Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 18. szám · / · Babits Mihály: Szellemtörténet

Babits Mihály: Szellemtörténet
10.

A pszihológusok jól tudják - s ez az ami talán a legbizonyosabb az egész ú. n. tömegpszihológiában, - hogy az embertömegek erkölcse, esze, ítélőképessége s esztétikai fogékonysága egyformán sokkal durvább, megbízhatatlanabb és kezdetlegesebb az egyes emberénél. Sohasem a tömeg emelkedik föl kiváló tagjainak nívójára. Hanem a kiváló egyes kényszerül alászállni, s önkénytelen alá is száll, a tömeg átlagnivójára, mihelyt a tömegbe elegyedik s a kor eszmeáramlatairól szuggerálni hagyja magát.

A szellemtörténészek is tudják ezt. Ha nem a pszihológia vagy történet, bizonyára közel hozta hozzájuk is ezt a tanulságot az élet. Hisz a világháború korszaka melyet átéltek, minden eddiginél világosabban mutatta meg a tömegeszmék alacsonyrendűségét s veszélyességét a legkiválóbbak szellemi és erkölcsi színvonalára is, ha túlságos komolyan veszik.

S mégis mi más a koroknak az a «szelleme» amelyet a «szellemtörténet» minden dolgok mértékévé tenni hajlandó? S mi más az a «korszerűség» amelyre oly büszke, mint ehhez a szellemhez való idomultság?

Szerencsére mint tudományos irány, sokkal gazdagabb és erősebb tradíciót vett át akarata ellenére is a XIX. század tudományától, hogysem a korszellem még tökéletesen magához tudta volna idomítani. De elérheti ezt ha nincs eléggé tudatában annak hogy nem szabad elérnie. Ha a tudományt méri a korhoz, s nem a kort méri a szellem igényei és normái szerint.

Bizonyos hogy a tudomány is függ a kortól, s tudattalanul is átveszi a kor bizonyos tendenciáit s egyáltalában nem tudományos eredetű «eszméit». A szellemtörténet jól teszi ha kutatja ezeket az összefüggéseket. De ha túlságosan is megérti és szentesíti őket, oly útra lép, melynek meggondolandó voltát - úgy véljük - legkiválóbb szellemtörténészeink tudat alatt maguk is érzik s szinte önkénytelen szavakkal mentegetik.

«Amint természetes volt», - mondja Szekfü Gyula - «hogy a középkori keresztény univerzálizmus légkörében élő szerzetes vagy püspök világkrónikát írt s benne kora eseményeit az akkori keresztény világnézet egyetemes szempontjából rendezte el: époly érthető ha a nacionálizmus korában a történetírónak legmagasabb törekvése oda irányul hogy nemzeti történetíró legyen. Ezt semmikép sem lehet írástudók árulásának minősíteni.»

- Nem, ezt még semmikép! - feleljük készséggel; s hozzá kell tennünk hogy a szellemtörténet magyar munkásai nem esnek a túlzott nacionálizmus bűnébe, s főleg nem lehet őket azzal vádolni hogy a történeti igazságot nemzeti hiúságuknak föláldoznák. A történetíró Szekfü aki nemzete hibáit szépítés nélkül, sőt sötét szemmel tudja látni s hőseit szinte kegyelettelen őszinteséggel rajzolja meg, époly kevéssé vádolható erről, mint az irodalomtörténész Horváth János aki ősmondánk «kincseit», mert leírt alakban nem maradtak ránk, inkább teljesen kiküszöbölni hajlandó az irodalomból semmint túlbecsülje, s nemzeti verselésünk, így az «ősi» nyolcas, valószínű idegen eredetét, a latin himnuszokból, kimutatja. Hazafiságuk inkább belső, eszmei, érzelmi, s a külsőségekre nem tekintő; s mintegy szimbolikus e szempontból hogy pl. Horváth a latinnyelvű magyarországi irodalmat is beolvasztja a «nemzeti» irodalomba honnan a külsőségekhez kapcsolódó történetírás eddig kirekesztette; vagy hogy a szellemtörténet fedezi föl először a nemzeti értéket kultúránknak abban a korában melyet eddig «nemzetietlen kornak», «nemzeti hanyatlás korának» neveztek.

Maga Szekfü ép azon a helyen honnan az idézett sorokat vettük, a nacionálizmusnak s a nemzeti történetírásnak a «humanisztikum magaslatára emelt» értelmezését adja; nemes értelmezést, Széchenyi és Vörösmarty szellemében. A «nemzeti» történetíró szerinte nem valami politikai ideát, hanem az «emberi erkölcs és művelődés tükröződését» keresi a nemzeti történetben. Ez a hitvallás bizonnyal nem az «áruló írástudóra» vall.

És mégis, nincs-e az idézett mondatban, lappangva de érezhetően, valami magva és árnyalata annak a mentálitásnak, mely korunk legjobbjait is oly könnyen teszi olykor akaratlan és öntudatlan árulókká a Szellem religiójával szemben melyet képviselnek?

Ez az árnyalat az indoklásban van.

Az hogy a középkori szerzetes világkrónikát írt, kétségkívül csakugyan összefügg korának szellemével; de a szerzetes mégsem azért írt világkrónikát mert így gondolta korszerűnek, hanem azért mert így találta helyesnek és jónak. Sohasem vélte volna elegendőnek, történelmi koncepciója indoklásául egyszerűen korának szellemére hivatkozni; noha ezt nagyobb joggal tehette volna mint a modern történetíró, mert a középkor szelleme amelyet Szekfü «keresztény univerzálizmusnak» nevez, erkölcsi, eszmei és emberi szempontból, mindenkép magasan fölötte áll a mai nacionálizmus alacsony, korlátolt, anyagias, sőt lényegében állatias szellemének mely nagyon-nagyon külömbözik attól amiről Széchenyi és Vörösmarty valaha álmodtak.

Az a felfogás amely egy szellemi vagy tudományos attitüdöt teljesen adekvát módon vél indokoltnak avval hogy ez az attitüd megfelel a kor szellemének: mindenkép modern és mai. Ezé a századé, melynek szelleme már eddig is megteremtette a világháborút.

S amely mégis nem átallja ezt a szellemet mértékké avatni. Mert minden más mértéket elvesztett.