóan. Mi sem vagyunk emberevők. Látogasson meg minket is a fiatalasszony.

- Örülök neki, hogy ilyen kedvesek voltak - mondta Jolán már kint az utcán. - Érdekes, hogy majdnem jobban éreztem magam nálatok, mint otthon az én anyámnál. Különös asszony a mamád. Milyen sokat dolgozott életében s milyen vidám és fiatalos még mindig.

- Lehet, hogy az Apám éppen ezt nem szerette benne.

- Féltékeny volt?

- Miért kérdezed ezt?

- Azért, mert ezt mindig föltételezheti az ember a férfiakról.

- Ha nem adnátok rá okot, bizonyára nem lennének féltékenyek.

- Ne mondd kérlek, ezt én jobban tudom, mint te. Ezt a kálváriát én végigjártam.

Gúnyosan jegyeztem meg:

- Szóval te voltál a boldogtalan és nem ő, az urad? Ő volt a bűnös és nem te?

Karonfogva lépkedtünk, az asszony most kiszabadította magát s kissé elhúzódott tőlem. Szomorúan mondta:

- Alig voltam tizenötéves, mikor elvett s esztendőkön át gyötört a féltékenységével. Úgy szeretett volna bánni velem, mint valami rabszolgával. Pedig gondolatban sem követtem el semmi rosszat. Szép, fiatal teremtés voltam s valószínűleg ő ezt nem bírta el. Még a saját családomra is féltékeny volt. A saját gyerekeire is. Mikor a Piri megszületett, valósággal kétségbeesett. Nem bírta el, ha a gyereket az ölemben tartottam, nem bírta el, ha játszottam vele. Ha nem félt volna attól, hogy elhagyom, talán nekem is esett volna, talán meg is ütött volna.

- Talán - mondtam. - S talán meg is érdemelted volna. Nehéz átlátni a dolgokat s ti alig is láttok tovább az orrotoknál. Azt hiszitek, körülöttetek forog a világ s mi nem vagyunk benne semmik.

Jolán hangja élesebb és támadóbb lett:

- Szörnyű kicsinyeseknek kell lennetek, ha így beszéltek. És durvák vagytok, néha egészen elveszítitek az eszeteket.

- Elveszitek az eszünket.

- Ezt is ismerem. Ti ártatlan bárányok vagytok, mi pedig farkasok vagyunk, akik fölfalnak benneteket. Oh, szegénykék, milyen szörnyű lehet a ti sorsotok. Arról a sok durvaságról és kegyetlenségről pedig, amit ellenünk elkövettek, arról szerettek megfeledkezni.

Gúnyosan és bántóan nevetett.

- Képzeld el, mit csinált egyszer, mikor Bécsben laktunk. Egy fiatal földink, aki együtt dolgozott vele a műhelyben, eljárt hozzánk néha esténként. Csöndes, jó gyerek volt, gondolni se lehetett róla semmi rosszat. Jóban volt velem, de úgy, mint ahogy két ember jóban van egymással. Az uram kuli természet volt, szeretett túlórázni s ilyenkor néha megtörtént, hogy ez a fiatalember már előbb eljött hozzánk, mielőtt még ő otthon lett volna. Szerette a gyereket, bolondosan eljátszott a Pirivel, vagy pedig odaállt nekem segíteni. Vacsorát készítettem s ő leült krumplit hámozni. Szépen tudott fütyülni s amíg a krumplit hámozta, fütyörészett. Alig szóltunk egymáshoz, néha én is énekeltem. Mikor ő hazajött, mintha a sötét esti eget is behozta volna magával a lakásba. Leült, csak ült, órákon át el tudott üldögélni szó nélkül. Az egyik este ott vacsorázott nálunk az a fiú s képzeld el, az uram akkor levetette a cipőjét, izzadt lábai voltak, és a lábait mezítelenül kinyújtotta az asztal alatt. Szörnyű szagok lettek a szobában és majdnem meghaltam szégyenemben.

- Csöndben ültünk, úgy tettünk, mintha vacsoráznánk s az étel ott maradt az asztalon. Egyedül ő evett és kegyetlen pillantásokkal nézegetett, hol rám, hol a másikra. De csak úgy a szemöldökei alól, mintha nem is törődne velünk. De az a fiatalember se volt annyira buta, hogy észre ne vegye, mi történik körülötte. Fölkelt, elköszönt és többet nem látogatott meg bennünket. Az uram még napokig nem szólt hozzám. És mi voltam én akkor? Alig tizenhétéves s már teherben voltam a második gyerekkel. S így ment ez még hosszú évekig. Száraz, mogorva ember volt s ha valaki barátságosabban rámnézett, akkor kétségbeesett.

- Miért nem hagytad ott?

- Mert akkor még nem volt annyi eszem, mint ma van. Mikor az első gyerek megszületett, úgy éreztem, elszakíthatatlan kötelekkel hozzá vagyok kötve ehhez az emberhez.

- S aztán mégis otthagytad.

- Ott. Belekerültem a mozgalomba s ott kinyílt a szemem. Kezembe került Bebel «Nő és a szocializmus» című könyve s ekkor ismertem meg magam, ekkor tudtam meg, hogy ki a nő, mi az értéke és mi a szerepe a társadalomban. Az uram vitt be a mozgalomba és érdekes, ahogyan én tudatosabb lettem, ahogyan én szocialistává fejlődtem, ő ugyanolyan arányban eltávolodott a mozgalomtól. Mindig huligán, jobboldali volt s aztán valósággal ellenforradalmár lett belőle. Kimaradt az egyletből s annyira vetemedett, hogy sztrájktörő lett. Miért? Féltékenységből. Úgy látta, hogy a mozgalom elvisz tőle, érezte, hogy már tovább nem tarthat rabszolgasorsban s ebbe sehogysem tudott belenyugodni.

- Én tovább is bentmaradtam a mozgalomban, ott voltam a gyűléseken, értekezleteken és eljártam háziagitációra. Milyen boldogság volt ez nekem, hogy nagy csoportokban jártunk házról-házra, megálltunk az udvar közepén, énekeltünk s aztán valaki beszédet mondott közülünk a lakókhoz. Egy új, az előbbinél sokkal gazdagabb, szebb élet volt ez. Este a gyerekeimet letettem aludni és én bementem az egyletbe, gyerekeimtől az emberek közé. Az egyletben lettem azzá, ami ma vagyok. És nem panaszkodom, úgy érzem, ma már értelme van az életemnek.

Kint jártunk a Váci-úton, már közel Újpesthez. Mikor elindultunk, nem gondoltam, hogy ilyen beszélgetéssel töltjük el majd az időt. Nem szóltam Jolánnak, de magamban egészen másra készülődtem. Végül is el kell intéznünk azokat az ellentéteket, amik köztünk vannak. Nem tudok élni, nem tudok dolgozni azokkal a nyugtalanságokkal, amik emésztenek.

Percekig szótlanul mentünk egymás mellett.

Csillagos volt az ég, az üres grundokon át, egészen a Dunáig el lehetett látni. Át a tulsó partra, ahol lámpák égtek a csónakházban. Fönt a budai hegyeken is csillogtak a lámpák. Az újpesti hid, mint valami csontváz feküdt át magasan a folyó fölött. Néha emberek jöttek velünk szembe, megnéztek bennünket s aztán tovább csoszogtak. Szép volt az este, akár esztendőkön át vándorolhattunk volna benne.

Megálltam és hirtelen kérdeztem:

- Mit gondolsz? Egymásnak való két ember vagyunk mi?

Jolán nyugodtan felelt:

- Erre még nem gondoltam. Hogyan jut ez most az eszedbe?

- Én már régen gondolkozom ezen. Mi értelme van annak, hogy így vagyunk, ha állandóan marakodunk egymással?!

- Nem tudom, mi bajod lehet velem. Mondd meg szépen, hogy mivel nem vagy megelégedve, mik a kifogásaid ellenem. Lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy nem vagyunk egymáshoz valók.

Kényszeredetten beszéltem:

- Ne hidd, hogy én is féltékeny vagyok, mint az urad. Akkor varrónő voltál, vagy gyárba jártál, most modell vagy és sohasem hallottad tőlem, hogy kifogásom van ez ellen.

Nevetve felelt:

- Ezért ugyan még féltékeny lehetsz. Te talán érzékenyebb vagy, mint ő volt s ezért nem olyan könnyen árulod el azt, amit érzel. Valami bajod bizonyára van, különben nem beszélnél ezekről.

- Ha így kezded, akkor nem is érdemes beszélni róla. Nem vagyok féltékeny, de azért mégsem tetszik az, ahogyan viselkedsz. Tudom, mikor azt mondtad, hogy tüdőbeteg vagy, akkor egészen más betegséged volt.

- Igen. S te még mindig ezen tépelődsz? Emlékezz csak vissza, mit mondtál nekem egyszer Petőfi verséről, a Szeptember végéről?! Azt mondtad, hogy csúnya önzés van abban a versben és se férfi, se nő nem kívánhatja meg a másikától az örök hűséget. És én nem is kérdeztem meg tőled, hogy hű maradtál-e hozzám, mialatt kint csavarogtál. Az persze egészen más, ha így egymás mellett vagyunk. Ez egészen más. Nem is kérdezem meg, hogy akkor mit csináltál. Nekem ahhoz semmi közöm.

- Én se kérdeztem ezt tőled. De ma is furcsa vagy nekem.

- Nem én vagyok furcsa, hanem te látsz engem furcsának. Ugyanaz vagyok, aki voltam, de te megváltoztál. Te egészen máskép látod az életet, mint ahogyan annakidején láttad. Hiszen nemcsak velem, de a többi barátaiddal sem tudsz újból összemelegedni. Pedig ők ugyanazok, akik azelőtt voltak. De te megváltoztál, valahogyan előre szaladtál az életben s most idegenül, értelmetlenül nézel ránk vissza. Talán le is nézel bennünket és ez az oka mindennek.

- Szóval, bennem van a hiba és nem te benned.

- Azt hiszem, hogy így van.

- Különben is ez mindegy. Te is érzed, valami gátak vannak közöttünk, amiket nem tudunk ledönteni. Mi értelme lenne tehát, hogy továbbra is gyötörjük egymást.

- Igen.

- Igen. Én elmegyek erre, te elmész arra. Sokkal helyesebb az, ha így világosan megmondjuk egymásnak s elválunk harag és keserűség nélkül.

Egy ideig hallgattunk. Egymás mellett lépegettünk és a földet néztük. Nehéz volt az ég fölöttünk, szinte meggörnyedtünk alatta. Mintha keresztúthoz érkeztünk volna, nem tudtuk, együtt haladjunk-e még tovább is, vagy válassza meg itt mindegyikünk a maga útját.

Jolán szólalt meg elsőnek:

- Nem bánom, ha így gondolod. Mi már fölvilágosodott emberek vagyunk s csakugyan helyesebb, ha így intézzük el ezt a dolgot. Ha azt akarod, hogy ne találkozzunk többet, akkor nem fogunk találkozni. Tényleg nehéz, nagyon nehéz volt ez az idő.

Közben megérkeztünk a házuk elé. Retiküljéből elővette a nagy kapukulcsot és ki akarta vele nyitni az ajtót.

- Add ide, majd én kinyitom - mondtam szelíden.

Szó nélkül átadta a kulcsot. Bedugtam a zárba és kinyitottam a kaput.

- Szervusz, Kasi.

- Szervusz.

Kezet fogtunk és elváltunk. Ő mögötte becsapódott a kapu, én megindultam hazafelé.

Könnyűnek és gondtalannak éreztem magam. Végre is, mintha sikerült volna átugranom a széles árkon, ami előtt olyan gyáván és tépelődőn álldogáltam már idők óta. Átugrottam és semmi bajom nem történt.

Fütyörészve lépegettem az éjszakában.

Otthon már aludtak, csöndben én is letettem magam.

Álomtalanul aludtam másnap délig. Régen nem éreztem magam annyira könnyűnek és elevennek, mint ezen a napon. Nem mentem be a kávéházba, Ilonkával játszadoztam majdnem estig.

Öt óra lehetett, mikor elindultam Újpestre. Egyenesen Jolánékhoz mentem. Most már minden kétségek és hátsó gondolatok nélkül megtehetem ezt. Semmi közöm az asszonyhoz, valószínű, hogy fesztelenebbül és otthonosabban fogom magam érezni náluk.

Beléptem a konyhába s mielőtt még előbbre jutottam volna, megláttam Jolánt. A sparherdnél állt és főzött valamit. Majdnem sikolytóan éles volt a hangja, mikor megszólalt:

- Te vagy az, Kasi?

- Szervusz.

- Éppen kakaót főzök. Iszol egy csészével?

- Igen.

Bementünk a szobába. A megszokott társaság ott ült az asztal körül. Fesztelenül közéjük ültem. Uzsonnáztunk és jól éreztük magunkat. Jolán szép volt és kedvesen ügyeskedett körülöttünk.

Mielőtt elmentem volna, azt kérdeztem:

- Nem jönnél kicsit csavarogni? Szép idő van, elcsavargunk kicsit.

- Rendicsek. Csak addig várj, amíg rendbe hozom magam.

Mint két jó pajtás karonfogva kószáltunk az utcákon. Fecsegtünk és nevetgéltünk. Már kint jártunk a temető környékén, mikor megálltam, ránéztem és kérdeztem:

- Van pénzed?

Nagy, kérdő szemekkel nézett rám:

- Van. Miért kérdezed?

Mosolyogtam:

- Csak úgy eszembe jutott.

- El akarsz menni valahová?

- Mit gondolsz, hogy hová?

- Ahová te akarod.

- Üljünk föl a villamosra és menjünk be Pestre.

- Ilyenkor Pestre?

- Ha akarod, elmegyünk egy szállodába.

- Jó. Menjünk.

Átmentünk a villamosmegállóhoz.

Nemsokára jött a kocsi, egymásután fölkapaszkodtunk rá a magas lépcsőkön.