Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 18. szám · / · Babits Mihály: Szellemtörténet

Babits Mihály: Szellemtörténet
5.

Mindezt többé-kevésbé ellenőrizhetjük az irodalomkutatás mezején. S előttünk a könyvek amik erre közvetlen alkalmat is adnak. Nem lehet tagadni: a szellemtörténeti módszer első pillantásra hasznosnak és termékenynek bizonyul. Elmélete fölszabadító hatású. Korunk nagyonis bele van zárva a saját irodalomszemléletébe; eleven irodalmunkon is nyügözőleg ül ez. Szinte új levegőt jelent hogy például Thienemann könyve nem egyszerűen e tegnapi-sütetű szemléletre alapítja minden idők irodalmának teóriáját. Az új iskola távol van attól az elfogultságtól mely a modern irodalom begyökeresedett előítéleteit valóságos dogmákká s az irodalmi látás és megértés áthághatatlan akadályaivá avatta. Mai irodalmunk tele babonákkal, jobban, mint akármely más koré; csak az «eredetiség», «életesség» és «őszinteség» elszegényítő és hazug babonáit említem. Kilátni legalább e babonák korlátai közül, s szabad pillantást vetni más korok más babonáira, tudomány és irodalom számára egyformán jelentős okulás lehet, s új szabadsága a lélekzetvételnek.

Ebben érezzük mi, az eleven irodalom szemszögéből is nézve, ennek az új relativista irodalom-elméletnek hasznát és erejét; de persze mégnagyobb a termékenysége tisztán tudományos szempontból. Egész korszakai vannak az irodalomnak melyeket az írói egyéniség és esztétikai érték mai normáira beállított irodalomtörténet úgyszólván meg sem lát. Ezek a személytelen korszakok, amikor a mai értékskála még nem alakult ki, vagy egy másik értékskála alatt elnyomva mintegy félénk tudattalanságban lappangott. S amiket az eddigi história, mint irodalomelőtti naiv korokat fölényesen s kissé tudománytalan lenézéssel kezelt. Horváth János könyve valósággal fölfedezi számunkra a magyar «keresztény középkort». Ezt a kort alig lehetett volna máskép ennyire megközelíteni, mint e kollektiv látású történetírás szemeivel. Horváth ért ahhoz hogy az adatok csoportosításának és hangsúlyozásának eszközeivel a figyelmet az egyes jelenségekről melyek egyenként elég szegényes képeket adnának, az általános tünetekre fordítsa; s ezeknek együttese gazdag és teljesnek ható freskót rajzol ki.

Egyáltalán az új módszer akkor a leggyümölcsözőbb mikor az irodalmi közösségek életéről, egységük és természetes tagozódásaik meglátásáról van szó: ami mintegy az irodalom szociológiája. A tájak és nemzedékek szerinti átnézet például, amelyet Farkas Gyula próbál német előzmények után a magyar irodalomra alkalmazni, bizonnyal mélyebbre megy mint az eddigi iskolák-szerinti. A tájak műveltségi tájak, amit a valláskülönbség hangsúlyoz; az is inkább műveltségi különbség, hisz fölvilágosult kor íróiról van szó, akiknél a hitkérdés nem igen játszik szerepet. A nemzedékek változása is kultúrális változást jelképez. Csakhogy táj és nemzedék nézőpontja mélyebben, eredetében s mintegy az életből való kinőttségében lesheti meg a műveltségi árnyalatok változását; s nem csupán külsőségekben, mint az iskoláké.