Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 17. szám
Aki meg akarja ismerni a falu «szinházi életét» s amellett olyan élményt is akar szerezni, amely visszarezeg benne évekig, menjen el egy falusi nagyvendéglőbe s hallgassa meg azoknak a vándortruppoknak az előadásait, amelyek fáradhatatlanul s megtörhetetlenül járják a vidéket s a cinizmusnak, romantikának s lelkességnek valami furcsa álomvilágában élve szétszórják a gondolatokat és érzéseket mindenfelé. A mag, melyet elvetnek, többnyire silány s a munkások, akik a magvetés rendkívül fontos művét végzik, sarlatánok. De a talaj, amelybe a mag hull, termékeny, mint a Nilus iszapjával borított folyamvölgy, ha csak azon a keskeny szalagon is, ahol az iszap lerakódik s ha néhány kilométerrel odább a sivatag meddő homokja porzik is.
A társaság mindenekelőtt s fölött az igazgatóból áll. Az igazgató úgyszólván maga a társaság. A tagok állandóan változnak, beverődnek s megint kirepülnek az ismeretlenségbe, akár a lámpa körül bolyongó éjszakai lepkék. Némelyik belehull a pislogó lángba s ott perzseli el egész életét. A direktor érdekes vegyüléke a demagógnak, a panamistának, csalónak, vagánynak, művésznek. Mert van benne valami a művészből. Valamikor nagyobb színpadon statisztaszerepeket játszott, kezében alabárddal, vagy ostorral. Ez az ő művészi multja. S az is a művészre mutat benne, hogy örökké fut, fut valami elérhetetlen cél után. A lelke tudattalan rétegeiben él egy fantáziakép, amit maga sem igen ismer s amit egész életében kerget. Mi ez a fantázia? Miben ölt testet? Talán abban, hogy tőkét harácsoljon össze magának s azzal kezdjen valami fantasztikus vállalkozást, talán a ritkán eléjehajított virágcsokrokat gyüjti, talán arra vágyik, hogy ötvenezer ember összeverődő tenyerének mennydörgése igazolja jogát a deszkákhoz, talán csak magáért az édes csavargásért csavarog, hamsuni, vagy gorkiji izgalmakban égve, hamsuni és gorkiji láng nélkül... Nyitva előtte az ország, a fényes vasútisínek a végtelenbe futnak s ő összetoborozva maga körül hasonló alakokat, fut, fut velük, vasútijegyre váltva az összekapart filléreket, melyeket a szájától s társulata szájától von meg. Mint Gogoly démoni novellájában a boszorkány a diák hátán, úgy lovagol rajta a művészet álma, sarkantyúzza és szipolyozza, űzi és veri éveken, évtizedeken át, beköti a szemét, hogy ne lássa ennen életének silányságát, meddőségét, nyomorúságát s rohan mindaddig, míg vénségére össze nem esik valahol s holttestét el nem földelik egy kisvárosi temető szélén. Hogy miből él? Hogy miből él a családja? A truppja? Mit bánja ő. Pályafutásán minduntalan a multba néz, Déryné emlékét idézgeti s ez ad erkölcsi alapot imbolygó talpa alá, noha maga is tudja, hogy azok az idők s azok a vándorszínészek mások voltak, mint ő. De a mult század színészeinek aranyveretű nevük van s ezzel az aranyfüsttel vonja be önmagát is, társaságát is, inkább kóklerségből, mint hitből, ámbár lehet, hogy a kóklerséget is tetteti s lelke mélyén elszántan hiszi, amit hirdet.
Társulatában minden van, csak színész nincsen. Amikor az állásnélküli színészek pesti bérházak udvarán énekelnek és szavalnak rézpénzért, vagy csatangolnak a színházak körül s nyúlfarknyi szerepeket vadásznak, csak azért, hogy szólhassanak, hogy deszkát érezhessenek a talpuk alatt, a falvakat olyan színészek járják, akik már mindent megpróbáltak a színjátszáson kivül s akik nemrég még valami irodában rubrikákat írtak tele számokkal. Egy színész például elmeséli, hogy a csehek bebörtönözték, megszökött, kapott valami állást egy szövetkezetnél, elbocsátották, s választania kellett a Dunaparton való zsákhordás és a színpad között.
- Itt mégis csak jobb társaságban vagyok, mint a trógerek között, - mondja.
Van tehát benne valami osztálybüszkeség. Nem akar proletár lenni, megveti a fizikai munkást. Úgy érzi, hogy a deszkákon mégis az író társaságában van s társai között, akik hasonló úriemberek, inkább érezheti magát úrnak, hiszen valamennyien olyan szerepeket játszhatnak, amilyet vállalnak s megjátszhatják a bankigazgatót, a hivatalnokot, a királyt, az operettherceget. Náluk a deklasszálódás végzete így kompenzálódik játékban s ez a vonás tipikusan színészi bennük. A nők? Mozgásukból ítélve proletárok, de nem vállalják az osztályukat s a játék aranylépcsőin kapaszkodnak álmaik után.
Én az
Felvetődik a naturalista színjátszás problémája is itt a nagyvendéglőben. Vajjon nem egy bomló, megregulázott s indulatokra s fantáziára képtelen társadalmi rend eredménye-e a naturalista színház, vajjon nem azért teremtették-e meg, mert azok a tömegek, amelyek játékot akartak, képtelenek voltak szabad folyást engedni ösztönműködéseiknek, indulataikat nem tudták szimbólumokra ruházni s ezért minél több kézzelfogható és csalhatatlan elemre volt szükségük? A koravén gyermek csak tökéletes vasúttal, hajóval, élethű babával tud játszani ideig-óráig, míg meg nem únja. Az igazi gyermek egy fadarabbal, kócbábbal, skatulyával is eljátszik s rá nem ún, mert nem a játék
- Jaj, de szép vót! Jaj, de jó vót!
A naturalista színjáték a kollektivum bomlásának, a tömegek ösztöngátoltságának eredménye s eltávolodást jelent a játék lényegétől: indulatoknak szimbólumokban való levezetésétől. S ha ezt meggondoljuk, mosolyognunk kell azokon, akik a színpadot féltik. Nem, a színpad, a játék az ember ösztönműködéseinek egyik formája, az élet szerves része, lényege talán s ha félteni kell, hát akkor a valóságtól kell félteni, illetve attól, amit valóságnak nevezünk:
Mikor e sorokat írom, Budapesten az ország minden részéből összeverődött népcsoportok mutatják be játékaikat, táncaikat, dalaikat. Bárki láthatta: a tánc is színjáték, dráma, csak nem jutott el a mozgások ritmikus tézis-antitéziseitől a beszéd, a tragédia ellentétekben mozgó indulatszimbólumáig. S ha a legkisebb falu legegyszerűbb emberét visszük a tömeg elé s rábízzuk a játékot, abból nem lehet más, mint igazi, maradéktalan, tökéletes művészet. Mert az ember, ameddig gyermek marad: művész... Óriási jelentősége van tehát minden közösségben a játéknak s így a drámának is. Sőt:
Mindebből pedig az következik, hogy a vidéki színjátszás sokkal fontosabb dolog, mintsem azt a magyar kultúra hivatásos váltóőrei s felügyelői képzelik. A vidéki színjátszás területén dühöng az értelmetlenség s a formalizmus. Feléből-harmadából kerületekre osztják az országot s a koncessziókat kiadják egy-egy társulat direktorának. A direktor azután vándorol s idejét, munkáját elöli a
Egészen előlről, az alapokból kiindulva kell itt elkezdeni mindent, le kell rombolni a korlátokat, amelyek a játék kívánsága elé állanak, fel kell szabadítani a magyar tömegek lelkiségét. Fel kell pedig szabadítani két gyilkos erőszak alól:
Mert amint impotenssé s életképtelenné lesz az a gyermek, aki nem játszhat, úgy lesz impotenssé s élőhalottá az a nép, amelyben megölik a játékot, s ezzel a hatalmas, sorsot és történelmet alakító életerőt.